Lélekmadarak (Jennie, Bloo)

Illékony világom egyetlen biztos pontja te voltál. Mindenemet odaadnám, ha újra a karjaidban tartanál, de már nem kellek neked többé.

Mondd, hogyan éljek tovább nélküled?

***

Nem értetted meg, mit jelent, hogy csak az enyém lehetsz – de most már senkit nem vihetsz az ágyadba. Veled együtt halt meg szánalmas életem egyetlen célja. Mondd, mit kéne tennem most?

Műfaj: songfiction, pszichothriller

Figyelmeztetés: gyilkosság, öngyilkosság és vér említés szinten; szürreális elemek; 16+

Megjegyzés: A történet Jennie és Henny (OC) szemszögéből íródik, a megszólított pedig Bloo. Ez egy songfiction, tehát a mondanivalója egy dalszövegre épül, mely ez esetben Sóley Smashed Birds című zenéje, amelyet lefordítottam. A szöveget ITT tudjátok megtekinteni. Ajánlom még megnézésre a KLIPET, mert a szöveg mellett a képi világ is megjelenik a történetben, illetve a dal hallgatását olvasás közben. (Jelenleg egy kis technikai probléma miatt nem tudok fordításos videót szerkeszteni, de ezt pótolni fogom.)

A történet tulajdonképp Choi Xiumaru egyik kihívására íródott – bár az eredmény inkább két kihívás mixelése lett végül.

Bloo és Jennie, ha netán olvasnátok, kérlek, ne haragudjatok rám nagyon. Ez csak egy kitalált történet egy rajongótok fejéből.

Mégis hol vagyok, és mi történik?

A kérdés felcsendül ugyan zavartan nyugodt elmémben, ám úgy foszlik el az ürességben, akár kósza füst a levegőben. Szinte kiabál körülöttem a csend, melyet a füleimmel érzékelek, de valamiért képtelen vagyok felnyitni a szemeimet. Testem erőtlenül rázkódik meg egy hűvös légáramlattól, ám jól érzem, hogy a napsugarak, melyek szemhéjaimat is bordóra festik, fedetlen térdemet melengetik.

Apró kezeim hidegek és nedvesek, pedig arra sem emlékszem, hogy megmostam volna őket. És valahol a közelben mégis mintha folyna a csap... Akaratlanul is utat törnek könnycseppjeim lezárt szemhéjaim alatt, miközben a reszketeg hidegség egyre összébb gömbölyíti erőtlen testemet. Azt sem tudom, miért sírok.

Érzem, ahogy lassanként újra ellepi pilláimat a képzelgés, akár az alkony a fák néma lombkoronáját, és lassan feladom a küzdelmet, hogy elhessegessem; hogy felkeljek innen, és kinyissam a szemeimet. Ha túlságosan akarok valamit, folyton ez történik.

Zavaros elmém kézen fog, és elrepít egy másik világba; színesebbé és élőbbé alkotja a valóságomat, én pedig később apró történeteket szövök mindabból, amit látok, érzékelek. Nem vehettem be a gyógyszert, mely eltörli mindezt, habár te sosem tartottad művészetnek, amit csinálok.

Mióta kiköltöztem a házadból, folyton arrafelé sétálok, ahogy most is…

Mélyre szippantom a fűszeresen édes csokoládéillatot, mely a ringatózó bokrok és fák lombjairól férkőzik orromba, pedig itt nem is fúj a szél. Az ég ezúttal is olyan, mintha csak színes vattacukrokból ragasztották volna egybe: A babakék felhőhabok rózsaszínbe vegyülnek, s úgy tűnik, bármelyik pillanatban a homlokomhoz érhetnének, olyan közelinek tetszenek.

Meztelen talpaimat csak ekkor kezdi kissé vágni a keskeny ösvény keményre szikkadt, agyagos talaja, melyen állok. Ez is él, hullámzik, együtt az indigószín virágok tömegével, melyek margarétaszirmaikkal tátogatnak a fény irányába. Egészen a derekamig nyújtóznak, mégsem érnek hozzám, csak a nap felé meredeznek áhítatosan. Lenge fehér gézruhám egy ütemre kezd lengedezni velük – ugyanabba az irányba, amerre az út is visz.

