Történet Loopy történetéről (Loopy, Keith Ape) 5/5

Figyelmeztetés (ebben a részben): depresszív hangulat; véres jelenetek; gyilkosság; fekete és bizarr humor; yaoi; 18+ (a véres jelenetek miatt)

➤ Sóley - About Your Funeral

- Gyere, előbb nézd meg a készülő hálószobát. Kicsit kényelmetlen még a berendezés, de van, ahol vízszintesbe tudod helyezni magad - karoltam át lapockáidat, nem törődve azzal, hogy alig volt már benned erő egyik lábadat a másik után tenni. Néhány lépés után a keskeny, szivárványszínre festett folyosón behúztalak az alacsony küszöbön.

- Jé, égerfa. – Az elméd jól működött, hiába hanyatlott fejed végig lefelé – én pedig épp ezt akartam: hogy emlékezz, láss és gondolkodj.

Különösen nehéz volt a betonalapra ragasztott, még egyenetlen, lakkozatlan fadarabkákból kirakott, félkész mozaikpadlón végigvonszolni tehetetlen testedet a szoba közepére készített csupaszon sárgálló szivacsig, de végül sikerült.

- Itt pont jó lesz. – Egyenletesen süppedtél a puha anyagba, s valamiért gyönyörűség volt arra gondolni, hogy semmi sem fog kárba veszni belőled, mert az majd mindent magába szív…

- Ah, hyung, ez olyan egyedi, még… így is, hogy… alig van kész. - Nem is igen mozdultál már, csak mereven tekintettél a domború, fehér kálákkal díszített plafonra.

- Bizony, és veled lesz még egyedibb – tettem csípőre fáradt, kissé remegő kezem, mellőzve már mindenféle színjátékot.

- Mi… csoda? – úgy tátogtál, akár egy partra vetett, nyűtt szürke melegítőbe öltöztetett hal.

- Tudod, mindig is úgy éreztem, valami hiányzik a falakról, a padlóról, ami életet lehelne az alkotásaimba. Aztán… amikor megtudtam, hogy az az ember piát vett a spórolt pénzemből, amit a művészeti egyetem következő félévére gyűjtögettem, már tudtam, mit kell tennem. Még mindig nem érted, igaz? – Széles homlokod olyan lassan redőződött ráncokba, majd simult el újra, mintha valami matróna húzogatta volna arcodon az izmokat ráncos, aszott ujjaival. - Fogalmad sincs, annak idején miért költöztünk el egyik napról a másikra, úgy, hogy azóta egyáltalán nem hallottál rólunk? Mit szólsz, ha azt mondom neked, a horrorsztori, ahogyan te hívod, igaz? Jól hallottad… anya a testét árulta, ő pedig egy napon megelégelte ezt, és végzett vele. Minden csupa vér volt… a piros és a bordó árnyalatai színezték be a haldokló szobanövényeket is, amiket anya elfelejtett meglocsolni…

Most már tudod, hogy igaz a történet, amit meséltem neked…

Szinte a levegőm is elfogyott, ahogy újra lejátszódtak előttem azok a képek. Már láttam rajtad, hogy félsz, ám addigra túl tehetetlen voltál megmozdítani elnehezedett tagjaidat. Még a fejed sem mozdult, csak a szemeidbe szöktek üveges cseppek. – Ne sírj, mert még egyáltalán nem fejeztem be. Jinkyeong… a kövér nővérem, ahogy te nevezted, valóban kényes és idegesítő volt, de nem buta. Megértette a történetet, amit meséltél neki, és sivalkodva, őrült módjára esett neki azzal, hogy mi lett anyánkkal. Sejted már, miért nem nevezem apámnak azt az embert? Ezt itt - mutattam érzéketlen ajkaimra - ő égette meg a kandalló forró piszkavasával, hogy ne felejtsem el soha, mit kap, akinek eljár a szája. – Ajkaidtól indult a remegés, mert csakhamar egész testedet átjárta, én pedig folytattam: - Utána pedig megragadott, és betolt Jinkyeong szobájába. Azóta nem bírom a vörös és rózsaszín találkozását… Persze, a nővérem engem használt védőpajzsul, mikor ő berontott a szobába, kezében azzal a hatalmas késsel… de hiába… Szinte a saját testemen éreztem a szúrásokat, a forró vért, az ordítása pedig mintha kiszakította volna a dobhártyámat, s azzal együtt minden érzést is belőlem – a fekália szagát viszont jól éreztem, ami ekkor végigfolyt a lábamon. Fúj… - fintorogtam, ahogy felidéződött bennem a fertelmes bűz, neked pedig egyik csepp a másik után húzott nedves csíkot a lámpafénytől fáradt sárgában fürdő, felpuffadt arcodra.

