Szeress úgy, ahogy nem lehet (KeyHyun)

Miattam jutottunk idáig, s mégis én kérlek, hogy add át magad újra az érzésnek, amit én hoztam felszínre benned – amit azután eltemettettek veled a siker és a hírnév temetőjében. Most azonban ledöntöm a racionalitás emelte sírkövet, s ásni kezdek...

Megjegyzés: A történet Key szemszögéből íródott. Ez a novella egy songfiction, tehát a mondanivalója egy dalszövegre épül, mely ez esetben Ágnes Vanilla Ahogy nem lehet című dala.

Ajánlom azoknak, akiknek tetszett az Emlékeid kábulatában című írásom, mely a másik oldalról mutatja be kettőjük szerelmét.

Műfaj: songfic, erotikus, dráma
         Figyelmeztetés: yaoi és 18+

Forró bőröd újra és újra az enyémhez ér, miközben sóhajaink festik alá táncunkat – ez most csak a kettőnké. Amint eléred a beteljesülést, nyakamba harapva csitítod kitörő hangod, majd lassan lazul csípőm körül szorításod. Néhány lökéssel később csatlakozom hozzád; lihegve bújok kulcscsontodhoz, beszívva bőröd illatát.

Csodálatos...

A mámoros bódulat azonban mintha minden lélegzetvételünkkel egyre inkább elpárologna. Lassan elcsendesedik a helyiség, még odakintről sem észlelni semmi neszt, de én már hallom lépteit...

A fájdalom megállíthatatlanul közeledik, beszivárog az ajtó alatt, s lassan elér. Hiába érzem szíved heves dobogását, tekinteted a vég ígéretével fúrod az enyémbe...

Nézd, most minden a régi még,

holnapra mondd, hogyan tűnik el?

Nézd, most itt ez a pillanat,

eltűnik, és észre sem veszed.

#

Tapsvihar, sikítás, kipirult arcok, s mindenfelé türkizkék fények. Meghajolsz, de ők folytatják, sőt, egyre hangosabbak, hisz’ nem akarnak elengedni.

Arcodon még ott ül az imént átélt dal fájdalma, de csakhamar kisimulnak vonásaid. Az elérzékenyülés könnyei csillannak fel ábrándos szemeidben; egyszerre mosolyogsz és sírsz, mert annyira szereted őket, mert a lelked szárnyra kapott, s most újra visszatért hozzád, átitatva az ő szeretetükkel.

Távozol a színpadról, tétova lépteid az öltöződ felé vezetnek, mialatt arcod törölgeted. Nem kellene, hogy most kövesselek, lábam mégis megállíthatatlanul visz hozzád, mint mindig – s bekopogok azon az ajtón. Tudom, hogy ki fogod nyitni, és ez nekem most elég.

- Ki az? – szólalsz meg odabentről.

- Csak én, Key – válaszolok, mire csakhamar kattan is a zár. Megragadod a csuklóm, s behúzol a küszöbön, majd újra ráfordítod a kulcsot.

Gyönyörű szemeid érdeklődve cikáznak arcomon, majd megszólalsz:

- Szerinted milyen voltam? Ők imádták... – tekinteted mintha elveszne emlékeid közt, ahogy újra átéled azt a pillanatot.

Míg a fellépéseden merengsz, észrevétlenül pillantok végig fedetlen mellkasodon, majd kulcscsontodon, tovább haladok nyakadon, arcéleden, végül elérek résnyire nyílt ajkaidig, melyeket önkéntelenül bámulni kezdek.

- Eszméletlen voltál... Vagyis az vagy. – Hangom remegni kezd szívemmel együtt, ahogy kimondom ezeket a szavakat. Hát, még mindig nem tudod, milyen csoda vagy?

- Tényleg így gondolod? – arcod felragyog, s hirtelen olyan közel lépsz, hogy leheleted államat cirógatja. Még mindig a csuklómat fogod, úgy kapaszkodsz bele, mintha nélküle meginogna egyensúlyérzeted.

- Gyönyörű voltál és csábító, és... – szavaim elakadnak, te pedig egyre közelebb kerülsz hozzám. ... és szeretlek, Kim Jonghyun, hát, nem látod?

Nézd, most az ígéret földjén állsz,

de te észre sem veszed!

Szótlanul döntöd homlokod az enyémnek, én pedig szenvedéllyel veszem birtokba kívánatos ajkaidat. Azonnal visszacsókolsz, s karjaid szorosan fonod derekam köré. Átadod magad nekem, és én végre szerethetlek.