Bárcsak most itt lehetnél velem, és így láthatnál… ilyen nőiesnek és erősnek.

A láthatatlan energia hosszú csokoládébarna tincseimet is a levegőbe vonzza, mialatt mintha egyenesen előre húzna az úton, s felfelé a dombon. A talaj ütemesen masszírozza talpamat minden lépésnél, mégis olyan súlytalannak érzem magam, hogy talán fel is tudnék szállni, ha nagyon szeretnék. Mégis kényelmesebb így, a földön sétálva.

Amikor azonban néhány hosszabb lépés után ruganyosan felkapaszkodom az elvadult növényektől kéklő dombtetőre, megpillantom az út végén a házunkat – vagyis most már csak a te házadat.

Az úton sétáltam, míg a házad közelébe értem.

Ebben a világban is ugyanannyira hiányzol. Mélybarna szemeid, melyekkel egyszer csintalan vadsággal, máskor gyengéd, szinte megadó szerelemmel néztél, lágyan hullámos ajkaid édes mosolya, férfiasan hangsúlyos állad és mély hangod…

Nem tudom elhinni, hogy sosem tartasz többet a karjaidban, hogy a művészélet velejárója, hogy nincs türelmed az agybajomhoz. Nem tudom elhinni, amit a legutóbb sörszagtól bűzlő lehelettel vágtál a fejemhez: hogy mindig is csak Hennyt szeretted, de már belőle is eleged van.

A szivárványos ég mintha hallaná a gondolataimat, úgy tükrözi vissza egy pillanatra, milyen gyengédséggel dédelgettél a régi kis albérletedben. A külvilág előtt mindig keménynek, igazi rosszfiúnak láttattad magad, ám amikor kettesben maradtunk, megmutattad, mennyire szeretsz, s milyen érzékeny, szeretetéhes lélek vagy legbelül.

A csendemet kerested, amikor valaki bántott, a hallgatásomat, ha valami nyomta a lelkedet. Azután lassanként eltávolított tőlem a hobbid, az új életed… Egészen megváltoztál. Mintha csak a színpad villódzó fényei vakítottak volna el, úgy vetetted bele magad a nyüzsgő forgatagba. Észre sem vetted, hogy szeretetteljes lelkedből lassanként minden szín kikopott, leszakadó darabjai pedig kósza madarakként szálltak tova…

A házad az egyetlen dolog ebben világban, mely nem hullámzik együtt a tájjal. Az amerikai mintára készült szimmetrikus faalkotmány teljesen mozdulatlan, csupán két azúrfényű fa hajladozik előtte elevenen ugyanarra a ritmusra.

Mintha szándékosan helyezkednének úgy, hogy elállják a bejáratot; sűrű koronájuk szinte földig hajol előttem, s így folytatja tovább táncát. Ahogy ujjaimat az egyik vékonyka ágra kulcsolom, érzem benne a lüktető erőt. Nem mondom ki szavakkal a gondolataimat, a kígyózó lombkorona mégis engedelmesen kúszik az ég felé, felfedve előttem az ismerős, dióbarnára lakkozott bejárati ajtót.

Megkértem egy fát, hogy engedjen be a házadba.

***

A hálószobád napsárga, magasba nyúló falainak látványa mosolygásra késztet. Nézd csak, olyan csendet alkottam itt, melyben éktelen lármának hat az ajtó feletti falon lógó ócska faszerkezet kattogása, amit még anyukád ajándékozott neked, mikor megvetted ezt a kis palotát. Hmm… igazán remek.

Az ajkaid kicsit kifehéredtek, de még mindig olyan kemények és vaskosak. Látszik, hogy szerettél habzsolni velük - a bulikat, az alkoholt, a nőket… A szemeid is puffadtak és karikásak, mintha elfeledkeztél volna arról, hogy néha aludnod is kellene. Tétlenül végtelenbe meredő tekinteted azonban egy rémült kisfiú kétségbeesett tehetetlenségét őrzi. Igazából mindig is ilyen voltál, hiába próbáltad másokkal és magaddal is elhitetni az ellenkezőjét. Mióta ismert lettél, folyton csak nyüzsögni akartál - most viszont végre mozdulatlan vagy, fakó és néma.