Pattanásig feszült minden izmod és inad, annyira szabadulni akartál, de sajnos hiába. - Azután feltakarítottunk mindent, és együtt öltöztettük át Jinkyeongot, hogy szép és tiszta legyen. Azt a hosszú sárga ruhát adtuk rá, amit tőled kapott a születésnapjára…

Felöltöztettük őt abba a sárga ruhába, amit tőled kapott.

Emlékezz, mit is mondtál neki…

A történetre a te…

- Már sejted, mi a történet vége, ugye? Igen, Jinkyoung anya mellett nyugszik a folyó mélyén, egy nehéz márványlappal a mellkasán, hogy ne szöktesse meg az áramlás. – Mintha a padlót szemléltem volna, míg elképzeltem mindkettejüket magam előtt az ünneplő ruhájukban, ahogy a puha iszapágyon pihennek: Amint anya hosszú fekete haja úgy lebeg az áramlásban, akárha vízinövény volna, Jinkyeongnak pedig kifejezetten jól áll a piszkoszöld ikracsomó, amit a nyakába szőtt egy hal. - Megijeszt, amiért most idehoztalak? – tekintettem újra reszkető pilláid keretezte szemeidbe. - Kegyetlennek tarthatsz, mert teljesen ártalmatlanná tettelek, de ennek így kell lennie. Évek óta életem műve és a temetésed játszódik le újra és újra a szemeim előtt... és hidd el, nem vagyok velejéig gonosz ember. Nem tudom, mivel érted el, de nem akarom, hogy fájdalmas kínokat élj át a halálod előtt… pedig azóta képtelen vagyok mások sajnálatára. Nézd csak, ezt direkt neked szereztem – húztam elő ekkor laza farmernadrágom egyik belső zsebéből egy morfinnal töltött injekcióstűt.

Emlékezz, mit is mondtál neki

A történetre a te…

A történetre a te temetésedről.

Még a szemeidet is bekötöttem, hogy ne lásd a kezemben azt a hegyes, hosszú pengéjű kést, amit közben behoztam a konyhából. Talán azért tettem így, mert régen nagyon szerettelek.

- Tudod, ha nem jár el a szád, te lehettél volna a kedvenc kisöcsém.

Ahogy lehámoztam tehetetlen testedről a ruhákat, elém tárult tejfehér, puha bőröd, mely meg-megrezzent, ahogy hozzáértem lehűlt kezemmel. A bokszered viszont az általam vártnál is komikusabban festett; vagy két számmal nagyobb volt nálad, telerajzolva Pokémon figurákkal.

Jellemző… Ezt már nem kellett eltávolítanom, hiszen pont a vonala felett futott az egyik verőér. Volt időm tanulmányozni, hol és hogyan érdemes metszéseket ejteni a legszebb eredmény érdekében – persze, ott, ahol a legnagyobb a nyomás…

Egyesével hasítottam fel kékeslila artériáidat, míg a kedvenc dalodat dúdoltam, de tudtam, hogy ezzel a módszerrel csak a padlót leszek képes beszínezni. A végső attrakció, a lényeg az a néhány másodperc volt, mikor egy határozott mozdulattal végigmetszettem a nyakadat. Mintha egyszerre köhögtél és nevettél volna, olyan artikulálatlan, szuszogó hörgés tört fel belőled. És a vágás mintegy mosolyogva tekintett vissza rám – talán tényleg viccesnek találtad volna, amit tettem?

A szivacs, a padló és a falak mellett engem is beszínezett forró nedűd, de végre minden tökéletes volt. Éreztem, ahogy átjár a langyos elégedettség, ahogy körbetekintettem…

***

- Most pedig ideje, hogy megmosdassalak, és tiszta ruhát adjak rád. Ez a szoba örökre őrizni fog téged. Biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog a megrendelőknek, ha befejezem.

