A sötétből alkotó (Yongguk)

Megjegyzés: A történet Yongguk szemszögéből íródik.

Ez a kis szösszenet egy írói gyakorlat eredménye, amelyet Nárcisztól kaptam: San E Seoul, or the 120 Days of Sodom című zenéjéhez kellett írnom. A szöveghez nem igazán kapcsolódik ez a drabble, leginkább a hangulatot szerettem volna elkapni vele.

(És persze véletlenül sem nézek ki hasonló borzalmakat Yonggukból, csak a történet arcának választottam őt.)

Műfaj: drabble (ez esetben 550 szó), horror, melankolikus

Figyelmeztetés: 16+ (nem szeretném lelőni a poént, de a műfaj megsúgja, milyen elemekre is utal a korhatár)

A meleg narancsszínben pislákoló lángnyelvek zaklatott kígyózással vetülnek hallgatag udvarom sárgult füvére és a fészer sápadt falára. Az őszi éj nyirkos hidegséget fúj a tűz fölé görnyedő, keskeny hátamra, míg az elemi forróság csontossá soványodott, halovány arcomat hevíti; sőt, szinte égeti, mégsem zavar. Inkább hosszú ujjaim nyurga, remegő árnyékát nézem a falon, s mélyre szippantom a sülő hús összetéveszthetetlenül egyedi aromáját.

Nem tudnak ők semmit…

A sok elvakított kis zombi bálványoz, amiért éjszaka alvás helyett dalokat írok, s nappal a stúdióban ülök - miközben ha tehetnék, a saját felém hadonászó kezeikkel tépnének apró cafatokra, csak hogy mindüknek jusson egy kevés belőlem. Mások nemes egyszerűséggel drogosnak bélyegeznek, aki bevesz valami pirulát, s ilyen mesterkélt delíriumban körmöli egymás után a sorokat.

Talán egy csepp igazság mindkettejük suta vélekedésében van… - Ajkaim békés, elégedett lomhasággal csúsznak szinte a füleimig.

Ó, úgy tűnik, a legfinomabb rész már majdnem teljesen átsült; csodaszép barnásvörös kérget növesztettek rá a lángbarátaim. Mennyei, semmihez sem hasonlító íze lesz ennek is. – Felemelkedem ültömből, hogy minden oldalról megszemlélhessem ezt az illatozó csodát. Hátizmaimban zsibbadás futkos a hosszú görnyedés nyomán, míg kiéhezett bensőm remeg, hullámzik és zúg, akárha sáskaraj tanyázna bennem mélyen – nemcsak a gyomromban, hanem minden éltető szervem rejtekéből előmászva.

Sokan úgy gondolják, mély tisztelettel tekintek a múzsáimra. Hogy ámulattal áldozom minden ilyen nő pillantásainak, mozdulatainak; úgy érintem őket, akár egy ritka, értékes virág szirmát, s epedve függesztem rájuk folyton fekete árkokkal körbevont szemeimet, hogy aztán éjjel újra magamba szívva őket írjam meg a következő dalt.

Addig a napig ez még igaz is volt… Bódult lényem súgott minden szót, melyekből a legszebb csokrot kötöttem, így helyezve őket újra és újra a szerelmem lábai elé. Míg ő csak könnyelműen nevetett, én szívembe lélegeztem tündéri mosolyát, így táplálva boldogságom. – Egészen addig, míg meg nem tudtam, hogy valaki mást szeret...

Baleset volt… Ő sem jutott többé levegőhöz, inkább örökre törékeny, szinte lapos mellkasában rekedtek a fájó szavak. Lángba borult lelkem mégsem nyugodott csendes, békés mozdulatlanságát szemlélve. Azt akartam, hogy ő is azt érezze, amit én – ám a test, melyet elpusztítani vágytam, váratlan csodát tett velem.

Lángnyelvektől ölelt, illatozva pörkölődő fehér húsa vezeklően hívogatta érzékeim, s amint megízleltem őt, egészen új világ kezdett épülni bennem a szerelem emelte hamis illatú selymesség helyén: Egy teljesen másmilyen érzés, mely sötétségével éltetett, mely erőssé tett és fáradhatatlan alkotóvá – s azóta újra és újra más alakját és ízét vágyom.

- Te sem tudtad, mit óhajtasz annyira… - simítom végig könnyedén az egyik ízletesen átsült kézfej zsírosan pirosbarna felületét, elviselve, szinte élvezve ujjaimon forróságát. – Folyton hízelkedtél, dörgölőztél hozzám, s épp úgy vizslattál azokkal a villogó hiúzszemeiddel, akár egy éhes ragadozó a zsákmányát.

Szegénykém… fogalmad sem volt, mit jelent a múzsámnak, az éltetőmnek lenni. 

Nem lett volna szabad a húsodat megmutatnod nekem, mikor azt akartad elérni, hogy tegyelek magamévá – pillantok végig a lassan egyenletes rozsdabarna színt magára öltő mezítelen testen, mely összegömbölyítve, akár az ősi anyag fekszik előttem, táplálva a lángjaimat.

Réveteg lassúsággal, már-már tisztelettel érintem újra, majd leszakítom a hozzám közelebbi kézfej legsültebb részét, a középső ujjat. Lehunyt szemmel, áhítattal ízlelem meg őt, hogy úgy önthessem szavakba és dallamokba zamata csodáját, akár a fazekas teszi a finom agyaggal.

A tűz lágy pattogásán túl, valahol a távoli csendben megkondul egy harang rekedtesen búgó hangja, s már azt is tudom, milyen témában ölt majd újra testet ő...

...Ézemi...