Emlékeid kábulatában (JongKey)

Hiába szeretlek, már nem vagy az enyém. Habár mellettem élsz, de többé nem velem; pillantásaid, érintéseid mégis láthatatlan láncokként húznak újra és újra közel hozzád. Csak egy kérdésre válaszolj: Miért?

Megjegyzés: A történet Jonghyun szemszögéből íródott. Ez egy poemfic, tehát a cselekmény egy vers szövegén alapul, mely ez esetben József Attila Mért hagytál el, hogyha kívánsz című költeménye. Ajánlom a megzenésített változatot is Ágnes Vanilla előadásában.

(A vers 1924-ben íródott, így annak helyesírása értelemszerűen nem egészen a mi szabályainkat követi, de természetesen eredeti formában emeltem be a novellába.)

     Lazán kapcsolódik ehhez a történethez egy songfic is, Szeress úgy, ahogy nem lehet címmel, amely Key szemszögéből mutatja be kettőjük szerelmét. 

Műfaj: poemfic, romantikus dráma
         Figyelmeztetés: yaoi és 14+

- A francba, ez is kiürült – lehelem magam elé, ahogy a kocsmából kifelé botorkálva tudatosul bennem, hogy valószínűleg épp az előbb küldtem le torkomon az utolsó kortyot a harmadik üveg sojuból.

Kis híján a küszöbön is átesem, de végül sikerül megtámaszkodnom a falon, napszemüvegem azonban a járda aszfaltján landol. Már az sem zavar, ha felismernek; nem hajolok le érte, hisz’ nagy eséllyel nem tudnék utána lábra állni. Ehelyett megint a számhoz emelem az üveget, s újabb kísérletet teszek, hátha maradt még valamennyi az alján.

Miután megbizonyosodtam róla, hogy teljesen üres, kelletlenül hajítom a fagytól gyéren növő fűbe, melyet aranysárgára színez a köztéri lámpák fénye. A hirtelen mozdulattól megtántorodom, de sikerül megtartanom az egyensúlyomat. A keserű ital utolsó cseppjei torkomat égetik, ahogyan bensőmet a hiányod; leheletem fehér gomolyagként olvad bele a téli éjszaka hidegségébe, mégsem fázom.

Igaz-e, hogy érezlek most is,

Amikor messzire vagy tőlem?

Felpillantok a kristálytiszta égboltra, s olyan meredten bámulom, hogy lassan minden forogni kezd szemeim előtt, egyedül a csillagok maradnak mozdulatlanok. Mintha a fényük arcomat melegítené, én pedig szinte elvarázsoltan indulok feléjük, hátha elérhetem őket.

Azonban minden egyes lépéssel ugyanolyan távol kerülnek tőlem, amennyivel közelebb jutottam hozzájuk.

Épp olyanok, mint te...

Térdem hirtelen beleütközik valamibe, s előrehanyatlom. Két tenyerem egy falécre érkezik. Nekimentem egy padnak. Megvárom, míg valamelyest csillapodik a szédülés, majd elhelyezkedem rajta; cseppet sem zavar, hogy deressége átáztatja ruhám anyagát.

Tovább gyönyörködöm a csillagok ragyogásában, melyek látványa épp úgy elkápráztat, mint a tiéd. Úgy érzem, egyenesen maguk közé emelnek; testem lassan súlytalanná válik, mintha meg is szűnne létezni, elmém viszont elszakad tőle, hogy tovább kutathasson téged itt, a földön. Elém idézi azokat az időket, melyeket már sosem hozhatok vissza...

#

Az első tévés interjúnk volt Thaiföldön. A riporter bemutatott minket a nézőknek, azután arra kért, mondjunk egy-egy mondatot a nyelvükön.

- Szeretlek – szólaltál meg elsőként, majd rám néztél, s szégyenlősen elnevetted magad. Úgy tettél, mintha csak viccből mondtad volna ki, hisz’ élő adásban voltunk, én pedig nem ismertem fel szemeid őszinte ragyogását.