Az elvégzett munka okozta könnyedségem azonban abban a pillanatban foszlik semmivé, amint hátat fordítok élettelen testednek. Mielőtt még a kilincshez érnék, az ajtó olyan hirtelen robajjal csapódik be előttem, mintha a huzatnál jóval nagyobb erő rántotta volna magával, s lapján és az azt keretező falakon egyesével válnak élénkvörösen izzóvá kifröccsent cseppjeid.

Dermedten követem, amiként mállni kezdenek a lakkozott fáról és a falról, majd lassan elkezdenek feléd araszolni. Szaggatott mozdulatokkal fordulok velük együtt hátrafelé, és látom, amint minden vércsepp úgy vándorol vissza hozzád, akár a vasreszelék egy óriás mágnes közelébe. – Mi a… ? – lekövülve nézem, ahogy sebeid lassan halványulni kezdenek, s akaratlanul is hátrálok egy lépésnyit, amikor hirtelen ülésbe emelkedik felsőtested a szivacsról. Mint valami horrorfilmben…

Elfutnék, ám döbbenetem ólomsúlyokat aggat lábfejeimre, míg késemet egyre erősebben markolom – ekkor szembesülök vele, hogy már arról is eltűnt a véred, ahogy kezeimről és ruháim anyagáról is.

- Ne félj tőlem, Loopy – szólalsz meg visszhangzó, mintegy földöntúli hangon, miközben lassan a bőrödre száradt cseppek is felszívódni látszanak.

- Mi a frász… vagy te? Superman? – Nyugodt rezzenéstelenséggel pillantasz rám, azután ajkaid épp olyan ártatlanul lágy mosolyra húzzák újra makulátlanul fehér arcod izmait, mintha semmi rossz nem történt volna, mintha még mindig a szeretett bátyád lennék, akivel újra találkoztál hosszú idő után.

- Az, aminek akkor gondoltál, mikor legelőször megláttál a boltba lépni. Egy angyal vagyok, aki Dongheon testében létezik. Nem gondolkodtál még rajta, miért nem szomorkodott soha az édesanyja halála miatt? Csak azért, mert elmondtam neki, milyen szép helyen van.

- Na ne szórakozz velem! Miféle félresikerült katonai kísérlet eredménye vagy? – Úgy érzem, a tiszta ragyogás szinte összenyom. Mi a fene ez a sületlenség?

- Kísérlet? Azért vagyok itt most, hogy helyrehozzam Dongheon hibáját. Meg kellett őt ölnöd, hogy elillanjon az a sötét energia, mely a szívedet szorongatta. Csak így adhatom vissza neked az érzéseidet, amelyeket azon a szörnyű éjszakán elvesztettél. Ehhez viszont most neked kell bennem megbíznod, épp úgy, ahogy Dongheon bízott benned.

- És most azt várod, hogy ezt el is higgyem? Mi a fenét akarsz tőlem? – Nem tudok, nem tudok neki hinni…

- Csókolj meg.

- Mi van?! – szinte visítom, de zavart agyam mindhiába kutat a megfelelő megoldás után. Remegő kezemből lehull a kés, s hosszú pengéje egyenesen a padlóba áll, mintha az is néma tanúja akarna lenni ennek a… minek is?

- Bízz bennem. Dongheon szeretné megmenteni a lelkedet a Pokoltól, és én is. De ehhez át kell adnod magad nekünk. Kérlek.

Magam sem értem, miért hajlok egyre inkább afelé, hogy higgyek neked, és miért nem hagylak ott – igaz, mivel rám zártad az ajtót, talán nem is tudnék kimenekülni. Valamiért… egyre hívogatóbban hat a gyengécske testedből áradó langyos fény, s már eszembe sem jut a nevetséges alsógatyád. Hagyom, hogy a hátam mögött a földre csusszanjon minden ellenérzésem, s óvatosan közelíteni kezdek hozzád, akár egy szikla tövében megbúvó, hófehér szirmú virághoz.

Már kitöltöd az egész látómezőm, ahogy lassan melléd térdelek, s érzem langyosságodat. Tenyerem előbb lapockáidra, majd hátadra kúszik, s olyan gyengédséggel húzol közelebb magadhoz, hogy már egyáltalán nem kételkedem a szavaidban. Gyíkszemeid elnyelnek, szinte magukba olvasztanak.

Először csak ajkaid puha melegét érzem a sajátjaimon, majd a vállaim is bizseregni kezdenek ujjaid érintései nyomán. Újra érzem… az ízedet – vagyis az olcsó sört -, majd valami különös, számomra ezidáig ismeretlen, mégis egyre forróbb nyomást a mellkasom mélyéről.

