Történet Loopy történetéről (Loopy, Keith Ape) 4/5

Figyelmeztetés (ebben a részben): nincs

➤ Sóley - About Your Funeral

Mára viszont már rég kihalt belőlem az együttérzés, a könyörület; egészen más dolog űzött minduntalan, egészen eddig, hogy találjalak meg. Tizennyolc év után azonban végre a nyomodra bukkantam. Elég volt néhány hétig figyelnem téged; nem voltál nehéz préda.

Persze, azt hitted, hogy csak a véletlen sodort engem is éppen a városi könyvtárba, majd néhány nappal később abba a fáradt narancsszínben úszó pubba, ahol szombat este mindig lounge-ot játszanak. Pedig a mosolyomat, amit annyira szerettél, már rég csak a megszokás festette szögletesen hosszúkás arcomra.

Te viszont ártatlan örömmel az asztalodhoz invitáltál, miután lehajtva egy dobozka sört megpillantottad vékony fekete szövetkabátba burkolt alakomat.

- Ó… már a múltkor is szerettem volna beszélgetni veled, hyung, csak olyan hamar elsiettél. Máris kérek neked egy sört – hadartál izgatottan, ahogy még sosem láttalak, s ismerős szemeid még kerekebbre nyíltak, miközben vállig érő, hidrogénszínűre sápasztott tincseid közé túrtál zavarodban.

- Kösz, én nem kérek. – Tekintetem végigsiklott bolyhosra mosott, szürke melegítőfelsődön, melyen neonsárga cipzár éktelenkedett, s megakadt a vékonyka aranyláncon, mely fehér nyakadon csillogott. Ezalatt fejemben újra lejátszódott a sokszor elképzelt terv. Pontosan és tényszerűen. – Valójában csak vérre szomjazom – villantottam elő szemfogaimat vigyorogva, és ezzel együtt fekete, svájci stílusú sapkámat is levettem, felfedve kopasz fejemet.

- Hogy mi? - ütköztél meg mondandómon az első pillanatban úgy, hogy még a szád is tátva maradt – förtelmes sörszagot lehelve egyenesen az orrlyukaimba -, majd hirtelen kitört belőled a nevetés, s ekkor még egy kis nyálat is köptél az arcomra. – Nagyon vicces vagy, hyung… Hát, jól van – ereszkedtél hátra a széken mintegy megnyugodva, míg én letöröltem magam egy zsebkendővel. Ám neked eszedbe sem jutott bocsánatot kérni, amiért leköptél.

Hát igen, valószínűleg akkor is épp másfelé kíváncsiskodtál ezekkel a csillogó gyíkszemekkel, amikor az égben a gondolkodás és a logika mellett a kulturált viselkedést osztogatták…

Ám vaskos hernyóajkaid csakhamar újra szóra nyúltak, miután a pultos letett egy újabb doboz sört eléd az asztalra. – Amúgy… ha nem haragszol, azt megkérdezhetem, mi történt a száddal? – Tudtam, hogy meg fogod kérdezni, mert azóta, hogy megláttál, szinte folyamatosan a számat bámultad.

- Persze. Semmi különös, csak megégettem. Csak egy gyerekkori baleset, ami egészen eddig kísért.

- Aha, értem. - Persze, az utóbbi mondatot sem találtad furcsának tőlem, és azt sem, ahogyan kerültem a tekinteted, miközben válaszoltam. - Láttam, kreatív belsőépítész lettél, és nagyon is híres! Olyan színes és egyedi minden munkád, nagyon tehetséges vagy.

- Köszönöm – biccentettem nyugodt kedélyességgel, mintha csak egy alkotótárs elismerését zsebelném be. - Na és te? Nagyon tetszett neked a zongorajáték. Talán zenészkedsz? – tettem fel a kérdést, mintha nem tudtam volna jól, milyen egyszerű mederben is folyik az életed.