Nekem ez is csak egy játék volt, amit élveztem. Szerettem a középpontban lenni, felvillanyozott, ahogy a rajongóink őrjöngtek értünk, a hyungjaink pedig már-már féltékenyek voltak, mikor eljátszottuk, hogy egy pár vagyunk.

Te viszont sosem játszottál.

Hogy lehettem ennyire vak, hogy nem láttam át rajtad?

Hisz’ az érzéseid minden mozdulatodat átjárták; fülig pirultál, amikor bókoltam neked, s ha megérintettelek, alig merted viszonozni.

... te balga, te bolond,

Játszót-játszó, ostoba, semmi játék!

Megjelenik előttem az a téli este a sapporoi karácsonyi piacon, amikor minden megváltozott. Talán az ünnep közeledtének varázsa miatt, ami átitatta a levegőt? Vagy a színes, villódzó égősorok tették, melyek nappali fénybe borították a várost? Nem tudom, miért, de egyszeriben ráébredtem, hogy a részed akarok lenni.

- Ah, olyan szép! Gyere, csináljuk egy képet! – szaladtál oda a egyik kivilágított facsoporthoz.

Elővetted a telefonodat, majd átkaroltad a nyakam, és lefotóztál minket. Mosolyod a leggyönyörűbb fényeket is túlragyogta; nem tudtam levenni rólad a szemem, habár rengeteg szépség tündökölt körülöttünk.

- Nézd ezt a ruhát! És még sapi is van hozzá. Ez a szín tökéletesen illene Comme des fekete szemeihez, hm? – csillant fel a szemed az egyik fabódé portékáit nézegetve.

- Egyetértek! – feleltem azonnal, pedig nem is figyeltem a ruhára, lényed teljesen elvarázsolt. Miért csak ekkor vettem észre, milyen gyönyörű vagy?

Együtt jártuk be a fényben úszó teret, majd beléptünk a hatalmas épületbe, ahol mindent végigkóstoltunk, amit csak lehetett. Te sundae-t ettél a kedvemért, én pedig elmentem veled korcsolyázni, habár tudtam, hogy béna leszek; sosem ment nekem az ilyesmi.

Minden tagom fájt, mégsem bántam egy percig sem, hogy hanyatt estem, hisz’ ott, a kemény jégpályán fekve ízlelhettem meg az első csodálatos csókodat. Talán ha nem esem el, te pedig nem hajolsz oda hozzám, nem is lettem volna elég bátor, hogy meg merjem tenni.

Így kezdődött. Újra és újra felidézem magamban azt az édes pillanatot, mely felmelegíti szívemet, a metsző, hideg szél azonban szinte a csontjaimig hatol...

#

Szemeim lassan kinyílnak, és ekkor tudatosul bennem, hogy elaludtam a padon, és minden csak álom volt; újraélt emlékek, melyeket csupán elmém és szívem őriz kettőnkről.

Lassan álló helyzetbe tornászom magam, s néhány másodpercig szótlanul bámulom az előttem elterülő keskeny járdát, miközben a remegés átjárja testem.

Nincs itt egy lélek sem.

Talán haza kellene mennem...

Lassan elindulok az ismerős úton a dorm felé. Az éj nedves hidege mintha bőrömbe szivárgott volna, egyre csak ráz a hideg. Most is csak te jársz a fejemben; ahogy elhaladok az ismerős buszmegálló előtt, felidézem szakításunk napját.

Bárcsak tudnám, hol rontottam el.

Bárcsak visszamehetnék az időben, hogy minden hibámat jóvá tegyem, ami ide vezetett.

Te voltál a mindenem, más  nem is létezett számomra; minden pillanattal szívembe égetted lényedet. Olyanok voltunk, akár a szélkerék: Az érzéseink hajtottak minket, és nem tudtunk leállni. Szerelmed szinte felfalt, én pedig úgy őriztem a szíved, mint az egyetlen kincset, mely még életemnél is értékesebb.