A kezemben tartott olló ragyogón, mégis kétfelé hasadva tükrözi vissza fekete tussal kiemelt, cicásan elkeskenyedő szememet, ahogy hunyorogva nézegetem. Még mindig csöpög róla a víz, míg néhány csepp előbb lágyan csúszik végig kecses csuklómon, hogy azután a takaród némán nyelje el mindüket.

Látod? Ez a büntetésed, amiért nem elégedtél meg az én testemmel. Azt hitted, megteheted, hogy egyik napról a másikra kihajítasz a házadból, aztán csak úgy behívsz egy kis szexre, hogy utána jól leidd magad, és újra kidobj? Jennie-vel kétségkívül megcsinálhattad volna ezt, de velem kár volt így bánnod, édesem.

Nem szeretném viszont, hogy továbbra is ilyen ijedten nézz rám, ezért óvatosan lecsukom a szemhéjaidat, mintha csak aludnál. Most is jól áll neked a vörös, ahogy a véred a kilyuggatott fehér pólód anyagát átitatva végigfolyik a hasadon és az oldaladon. Nem kíméli azt a híres fehér lepedőt sem, mely szintén az anyukád ajándéka. - Az anyukádé, aki naivan szeretett téged, bármilyen önző fia is voltál.

De mégis mit csináljak nélküled?

Ó… elfelejtettem, hogy én sosem cselekszem jól, így most úgy kell tennem, ahogy Jennie csinálná. Nos…- ütögetem keskeny ajkaimat a takaród szélén ülve, miközben lezseren keresztbe vetem egyik lábamat a másikon - ő mindent jóvá akarna tenni. Ez viszont most nem egy kivitelezhető dolog - bököm meg lazán a takaró alól kilógó csontos bokádat, mely élettelenül hanyatlik vissza előző pozíciójába. – A másik lehetőség, hogy varázsoljunk mindent látszólag tökéletessé. Kezdhetnénk ezzel.

Jennie szorgalmasan és pontosan dolgozna, hogy az anyukádra emlékeztessen téged – hajolok a könnyű selyem fölé, melyet a beleolvadó vér itt-ott narancssárgásra színezett. – Pedig te már rég nem ezzel gondolkodtál, hogy értékelni tudd a fáradozásait – borzolok bele szanaszét álló rövid, szénszínű hajadba a halántékod környékén -, sőt, nem is igazán ezzel – futtatom le csintalanul vékony mutatóujjamat keskeny, már-már törékeny mellkasod közepén a gyomrod tájékáig. – Téged jó ideje csak ez az egy részed vezetett, édesem – körözök kicsit a takarón az ágyékod felett, s akaratlanul is elfog a kuncogás, ahogy egy ragacsosan vöröslő kör rajzolódik ki a finom textilen mozdulatom nyomán. – A véred nélkül sajnos már ez is használhatatlan – suttogom győztes mosollyal azokra a dús, színüket vesztett ajkakra, melyeket még így, élettelenül is megkívánnék, ha olyan naivan szerelmes típus lennék, mint Jennie. – Nos, kezdjük el.

Óvatos mozdulatokkal hajtom négybe a lenge takarót, s meg sem állok vele a mosókonyháig. Üggyel-bajjal eltávolítom alólad a lepedőt is, a párnákat pedig egészben nyomom a mosógép fémhengerébe. Tudod, a lustaságod időt spórol nekem, édes. Olyan nagy teljesítményű gépet vettél, hogy minden egyszerre belefért, és még teregetnem sem kell majd, hála a szárító funkciónak…

A víz monoton zubogása és az ütemes duruzsolás kellemes háttérzenét ad a legaprólékosabb műveleteknek. A konyhádból kölcsönvett ollóval nemcsak szúrni lehet remekül; a félig már megkeményedett, ragacsosan véres pólódat is könnyedén felszabdalom vele. A Hennessyt dúdolgatom, ahogy egy másik méregdrága fehér pólódat megmártom egy tálnyi vízben, majd aprólékosan letörölgetem vele csupasz felsőtested, és az ágy bordó szövetét. Tudom, hogy Jennie is épp ilyen gondosan csinálná…

És már megint ajkaimra kúszik egy könnyed mosoly, amint az éjjeliszekrényen heverő üres konyakosüvegre pillantok. Azt mondtad, azért neveztél el erről a bűzlő löttyről, mert ugyanolyan csábító vagyok, és én is azt adom neked, amit a Hennessy. Azt mondtad, már csak mi ketten kellünk a boldogságodhoz; a sikerességed csupán a pénzt szolgáltatja, hogy ne halj éhen.