- Tudod, apa tavaly halt meg. Korábban Japánba jártam vele gyógykezelésekre… Nem fejeztem be az iskolát, és most pizzafutár vagyok – hadartad el szinte a csupasz asztallapnak. Láthatóan szégyenkeztél, mintha a te hibád lenne, hogy így alakult. Annyira lefoglalt téged, hogy szóba öntsd a gondolataidat, hogy közben könnyedén alkalmam nyílt egy kissé megfűszerezni az italodat, így lépve a terv következő lépcsőfokára.

- Ah, értem. Részvétem.

- Kösz – húztad végig egyik ujjad a hamutál cikornyás üvegperemén. - Egyébként… a fizetésemből gyűjtök rá, hogy elvégezzem az utolsó évet. Kertészmérnök leszek. – Szégyenlősen elkalandozó mosolyod egyszeriben reményteljessé alakult, ahogy újra figyelő szemeimbe tekintve kimondtad ezeket a szavakat, majd izgalmad palástolni akarva hirtelen belekortyoltál a sörödbe. Persze, semmit nem éreztél meg… - Nézd csak, hyung – húztad elő ekkor a telefonodat, s terveket mutattál; egy-egy utca vázlatos rajzát az odatelepített növényekkel, alul felsorolva a szükséges építészeti és kertészeti teendőket. Őszintén szólva meglepett, hogy ilyen esztétikumot képes alkotni egyszerű elméd, ha arról van szó, amit szeretsz.

- Nagyon látványos és átgondolt vázlatok, ügyes vagy. De mondd, hogyhogy egyedül vagy ma itt? Hisz’ holnap szenteste. Nem vár otthon senki?

- Ah… engem nem szeretnek a nők – küldtél le hirtelen egy újabb kortyot nyelőcsöveden. – Pedig én szeretem őket. Az a bajuk, hogy nincs kocsim és pénzem. – Fintorod olyan mosollyá alakult ekkor, mint egy óvodásé, aki bőszen állítja a csokiról, hogy nagyon finom, de bizony csak a gazdag gyerekek tudják megvenni, mert annyira sokba kerül.

Hát… én inkább a gyermeteg viselkedésedet és az igénytelen öltözködésedet okoltam volna első körben, de persze, az ilyen egyszerű lények, mint te, sosem magukban keresik a hibát…

- Ne is törődj velük. Csak gyűjtögess tovább kitartóan, és valósítsd meg az álmod – veregettem meg a vállad, mire tenyereid - melyekkel az asztallapon támaszkodtál – láthatóan szétcsúsztak.

- Na… már ennyi megártott volna? Ez csak a második doboz, az semmi – pislogtál, akár egy álmos kismacska. - Lehet, hogy jobb lesz, ha nemsoká hazamegyek.

- Merre laksz? – tettem úgy, mintha semmit sem vennék észre erejüket vesztő mozdulataidból.

- Még… buszozok. A pláza előtt kell felszállnom, és onnan három megálló. Külváros… - nevetgéltél megint azzal a rejtegetni próbált szégyenkezéssel puha vonásaidon; újra eszedbe jutott, mennyire más szinten is állunk mi ketten. - De mitől lettem ilyen kába hirtelen? – Széles homlokodat tenyereden támasztottad meg, így véve egy mély lélegzetet.

- Semmi gond, előfordul az ilyesmi. Képzeld, csak egy utcányira van innen az a lakás, amit most dekorálok. Nincs kedved megnézni? Ha gondolod, alhatsz is ott. Már majdnem teljesen kész, csak a hálószoba padlójának és falának színezésén dolgozom.

- Tényleg megnézhetném? De… nem akarok gondot okozni, hyung – költözött új élet mozdulataidba a felvetésemet hallva.

- Hát persze. Itt vár a kocsim a bejárat előtt. És hidd el, nem ajánlottam volna fel, ha gondot jelentene.

Kicsit vonakodtál még. Megmutatkozott viselkedésedből a szegény emberek tanult büszkesége, mely a feléjük nyújtott segítő kezet is inkább ellöki, ha az túl magasról nyúl le hozzájuk. Álkedvességem azonban könnyedén lefejtette rólad apád nevelésének szúrós burkát – alatta pedig ott volt zsenge bizalmad és egész valód, üdén ragyogva, mégis elevenen és sérülékenyen, amilyen a friss gesztenye ősszel. Vakon megbíztál bennem, akárha az édesbátyád lettem volna.