Miután azonban jóllakottságod elmúlt, te új ízekre vágytál; meg akartad tapasztalni, milyen egy „normális” kapcsolat. Visszakérted szíved, s nekem csak az emléke maradt.

Lehet, hogy túl önzőn szerettelek?

Talán ha már korábban elengedlek, visszatértél volna hozzám?

Mért fáradnak el a rohanók?

Mért rág szú-módra szét a tenger

Karcsú, viharra teremtett hajót?

Már nem vagy a kedvesem. A város üresen sóhajtozik az éji csendben, akár én magam utánad. A párás hidegség mintha torkomat is lefagyasztaná, de én ugyanúgy lépdelek tovább.

Útkereszteződéshez érek, melyet megvilágít a közlekedési lámpák színes fénye. Mintha csak a színpadon állnék, ahogy két napja. Mind ott vagyunk; a zene az egekbe emeli adrenalinszintemet, te pedig felém sétálsz, miközben énekelsz. Átkarolsz, homlokodat az enyémhez érinted, mialatt folytatod a dalt. Ugyanazzal a tűzzel nézel szemeimbe, mint akkor. Végigsimítasz lapockámon, tekinteted azt súgja, te is akarsz, úgy, ahogy én.

Te nem hazudsz.

Akkor mégis, miért... ? Miért nem kellek neked?

Mért hagytál el, hogyha kívánsz,

Ha bennem lehetsz csak ünneplőben?

Ennyire megváltoztál volna, s én észre sem vettem? Minden sóhajod, érintésed hazugság?

De akkor miért nem játszod végig a darabot?

Ennyi idő után nem ismered még minden rezdülésemet? Te magad vagy a függőségem tárgya. Tudnod kéne, hogy hamis csókjaidat is a legigazabbaknak érezném.

Mért nem csókolsz, ha úgy esik jól?

Ujjaim egészen megdermednek, mire egy elhaladó autó szemembe világító reflektora magamhoz térít. Még mindig ott állok a lámpa előtt, mely monoton egymásutánban vált újra és újra. Pedig már csak néhány méter, és hazaérek.

Fejemet lassan oldalra fordítva pillantok a dorm felé, hogy elkerüljem a szédülést, s jól látom, hogy csak az egyik ablakból szűrődik ki világosság. Persze, a többiek nem keresnek, mert azt mondtam nekik, Lee Jonghyunnal megyek bulizni.

Ahogy egyre közelebb érek, sötétségbe von az épület rám vetődő árnyéka. Észreveszem, hogy a ti szobátok az, ahol ég a villany. Te biztosan tudod, hogy nem mondtam igazat, talán hívni is próbáltál már, én viszont kikapcsoltam a telefonom. Nem akartam hallani a sajnálkozó hangodat, és sírni sem akartam előtted.

Már a bejárati ajtó előtt állok. Érzéketlenné vált ujjaimat nehézkesen csúsztatom be farmerom hátsó zsebébe, de a kulcs nincs ott. Átkutatom a másik zsebet is, ám mindhiába. Úgy tűnik, elhagytam.

Csak ti ketten lehettek ébren.

Tudom, hogy ha becsengetek, te fogsz beengedni. Homlokomat az ajtó lapjának döntöm, mire elfog a szédülés. Összeszorítom szemeimet, míg el nem múlik, azonban jó darabig azután sem mozdulok. Leheletem páracseppeket hagy a lakkozott faanyagon, ahogy újra és újra hozzácsapódik.

Az elmém már megint játszik velem, ahogyan én veled az elején. Elhiszem, hogy ha most meglátsz engem az ajtóban, minden megváltozik. Magadhoz szorítasz, és elmondod, hogy csak a menedzser utasítására tettél így, mert félő volt, hogy kiderül a kapcsolatunk. Úgy gondoltad, tényleg nem tehetjük, mert az egész csapat bajba kerülhet miattunk, de többé nem érdekel. Összekulcsolod kezed az enyémmel, és a szobám felé húzol.