Azok a csintalanul mély csokoládészemeid már akkor is hazudni próbáltak, de elfelejtetted, hogy egy nővel állsz szemben. – A hiszékeny kislányt még sokáig megvezethetted, ahogy az apját is, mikor megígérted neki, hogy vigyázni fogsz a lányára.

Szegény Jennie… Nélkülem képtelen lett volna túlélni az édesanyja halálát, és mégis én lettem az, aki legelőször elcsábított téged tőle…

***

Ismerős csilingelés cikázik a fülemben, amint feltárul előttem egy nyikorgó ajtó, s hosszú gesztenyeszínű tincseimet kisöpri arcomból a sötét, nyirkos fuvallat. A mosógéped játssza ezt a dallamot. Néhányszor megfordul körülöttem az apró helyiség, mire a mögülem beszűrődő fény elegendőnek bizonyul, hogy tudatosuljon bennem, hogy épp a pincédben vagyok. Szédülésem azonban nem csillapszik. Fejemet fogva tapogatózom a falat keresve, mialatt a lilásfekete gerendák recsegve felszakadnak, s egy tucatnyi éjszín tollú, veréb méretű madár rebben a levegőbe.

Egyre az alacsony plafon alatt néhány centivel köröznek, akárha nem is szeretnének kijutni ebből a sötétségből. Szárnyuk suhogásának légárama lecsendesíteni látszik rosszullétemet.

Már megint csak képzelegnék, és ezért láthatom itt a lelked elvadult madarait? De a pincéd valóság, jól érzem. Mit csinálhatott Henny?

Pillanatnyi aggodalmamat azonban elfedi az előttem lassanként feltáruló látvány; a madaraid alatt ugyanis ott hever az az ócska fehér műanyag éjjeliszekrény a régi lakásodból.

Ahogy kihúzom az egyik piros fiókját, benne találok minden kis csecsebecsét, melyet az évek alatt tőlem kaptál: plüssfigurákat, nyakláncokat, karkötőket, egy öngyújtót és egy szív alakú kispárnát. A másik fiókban azonban egyetlen fehér boríték árválkodik – rajta az én nevemmel. Tudtam, hogy ez a valóság, és te még mindig szeretsz. Ez csak azt jelentheti…

A pincédben volt egy levél számomra.

Izgatottan remegő szívvel nyitom ki, s olvasom ismerős, szabályosan szabálytalan betűidet, te viszont arra kérsz benne, hogy ne hívjalak, ne keresselek többé. Azt írod, téged már egyedül csak a zenélés érdekel, semmi és senki más; ha pedig valóban szeretlek, biztosan megértem ezt.

Érzem, ahogy bensőm forrósodni kezd a szavaidra. Ezúttal éberen ér el a kábulat, mialatt ábrándjaim romjai alól ugyanaz a kérdés visszhangzik fel: Mégis mit csináljak nélküled? A szédülés újra megpörgeti előttem a sötét falakat a madaraiddal együtt. A csupasz cementpadló épp úgy remeg alattam, mint a fantáziavilágom talaja, s a pince merev falai is repedezni kezdenek körülöttem.

Te is biztosan szerettél, mikor azt mondtad, ma már az embereket nem érdeklik az unalmas könyvek. És hogy sosem lehetek híres író, mert nem vagyok normális.

Lángoló fájdalmam mintha minden mást felülírna. Szédülésem csillapodni látszik, én pedig előkotrom a felső fiókból azt a szívecskés öngyújtót, amit valamikor tőlem kaptál.

Az éjjeliszekrényed tetején nyújtózkodni kezdenek az első melengető lángok, hosszú nyúlánk árnyékokat ajándékozva pincéd kacatjainak. Ahogy újra minden sötétbe borul, a leveled lassan épp olyan feketévé hamvad, amilyenek a madaraid. A harmatgyenge lángnyelvek azonban szinte érintetlenül hagyják a műanyag bútordarabot. Talán épp így kellene véget vetnem mindennek? Ez lenne a megoldás? Hisz’ ha én nem vagyok, Henny is megszűnik létezni.