Nagyon rosszul tetted, Dongheon…

A családod visz majd téged…

Odakint nyüzsgő koromsötét uralkodott; az emberek még ilyenkor is kisebb-nagyobb konzervdobozaikba rögzítve szelték át meg át az utak hálózatát, hogy minden ajándékot beszerezzenek a másnapi ünnepre. Ám amint a lakáshoz megérkezve bezártam magunk mögött a kívül fehér, belül színes, geometrikus alakzatokkal díszített faajtót, egyszeriben a kettőnk csöndjében maradtunk – mindaddig a néhány másodpercig, míg megkönnyebbülten el nem fingottad magad, miközben én oldaladat átkarolva támogattalak a keskeny folyosón a nappali felé.

- Ez jólesett – nevetgéltél, s félrebillent fejedet nyakamban pihentetted, vállig érő tincseiddel csiklandozva kulcscsontomat. Nem volt kedvem reagálni az idétlenségedre, inkább bevonszoltalak a tágas nappaliba, és leültettelek az előre odakészített khakiszínű bőrkanapéra.

- Ah… ez… ez mesés, hyung! Pont olyan, mint azok a rajzok a régi házatok falán – pislogtál fel az égkék falakra festett, egymásba érő növénymotívumokra. – A padló meg… mint az avar egy erdőben – húzogattad nyűtt sportcipőd orrát a linóleumon, melyre olyan technológiával nyomtatták a leveleket, hogy három dimenziósnak tűnjenek.

- Ez a munkám – feleltem csak ennyivel dicsérő szavaidra, mert szerettem volna végre a lényegre térni. Kifújva a levegőt levetettem fekete szövetkabátomat, s könnyed természetességgel melléd dobtam a kanapéra. – Mondd csak… emlékszel a dalra, amit először Jinkyeong játszott neked? – kerestem szándékos akaratossággal tekinteted.

- Jinkyeong? - ráncoltad a homlokod hunyorogva, mintha sértette volna a szemed a napot utánzó mennyezeti lámpa éles sárga fénye, s láthatóan még az ülés is egyre megterhelőbb volt neked, úgy kapaszkodtál mindkét oldalon a kanapé zöldesbarna műbőrborításába. – Ja, a kövér nővéred… Az a zenélő doboz ma is megvan. Ott... az éjjeliszekrényemen tartom, és sokszor meghallgatom azt a dallamot. Rád emlékeztet. Ti voltatok a legjobb barátaim, hyung. – Más bizonyára aranyosnak és túl sebezhetőnek látott volna ekkor azzal a két elnyúlón pirosló hernyóajkaddal, s a falakra meredő, borostyánfényben csillogó szemekkel. Más viszont nem élte át miattad azt, amit én…

- Valóban? És a történetre emlékszel, amit meséltem neked, mikor először maradtunk kettesben?

Emlékszel arra a lányra, aki azt a dalt játszotta neked?

Emlékezz, mit is mondtál neki…

A történetre a te…

- Hmm… nem is tudom… - dörzsölgetted amúgy is vöröses ajkaidat, mintha csak viszketnének. – Valami családi horrorsztori volt, nem? Arra emlékszem, hogy a nagyképű nővéredet halálra rémítettem vele, mikor egy este elmeséltem neki – nevetgéltél erőtlenül, ezúttal szemeidet dörgölve. Észre sem vetted a tagjaimon végigfutó jéghideg, kemény remegést, mely erőt pumpált belém, s szívemet visszhangtalan dobogásra késztette.

Tudom, hogy elmondtad neki…

- Így volt, bizony… - erőltettem mosolyt színehagyott számra. – De ennek a történetnek nincs még vége, Dongheon.

- Hogy érted ezt, hyung? – Jól láttam, hogy már a fejedet is alig tudod felemelni. – Talán… megint el akarod játszani, hogy múmiát csinálsz belőlem, és az ágyba fektetsz?

Azt hitted, akkor is csak vicceltem, igaz? De legyen inkább még egy picit meglepetés, amit akarok…

...Ézemi...