Reggeli cigaretta (Bloo)

Megjegyzés: Ez a történet 700 szóból áll. Nem szeretném most feltüntetni, kit képzeltem a másik fiú szerepébe, bár aki ismeri őket, valószínűleg rá fog jönni, kire gondoltam.

Műfaj: drabble (itt 700 szó), slice of life, melankolikus

Figyelmeztetés: yaoi

        Hyunwoong lehorgasztott fejjel kucorgott ágyának szélén a korai, hallgatag félhomályban. Álmatagon dörgölte meg újra pilláit, hogy kissé éberebbnek érezze magát, de látszólag teljesen eredménytelenül.

Mélán, még mindig összeszűkült szemekkel vándorolt figyelme az oldalfali hálózatba dugott hosszabbító élénkpirosan izzó kapcsológombjára.

Mintha két apró lángocska játszadozna benne egymással egy harmadik, mozdulatlan fényfolt körül, ám sosem érnek egymáshoz. Amint az egyik a másik felé mozdul, amaz rögtön kitér előle, mintha csak menekülne.

A fiú hirtelen összerezzent ültében, amint újra felhangzott a már kétszer szundira állított ébresztő, kirántva mélázásából. Ösztönösen megnyalta cserepesre száradt, vaskosan íves ajkait, miután a telefonját kezébe fogva elhallgattatta az éles zajt, de persze, ettől mit sem csillapodott szomjúsága.

Az étel gondolatától ellenben viszolygott, habár jól tudta, hogy az úton nem lesz ideje reggelizni, az ebédidő pedig mindig túl soká érkezik el. Egy pillanatig még hagyta, hogy faképnél hagyott álmának féltékeny ujjai álnokul csábítgatva simogassák zsibbadt orcáit és ernyedt végtagjait, végül megtámaszkodott az ágy szélén, s erőtlenül álló helyzetbe tolta magát.

Néhány esetlen lépést tett a hűvös, grafitszürke járólapon, mely libabőrt csalt hosszú karjaira, melyeket ösztönösen végigdörgölt párszor, míg el nem ért a széken pihenő hátizsákjáig. Kotorászott benne egy keveset, majd olyan határozott mozdulattal emelt ki belőle egy doboz cigarettát, mintha hirtelen erőre kapott volna annak érintésétől.

Ugyan, kit érdekel, mit ígértem neki. Úgyis csak a szája jár… és nincs itt velem. Sem most, sem máskor.

A kora reggeli, tompa világosság élesen tolakodott ébenszín szemeibe, amint felhúzta a redőnyt, és kilépett az apró teraszra. A szokásos sercegőn pattogó mozdulatokkal keltette életre a kis szál nyugalmat, ám ahogy az ismerős ízű, langyos füst szétáradt bensőjében, újra mellkasába hasított az a kínzó üresség, az az értelmetlen, öklét görcsbe rándító tehetetlenség. Oly sokszor volt már alkalma így érezni, most mégis sokkal élőbben, fájdalmasabban tört rá; valamiért minden olyan véglegesnek, előre elrendezettnek tűnt számára, mintha csak Isten akarná így.

- Ah, Jinah egy tuti csaj! Nagyon rendben van mindene, te! És még okos is, a műszaki egyetemre jár. Tegnap épp ott mentek el a barátnőjével a plázánál, és leültek a mellettünk levő asztalhoz. Hát… még szerencse, hogy nem jött közelebb, mert azt sem tudtam volna, hova nézzek. Olyan kívánatos az a csaj, mint egy… mint egy őszibarack!

Hyunwoong csak hallgatta barátja élménybeszámolóját a múlt este a vacsoraasztalnál, fáradtságtól nehéz fejét tenyerén megtámasztva, s arcára szokásosan felrajzolódó mézízű mosolya elnyújtott kuncogássá, már-már nevetéssé duzzadt, míg sötéten csillogó szemei egészen eltűntek az alattuk felduzzadó sötét karikák mögött – közben pedig úgy érezte, mintha csak a gyomrába öklöztek volna. Mindig hasonlóképp reagált egyébként, ha a másik – szokásához híven – felindultan ecsetelt valamit. Annyira másként viselkedett ilyenkor, olyan vicces, mégis szeretni valóan, elragadóan tökéletlen jelenség volt, amikor áradt belőle a mondanivaló.

A máskor szinte rendíthetetlenül komoly, mélyen és őszintén csillogó íves, sötétbarna szemei még kerekebbnek tűntek, mintha ki akartak volna ugrani a helyükről, húsos orcáin pedig pajkos gödröcskék formálódtak. Dúsan vöröslő ajkai olyan kapkodva ejtették ki a szavakat, hogy aki túl közel volt hozzá, könnyen kaphatott egy keveset kifröccsenő nyálából is.

Akár egy nagyra nőtt kisfiú, aki a következő percben már meg is bánta, hogy ennyire kitárulkozott, hogy ilyen meggondolatlanul engedte előtörni és mindenen keresztülzubogni szavai zagyvalékos folyamát.

Mondd, mit tennél, ha azt mondanám, hogy szeretlek? Tudod, hogy sosem viccelek… Visszaszívnád tán az összes dicsérő szót, szégyenkezve próbálnál meg gondolatban meg nem történtté tenni minden elnyújtott édes pillantást, melyekkel kegyetlen gyengédséggel láncoltál le, akárhányszor csak részeg voltál, s őszintébb a megszokottnál is?

Elmenekülnél előlem, pont úgy, mint a lángocska az őt kergető társa elől…

Hyunwoong keserédes, fanyar mosolyra préselte még mindig fájón húzódó, cserepes ajkait. Makacsul hunyorgott a felhőpaplan alól nehézkesen előkecmergő, álmosan sárgálló napra, majd hosszú mutatóujjával szenvtelenül pöckölte le a cigaretta elhamvadt végét.

Eddig csak kóstolgatta azt a korai lágy szellő, nem kapott bele, nem ragadta magával minden apró darabkáját, hogy egy pillanatra újra felizzítsa őket. Az élettelen, elszürkült foszlányok ehelyett most a cementre hulltak, melynek kiálló kemény kavicsai élesen préselődtek a fiú mezítelen talpába. Őt ez mégsem zavarta, ahogy már a tagjait körülsündörgő hidegséget is megszokta.

Talán valóban mindennek oka és célja, mindenkinek sorsa és feladata van…

Utoljára mélyen tüdejébe szívta a keserű ízt, úgy fordítva a föld felé a cigarettatöredéket, hogy a füst végignyalja csontos ujjait, majd egy lendületes mozdulattal belepasszírozta a csikket a karcos alumínium hamutálba…

...Ézemi...