A madaraid mintha éreznék a veszélyt, fülsüketítő cserregéssel kezdenek cikázni körülöttem, elállva az utat is, mely kifelé vezet ebből a sötétségből. Nem akarok ártani nekik, ezért muszáj őket egyesével megfognom, s becsúsztatnom a fehér pulcsid kenguruzsebébe, mely a combom közepéig ér.

… megfogtam az összes madaradat,

s belepréseltem őket a zsebembe…

Ha viszont a te pulcsid van rajtam, csak Henny hozhatott ide… és akkor te is itt lehetsz valahol.

Rögvest letörlöm arcomról fájdalmam égető könnyeit. Rohannék hozzád, úgy, ahogy vagyok - hátha valahogyan el tudnám érni, hogy visszafogadj -, nem törődve azzal, hogyan is nézhetek ki ebben a pillanatban. Ám a zsebbe rejtett madarak sötétsége néhány pillanat alatt feketévé változtatja és kérgessé szárítja a lenge pulóver anyagát - az egyedüli ruhadarabét, ami rajtam van a kis kék papucsodon kívül.

Nem akarják talán, hogy hamuvá égessek itt mindent önmagammal együtt, de azt sem, hogy hozzád siessek?

Ha csak egyet lépnék előre, a kemény páncéllá szilárdult textil darabokra hullana, s én ott állnék meztelenül, árván... Ekkor azonban ujjaim közt kifúrja magát az egyik madarad, ez pedig már épp elég ahhoz, hogy a valamikori pulóver recsegve törjön darabokra, fedetlenül hagyva testemet.

Még időm sincs felfogni a történéseket, és tudatosítani magamban, hogy amit érzékelek, valószínűleg még mindig hallucináció, mikor a fekete verebek mind rám szállnak. Apró karmaikkal megkapaszkodnak a bőrömön, testük viszont mintha elpárologna; belevész a repedezett falak levegőben suhanó porszemcséinek hadába. Sötéten csillogó tollaik mégis úgy tapadnak a bőrömre, védve azt, akár egy különös fekete estélyi ruha.

Nekem is így kéne tennem a közös emlékeinkkel? El kellene végre engednem téged, s csak azt megtartanom magamban belőled, ami véd, épít?

Majd azután lefosztottam a tollakat, és

készítettem magamnak egy gyönyörű ruhát.

***

Ejnye, ez biztosan Jennie műve. - Félrebillentett fejjel nézegetem meztelen testemet a fürdőszoba tükrében. - Igazán kár, hogy annyira szerelmes volt beléd, hogy a kedvedért nem ment el a hipnózisos kezelésekre. Nem vette észre, hogy te nem őt féltetted ezektől, csak engem akartál megtartani.

Néhány pillanatig épp úgy játszadozok kerekded melleimmel, ahogy te csináltad pár órával ezelőtt. Végigsimítom az oldalamat, karcsú derekamat, lapos hasamat és formás csípőmet, amit annyira szerettél… - Jennie nem tudta ezeket használni. Azt pedig elfelejtette, mire vagyok képes, ha még a gyógyszereit sem veszi be.

Halványan rémlik, hogy rájött, ha magával végez, akkor én sem leszek többé. Látod, milyen elvakultan imád téged? Semmivel sem jobb nálam. De örülök neki, hogy emlékszem erre a gondolatára, mert így megvan a megoldás.

Már csak az utolsó simítások vannak hátra. Megfürdöm, majd magamra öltöm azt a fekete csipkés miniruhát, amelyben kora reggel elcsábítottalak. Újraalkotom a sminkem, mely az alapozás után csupán egy fekete szemhéjtusból és egy cseresznyeszínű rúzsból áll; a hajamat pedig szimplán kifésülöm. Minek is erőlködnék, hisz’ ez a gyengéd, és az arcom smink nélkül is olyan finoman szabályos, akár egy porcelánbabáé…

Nem emlékszem, Jennie hogyan akart végezni velünk, azt viszont tudom, hogy van pár műanyag kannányi olcsó benzin a garázsodban, a kádadat pedig nem nehéz kicsit kényelmesebbé tenni. Te mesélted egyszer, hogyan mehetek biztosra, mert azt hitted, csak Jennie lenne képes véget vetni az életünknek.