Ekkor azonban hihetetlenül erős fájdalom hasít mindkét lapockámon át bensőmbe, mintha a két kezeddel átdöfted volna a felsőtestemet. Felordítanék, de már késő… Életem képei pörögve forognak előttem, akárha egy búgócsigára vetítenék mindet, míg súlytalan valóm elhagyja elnehezedett tagjaimat.

- Ébredj, Loopy. – Hangod szinte hullámzik a lila örvényben, majd hirtelen egyre közelebbinek, egyre érezhetőbbnek hat. Egyszeriben szétmállik a súlytalan fényerdő, s újra itt vagyok a csöpp hálófülkében, a te karjaidban.

- Mit... csináltál te velem? – Alig tudom még formálni a szavakat, s csakhamar el is némít a látvány, mely szemeim elé tárul. Két patyolatfehér tollas, óriási szárny emelkedik elő ugyanis lapockáidból, épp olyan alakú, mint a csirkéké. - Ez meg… ? - Állásba tornászom magam, hogy megérinthessem, ám mintha a fal és az egyenetlen padló eleven tagomat súrolná. S ekkor látom meg… a saját csirkeszárnyaimat, melyek akkorák, hogy meghajolnak a padlón.

Képtelen vagyok megszólalni, csak tátogok, míg a kemény evezőtollakat tapogatom. – Ez... hogyan?

- Ez a valóság. Most már te is épp olyan angyal vagy, mint én. Gyere, próbáld ki velem a szárnyaidat.

#

- Hmm... ez annyira nyálas és karakteridegen ide a végére. Át kell még gondolnom – dünnyögte alig hallhatóan két szabályos rajzolatú, ám keskeny ajak, melyek a nyúlánk fiúhoz tartoztak, aki az aprócska szoba félhomályában görnyedt már órák óta laptopja billentyűzete fölé.

Összeszűkült gesztenyeszín szemeivel újra és újra átfutotta az utolsó néhány mondatot, miközben bozontos szemöldökei egészen összepréselődtek vaskos orra felett. – Ah, mennem kell, különben elkésem, és Hyukjae megint leüvölti a fejemet – túrt fújtatva rövidre nyírt, hidrogénszőke tincsei közé, miután rápillantott a képernyő jobb alsó sarkába rejtett órára, majd a lajhárhoz hasonló tempóban felemelte fenekét a szék langyos bőrhuzatáról, és komótosan kinyújtóztatta elgémberedett tagjait.

Ezt majd befejezem holnap. Loopy szülinapja úgyis csak három nap múlva lesz – folytatta a monológot gondolatban, mialatt elmentette a dokumentumot, végül kikapcsolta a sötét szobába hideg fehér fényt csempésző gépet. – Kíváncsi leszek az arcára, mikor majd felolvasom neki. De Youngwoo-éra még inkább. Biztosra veszem, hogy a horror és a langyoskodás ellenére irigy lesz, amiért nem őt írtam össze Keith Ape-pel egy történetben. – Enoch lapos, már-már suta mozdulatokkal lépdelt végig a keskeny folyosón, s még akkor is tőle szokatlan, gonoszkás mosoly játszadozott csontosan hosszúkás, komoly arcán, mikor belépett a zuhanykabinba, és megnyitotta a csapokat…

...Ézemi...


Aki nem ismerné, íme Enoch (Niahn):

És még egy slusszpoén:
Pár nappal ennek az irománynak a megszületése után kedves írótársnőm, Nárcisz alkotott egy fergeteges horrorvígjátékot az általam említett Hyukjae főszereplésével, akit ő az Amerikában sűrűbben használatos nevén, Edwinnek nevez. Szegény Edwin pedig azért él át annyi viszontagságot abban a történetben, mert a barátja, Enoch odahívta a művelődési házba, ahová ő maga csak jó háromnegyed órás késéssel ér el.
Tudni kell, hogy teljesen véletlenül kötöttük össze a két novellát, és mi magunk is csak utólag vettük észre, hogy ezt történt. :) Ha valakinek felkeltette az érdeklődését, ITT elolvashatja Edwin történetét, amit jó szívvel ajánlok mindenkinek, mert olvasóként és íróként is maradandó élményt nyújt. :)