Nem is tudod, mennyire hiányoznak az érintéseid. Éhesen markolok hátizmodba, majd végigsimítva bőröd, fenekedre csúsztatom ujjaim. – Ekkor azonban hirtelen megrezzensz, s zihálva tolsz el magadtól.

- Köszönöm, Kibum. – Csak ennyit mondasz, majd lesütött pillákkal fordítasz nekem hátat, s odasétálsz a ruháidhoz.

Megköszönöd? Tényleg csak ennyit jelentek számodra?

Talán egy szó éppen elég, ami bánt.

Nem hiszek neked. Velük elhitetheted, hogy már nem érzel semmit, én viszont tudom, hogy ugyanúgy szeretsz, ahogy én téged.

Megragadom vállaid, és magam felé fordítalak. Kérdőn pislogsz rám, én pedig hagyom, hogy a szívem adjon magyarázatot. Újra megcsókollak, ezúttal nem követelőzve, inkább kérve, sóvárogva csodásan puha ajkaidért.

Tudom, hogy csak miattuk viselkedsz így.

Szeress most úgy, ahogy nem lehet,

ahogy nem lehetek veled.

Óvatosan fogom tenyerem közé arcod, így ízlelgetlek tovább. Csókjaimmal kérem bocsánatod, hisz’ minden az én hibám.

Csak játszanunk kellett volna a szerepünket, de én többet akartam; nem értem be azzal, hogy a kamerák előtt időnként hozzám érsz és bókolsz nekem. A szívedért epekedtem, pedig jól tudtam, hogy ez nem helyes.

Miért kellett, hogy megkívánjam?

Ugyanúgy, ahogy elhibáztam.

Megkaptalak, és én bolondmód világgá akartam kürtölni a szerelmünket – s mivel nem mondhattam ki, ehelyett megmutattam mindenkinek, mit érzek irántad.

Úgyis ezt akarták, nem?

Nem... Ők csak színjátékot akartak; a valóság túlment azon a lélektani határon, melyet megengedettnek véltek, ha a profitról van szó.

Azon a napon összetört benned valami; attól kezdve kerülsz.

S most? Hajamba markolva sóhajtozol, míg én nyakad kényeztetem. Hangod feltüzel, és már nem érdekel a holnap, csak az itt és a most. – Most pedig kellesz nekem.

Ne szólj semmit, mindent értek.

A szerelmet, tudom, te sem kérted.

Derekad a pult szélének nyomom, s tovább csókolgatom gyönyörű felsőtested, ahol érem. Érzed már, mennyire hiányzol?

- Kibum, ne... csináld – leheled, de tested épp az ellenkezőjét üzeni; pólóm alá nyúlva cirógatod hátam, s nem tolsz el magadtól, akkor sem, mikor épp a nadrágodtól készülök megszabadítani téged.

- Jjong, te... gyönyörű vagy és különleges, ezt sose felejtsd el – csúsztatom ujjaim alsódra, s csókommal tompítom feltörő hangod.

Annyira szeretlek. Nem bírom ki a közelséged nélkül.

Gyengéd csókod kapkodóvá válik, miután az utolsó zavaró ruhadarabtól is megszabadítalak, s így érek újra legszebb részedhez; elválsz tőlem, és már látom szemeid csillogásában a vágyat. Csakhamar rólam is lekerül minden, és végre megmutatod, hogy mindenre emlékszel; minden apró kis pontra, ahol eszméletlenül csikis vagyok, és az olyanokra is, melyek érintésébe beleborzongok.

Kellett, hogy megkívánjam,

itt, a földi Mennyországban.

Élvezettel játszadozol testemen, sóhajaimat hallgatva, de mikor folytatom kényeztetésed, zihálva fogod le kezem.

- Még ne.

- Akkor... ? – puszilgatom fülcimpádat, mert ezt annyira szereted.

Válasz helyett ajkaimra tapadsz, s most te érsz hozzám úgy... ahogyan csak te tudsz – és ahogy senki más nem kényeztetett azóta. Nyakadba lihegve mozgatom csípőm kezeddel egy ütemben, de túlságosan csábító az érzés és a tudat, hogy erre sokáig képes legyek.

*

 Nemsokára már a pulton ülsz, és csak rám vársz. Miután téged ellazítottalak, magamat is alaposan bekenem egy arckrémmel, amit melletted találtam. Lassan merülök el benned, mégis felszisszensz, így azonnal megállok. Nem szeretnék neked fájdalmat okozni. Ajkaidat kényeztetve igyekszem csillapítani a feszítő érzést, s ezúttal te húzod újra közelebb csípőmet. Óvatosan mozogni kezdek szűk forróságodban, s érzem, ahogy lassan ellazulsz karjaimban.