Nem ismertél, édes. Nem vetted észre, hogy mindkettőnk életének te lettél a célja, az értelme…

#

*

Újra az ismerős úton sétálok, keresztül a búzamezőn; a betonkockákkal kirakott keskeny csapáson, mely az erdőszéli házadhoz vezet. Ez a valós világ, ám súlytalanul könnyű testem érzete már csak illúzió, ahogyan a bokámig érő fehér pamutruha is, melyet viselek. Lelkem könnyedén a levegőbe is emelkedhetne, hogy a magasból csodálhassam a tájat, ám így közelebb érzem magamhoz a föld melegbarna energiáját.

Az orvosok valamikor azt mondták, talán a hipnózisos kezelések sem tudnának egybeforrasztani minket Hennyvel, most viszont jól érzem, hogy ő újra a részem – ahogyan azt is, hogy ez a világ nem az otthonom többé, mégsem félek.

Az úton sétáltam, amikor észrevettem, hogy meghaltam.

Már tudom, hogy te sem élsz, s a lelked is eltávozott erről a világról, mégsem érzem többé, hogy csak melletted, általad létezem, s különös módon szomorúsággal sem tölt el a halálod. Valójában sosem voltál az enyém, egyik énemé sem. Hisz’ nálunk sokkal hatalmasabb erők sodortak minket az úton egymás karjaiba, s mi elkerülhetetlenül taszítottuk egymást lassan a megszűnésbe.

Tekintetem a búzamező telt, sápatag kalászain időzik el, melyek engedelmesen bókolnak a vénülő napsugaraknak, s hajlonganak a pajkos koraőszi szelek előtt is. Békés nyugalommal csodálom őket az itt-ott előtörő vadvirágokkal együtt, melyek magukhoz vonzzák a lassan elfáradó nektárgyűjtő méheket.

Szinte cél nélkül haladok a domboldal irányába, mikor a közelben álló elevenen csivitelő bokor lakói egyszerre rebbennek fel a gyenge ágakról. Meglepetésemre azonban nem menekülnek el előlem, épp ellenkezőleg. A verebek odaszállnak hozzám, és sűrűn csapkodva apró szárnyaikkal tartják magukat lebegésben. Ők lennének a madaraid?

Ekkor veszem észre, hogy mindegyikük egy darabka papírt szorongat karmos kis lábujjai között. Óvatosan kihúzom az egyik lapocskát, melyen anyukám gyöngybetűit találom:

„Te vagy a legszebb kincsem, Jennie. Kérlek, óvd az édesapádat, viseld gondját helyettem is, mikor én már nem leszek.”

Tisztán, élőn kirajzolódik előttem anya meggyötört, porcelánfehér arca és halovány ajkainak erőtlen, mégis magabiztos mosolya, amikor a kórházi ágyon nehézkesen felülve hideg kezével óvatosan a kezembe csúsztatta ezt a levelet. Apró fekete szemei remegtek a visszafojtott könnyektől, én pedig akkor, hét évesen nem is értettem, nem éreztem igazán a szavai valódi súlyát. Nem tudtam, vagy talán nem akartam tudni, hogy ennyire beteg; hogy sosem fogunk többet bulgogit enni a sarki kifőzdében, sosem megyünk kirándulni az erdőbe, sosem mesél már nekem, ha félek elaludni…

Amikor elvesztettem őt, a lelkem kettészakadt. Akkor született meg Henny, akit mindez hidegen hagyott, míg Jennie nem is emlékezett a fájdalomra…

Néhány könnycsepp szemeimbe settenkedik, ahogy újraélem a múlt darabkáját, ám a következő pillanatban már mosolyra nyúlnak az ajkaim. Megvan a cél, ami miatt a lelkem még itt van a Földön. A jegyzetet óvatosan lenge ruhám zsebébe csúsztatom, majd egy másik veréb üzenetéért nyúlok…

Az úton jegyzetek hevertek szánalmas kis múltamból.