Ajkaimat kényezteted, de nem éred be ennyivel; meg akarod mutatni, milyen szenvedéllyel szeretsz, és mennyire hiányzom. Érintéseid forróak, mégis gyengédek, mint mindig. Most te vezetsz, s én hagyom, hogy azt tégy velem, amit akarsz...

Tudom, hogy jössz majd. Úgy esel belém,

Mint szép, szikrázó mennykő a tóba!

De megégetnők-e a világot,

Vonagló lángokként összefonódva?

A gondolattól újra felforrósodik fagyott szívem. Még mindig az ajtó lapján támaszkodom, úgy érzem, nincs már erőm egyenesen állni. Jobb kezemet felvezetem az ajtófélfán, s amint kitapintom a csengő gombját, megnyomom azt.

Nemsokára hallom is lépteid egyre hangosabbá váló zaját. Sietve forgatod meg a kulcsot a zárban, mely végre enged a szorításon. Időd sem igazán van azonban a meglepődésre, hisz’ alighogy kinyílik az ajtó, kihűlt és erőtlenné vált testem egyenesen a karjaidba zuhan. A szívem a tiéd, rád bízom hát a testem is.

S pocsolyákba árkolt bús arcomba

Birnál-e nézni, ha én is belelátnék?

- Hyung? Mi történt veled? Te ittál? – karolod át a derekam, s igyekszel befelé tolni. Elvonszolsz a nappaliig, s óvatosan leültetsz a kanapéra. Ahogy azonban rád emelem a tekintetem, tudatosul bennem, hogy nem is te vagy...

- Taemin? – suttogom nagy, aggódó szemeibe nézve. Hogy nem vettem észre?

- Te teljesen átfáztál! Még a végén beteg leszel. Főzök egy forró kávét, addig... – kezd el tanácstalanul nézelődni a helyiségben - takarózz be ezzel – vesz le a másik kanapéról egy vékony plédet, melyet széthajt, majd rám terít. – Így jó is lesz. Máris visszajövök, jó? – fordít hátat, de utánaszólok:

- Key hol van?

- Ő... elment Hyunseunggal... valaki szülinapjára – igyekszik megvédeni az igazságtól, azonban – most is, ahogy mindig - túl rosszul hazudik ahhoz, hogy hihető legyen, amit előad.

- Rendben – motyogom magam elé az első szót, ami eszembe jut, miközben a padlóburkoló darabjai lassan összecsúsznak szemeim előtt.

- Mindjárt hozom a kávét - szalad át a konyhába, pár percre magamra hagyva gondolataimmal.

Micsoda idióta is vagyok, hogy eddig nem tudtam összerakni a mozaikod darabkáit...

Mostanáig az emlékeid kábulatában éltem, miközben te már rég lezártad magadban a közös fejezeteinket. Nem szeretsz már, de bántani sem akarsz. Nem tehetsz róla; oly sok idő eltelt, hogy már a megszokás irányítja minden apró mozdulatod. Tudtodon kívül épp úgy játszol velem, ahogyan én tettem veled a múltban.

Gondolataim folyamát Taemin visszatérése töri meg, aki óvatosan kezembe ad egy gőzölgő csészét. – Vigyázz, hyung, nagyon forró. Felmelegedtél már egy kicsit? – érinti meg tenyerével mindkét orcámat. – Még mindig nem jó. Ha megittad, segítek fürödni, az majd jót fog tenni – fürkészi figyelmesen tekintetem.

Mikor lett ő ennyire gondos és odafigyelő? Talán a szerelem annyira elvakított, hogy még ezt sem vettem észre?

- Taemin – szólítom meg, miután az első forró, keserédes korty leszaladt torkomon.

- Hm? – húzódik hozzám közelebb kíváncsian.

- Köszönöm...

...Ézemi...