Megjegyzés: A történet 333 szóból
áll, és a Zanzibar Délibáb című dala és Vörös Eszter Anna egyik képe ihlette. A zene hallgatását ajánlom olvasás közben is.
Műfaj: drabble (ez esetben 333 szó), angst, szürreális
Figyelmeztetés: 12+, depresszív hangulat
Az éj harmatos gyepe
nedves hidegséggel ér meztelen talpamhoz. A kíméletlen szelek szinte a
csontjaimig fúrják a sötétséget, ahogy óvatos lassúsággal tapogatózom a
hegycsúcs felé.
Már
csak néhány lépés kell, de hová lett a fényem?
A messzi ég
csillagfüzérei vezetnek ezúttal is. Mintha csak álmodnék; egyszer-egyszer
közelebb is hajolnak hozzám, és egyre csak hívnak.
Magam emeltem életemben
ezt a hegyet, mert úgy hittem, egyszer elérhetem őket. Bogárszorgalommal
gyűjtögettem halomba létem minden kincsét, s közben le sem vettem a szemem a
folyton incselkedő távoli gyémántokról.
Mondd,
miért csak most látom, hogy a holdam nélkül ezernyi fényévekre izzó csillag sem
elég ragyogó, hogy utat mutasson az éjben? Miért csak most érzékelem, hogy
mindvégig csupán a szemem csalt meg, hisz’ sosem kerültem igazán közelebb
hozzájuk? Egyetlen pillantásom elfújhatta volna megbántottságod fáradtkék
fellegeit, ha nem vonja el a figyelmem egy szemkápráztató illúzió.
Igazad volt, a csúcson
fájdalmasan metszőek a szelek – s a hamisan ragyogó csillagok még mindig a
végtelen távolból pillognak felém. Túl késő hátat fordítanom nekik, hogy
melengető fényed után kutassak az arctalan éjben, hisz’ ebben a világban testem
valója is már csak képzelgés, illúzió…
Mélyen magamba szívom a
jéghideg szelet, széttárva hosszú karjaimat. Kimondatlan kérdésemre dübörögve
gomolygó viharfelhőt szül az üres sötétség, mely dörgő villogással oszlik
előttem kétfelé. A gomolyagok zord, nedves szárnyakként simulnak szétvetett
karjaimra, ám villámaik ereje könnyedén a földre taszítja vékony testemet.
Lám,
nemcsak élni, de távozni innen is ilyen gyenge lennék?
Újra és újra a
hegycsúcs nedves füvét markolom, míg végül sokadszorra talpra állva
összeszorított fogakkal, ám egyenes háttal viselem a forró energialöketet. A
cikázó villám narancsfénye most engedi csak látnom, micsoda kopárságot hagytam
magam mögött, hogy felépíthessem életem égig érő, zöldellő hegyét.
Utolsó könnycseppem
némán hull alá a mélybe, mialatt az örvénylő szárnyak a magasba emelnek. – S eddig
rejtegetett arcod végre felfedi fakó fényét, hogy búcsúzóul még megvilágítsa
utamat.
...Ézemi...
Szia!
VálaszTörlésHihetetlenül szívszorítóra sikerült ez a történeted… Átszőtte a keserű fájdalom és megbánás minden sorodat. A történet részleteire most nem térnék ki, ugyanis számomra egészben nyert értelmet a dolog. Egy olyan ember vallomása volt ez számomra, akit egész életében álmai elérése vezetett, s eközben elveszített minden mást. Akár a szerelmét is. Olyannyira kiüresedett az élete, hogy a menet közben elért álmait sem tudja megélni, sőt úgy érzi, hogy semmivel sem került közelebb a végső célhoz, hogy hasztalan áldozta erre életét. Súlyos gondolatok, szívszorítóan magával ragadó képi világ mögé bújtatva. Gyönyörű volt. Köszönöm, hogy olvashattam!!
Xiumaru
Szia! :)
TörlésIgen, épp ezt láttam bele abba a figurába, aki a viharfelhőket használja szárnyul "élete csúcsán". Valamiért foglalkoztatott mostanában, hogy mi végre is képes az ember űzni, hajtani valamit egész életében, úgy, hogy közben ahogy te is írtad, kiüresedik az élete, és közben elveszti a társát, a szerelmét is.
Annyira örülök, hogy "átjöttek" a képek, a szimbólumok és az érzés... <3
Köszönöm a dicséretet, és azt is, hogy itt voltál. *-*
Azt hiszem te azok közé az írók közé tartozol nálam, akiktől mindig is féltem olvasni, mert ahogyan írsz, ahogyan bánsz a szavakkal, na szóval, én melletted egy nagy nullának érzem magam írás téren, mert tényleg asdsjaudha, ezért inkább kikerültem az önbizalomcsökken(t)ést.
VálaszTörlésMinden szavát, szóközét imádtam, azt, hogy 333, egyfajta szimbólumként fogtam fel az olvasatomban (és szerintem te is erre a célra használtad fel, hiszen a 333 egy angyali szám, a hármas egységet jelenti, ha jól tudom/emlékszem). Igazándiból eleinte meg is lepődtem, hogy betaggeltél, ilyen rövidke drabblekra, naiv módon úgy hittem/gondoltam, hogy annyira nem fog meghatni, de aztán a végére majdnem elöntött ez a mondhatni kellemes búvalbaszottság, hogy majdnem sírni kezdtem - azonban nem is nagyon a tartalomtól, hanem inkább tényleg, olyan gyengéden nyúlsz a szavakhoz, ahogyan szerintem én sohase fogok.
Szóval imádtam, tényleg! Köszönöm szépen az élményt! :)
Ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy miért szárnyal a középszerű írók önbizalma méltánytalanul az egekben, míg a hozzád hasonlóké - és sok esetben a sajátom is - a béka hátsóját verdesi. (Akinek nem inge, ne vegye magára, de nyugodtan öltözködhet, aki esetleg magára ismer.) Hatalmas elismerés nekem, hogy így érzed, de elszomorít a mondat másik fele, habár ismerem az érzést, amikor a másik "nagysága" szinte a földre présel.
TörlésA szavak számának jelentősége elsőre nem volt a fejemben, aztán mikor már túl voltam a 300-on, akkor jött az ötlet. Egyébként pont ellenkezőleg, a 666-ot akartam megfelezni (ami a hamis próféták mellett az emberi tökéletlenségekre, hibákra is utal, ha jól tudom).
És már megint lebecsülöd magad, miközben dicsérsz... Most az egyik szemem sír, míg a másik nevet. Őszintén szólva azért jelöltelek, mert úgy gondoltam, te biztosan kiszúrsz majd valami olyan hibát, fonákságot, amit más nem; és egyébként is azóta érdekel a véleményed, mióta olvastam valahol, hogy te is szereted a drámát és a lélektant. :)
Nagyon szépen köszönöm. <3 <3 És tessék felhúzódzkodni a mélyből; neked a levegőben, a magasban a helyed, mert nagyon megérdemled. :)