Megfogtam egyet, és eltettem zsebembe…

… a madaraiddal.

Ahogy a hátam mögé tekintek, tündöklő gyöngyházfehér fényfolt bontakozik ki az ég sápadt kékségéből, s addig duzzad, míg rá nem simul a horizont vonalára. Hívogat a tiszta melegség, mely belőle árad, ám egyelőre hátat kell fordítanom neki, hogy végigmenjek az úton, hogy elbúcsúzzam.

Amint megpillantom a szélben hajladozó bokor árnyékát a sápatag kalászokra vetülni, és továbbindulok a házad felé, a múltam jegyzetei egyszer csak kicsusszannak a zsebeimből, s apró darabokra szakadva keringenek a levegőben, míg szorosan rá nem tapadnak a ruhám anyagára. A könnyű textil ekkor hirtelen szertefoszlik, s már csak az emlékeim burkolják be a testemet…

Majd ezután szétszaggattam az oldalakat,

és készítettem magamnak egy gyönyörű ruhát.

Néhány lépés után megpillantom az apró halásztavat a domb mellett.

Jennie sosem mert a közelébe menni, mivel még kislányként egyszer kis híján belefulladtam a strand medencéjébe, mikor egy bugyuta fiú a vízbe lökött. Mostanra azonban elillant belőlem minden korábbi félelem. Készen állok, hogy a fáradtzöld víztükörtől is búcsút vegyek, ám már messziről is jól látom, hogy valami matt, szürke anyag fedi a felszínét.

A tikkadt, színehagyott fű szárazon zörögve töredezik lépéseim alatt, míg egyre közelebb érek. A félig kopasz gyékények éles levelei suhogva adják meg magukat akaratomnak, ahogy utat nyitok soraik között, hogy jobban rálássak a vízfelszínre.

Hamu.

Egy pillanatra megzavarnak a parányi szürke foszlányok; ajkaimat résnyire nyitva felejti a felismerés, hogy a tópart embermagas növényein és a domb felém eső oldalán is megkapaszkodtak már. Ez maradt volna a házadból?

Az úton sétáltam,

míg a házad közelébe értem.

A házad az én vizemen lebegett.

A nap mögött, a távoli égbolton úszkáló szürke ködfelhő ezek szerint füst és hamu lenne? Verébhadad szinte a semmiből terem újra körülöttem, s jajveszékelő csattogással igyekszik előttem elállni a házad felé vezető utat; ezúttal mégsem hallgatok rájuk. Nem a kétségbeesés, nem is a kíváncsiság visz tovább, sokkal inkább a vágy, hogy utoljára lássam azt a helyet, mely az életemet jelentette.

Felérve a domb tetejére szinte csak feketére korhadt, élesen meredező gerendákat és félig leomlott oszlopokat látok, s a leszakadt tető kormosra színezett cserépdarabjait. Eltűnt az ajtó, darabokra hullottak az ablakok; mintha a ház a saját maga ásta mélységbe rogyott volna vissza.

Az eddig lassan lefelé kúszó nap másodpercek alatt bukik ekkor az élettelen faszilánkok mögé, a madaraid pedig csendes meghittséggel telepszenek az egyik fád szénszínűre kopasztott ágaira. Úgy tűnik, időm lejárni látszik ezen a helyen.

Mögöttem a távolból hívogató fehérség szinte világít a hamar érkezett éjszakában, ám az amilyen gyorsan jött, olyan sietősen adja is át helyét a virradatnak. Mire lassan körbefordulok a homályba burkolózó, hallgatag tájon utoljára végigtekintve, a napkorong újra megjelenik a horizonton.

A verebeid hívogató halksággal csivitelnek a megkopasztott ágakon, a házad kihűlt romjai előtt, s én érzem, hogy engem várnak. Emlékeim jegyzetei lefoszlanak testemről, ahogy felkapaszkodom a legalsó gallyon, ám már nincs is szükségem rájuk többé.

Szárnyak nélkül, a reggel harmatos szellőjének hátán szállok a fénybe a madaraiddal, elengedve minden súlyt, mely ebbe a világba húzta szabaddá lett lelkemet.

Reggel pedig felmásztam a fádra, és elszálltam…

...Ézemi...