A percek megállíthatatlanul peregnek, mialatt eggyé válunk. Érzéki hangod arra késztet, hogy még nagyobb élvezetet okozzak neked. Kezemmel újra rámarkolok férfiasságodra, így juttatlak el a beteljesülés mezejére, ahová nemsokára én is követlek.

Ilyenkor is gyönyörű vagy...

Lehunyt szemekkel pihensz, én pedig elmerülök látványodban. Nem akarlak elengedni, meg akarom hosszabbítani ezt a pillanatot, mégis... Mintha a vég csúf madara már ott szálldosna körülöttünk, s csak a fájdalom megérkezésére várna, hogy aztán vállára ülhessen.

Kinyílnak szemeid, és ekkor már tudom, hogy ott van velünk, hisz’ visszatükröződik rám vetülő íriszeidben. Ennyi volt...

- Kérlek, most... engedj el, Kibum – szabadítod ki combjaid, s a padlót fürkészve tolsz el magadtól. Kapkodva mászol le a pultról, s rögtön ruháidat igyekszel felkapkodni a földről; mintha tudomást sem vennél arcodon végigfolyó könnyeidről, melyet a fájdalom éget tekintetével szemeidbe.

- Megint elmész? Újra úgy teszel, mintha semmi se történt volna, mintha semmit sem éreznél? – indulok feléd, de te egyre csak hátrálsz.

- Tudod, hogy ezt kell tennünk. Nem lett volna szabad... – törölgeted le magadról látszólag szenvtelenül gyönyörünk jeleit, könnyeid azonban egymás után szántják végig kipirult arcod.

- Miért? Mert azt mondták? És arra sosem gondoltál, hogy egyszerűen csak hazudnunk kéne? – A kitörni készülő sírás elfojtja hirtelen felemelt hangom. Lenyelve könnyeim egy részét, folytatom: - Tudom, hogy mindenről én tehetek, de nem érdemlek tőled egy újabb esélyt? A szerelmünkért... nem akarod megpróbálni még egyszer?

Az egészet letagadhatnánk,

hisz’ úgy teszünk, mintha nem hallanánk,

hogy szerelemért kiált a világ...

- Nem erről van szó, nem rólad... – dörgölöd le arcodról a forró cseppeket.

- Akkor miért teszed ezt? – Lábaim is remegni kezdenek, ahogy a fájdalom árnyalakja szétfeszít belülről. – Én... nem tudok nélküled élni, nem vetted még észre? Ha te nem vagy, minden gondolatom, szavam, mozdulatom, az egész életem jelentéktelen és felesleges.  Ne tagadd, hogy te is ugyanígy érzel!

De ha a tükörből visszamosolygok,

az nem hinném, hogy csak én vagyok.

Nem hinném, hogy csak én,

te is benne vagy ugyanúgy!

- Igazad van, én is szeretlek, és épp ezért nekem is iszonyatosan fáj – kezdesz szipogva öltözködni. – De én... még csak most adtam ki az első saját albumom, és ha valahogy mégis kiderül... – Nem fejezed be a mondatot, de nincs is rá szükség; enélkül is azonnal világossá válik minden: A te igazi szerelmed a éneklés, én mindig is csak a második lehettem mögötte. Bár a kezdetektől jól tudtam, milyen fontos ez az életedben, abban bíztam, többet jelenthetek – idővel pedig el is hittem. – Sajnálom. Kérlek, fejezzük be ezt most végleg. - Határozottan nézel szembe velem, s most tényleg figyelmen kívül hagyod a szemeidben csillogó könnyeket.

Rendületlenséged mintha valamit összetörne bennem; egy csontvázat, mely gyermeki naivitásom utolsó emlékműve volt. Hát, tényleg csak én vagyok ennyire gyenge?

Úgy fáj...                                                                                                                             

- Ha ezt akarod, így lesz – felelem, de közben belül már összeroskadok. Bár nem volt szabad, a lehetőség mindig ott kínálkozott egy csábító tekintetben, egy nevetésben – de már vége.

Hátat fordítok neked, padlóra hullatva előtörő könnyeimet, s hangtalanul rendbe teszem magam – mintha ott sem lennél, és semmi sem történt volna...

...Ézemi...