Műfaj: drabble (ez esetben pontosan ötszáz szó), melankolikus,
romantikus dráma, szecessziós
Figyelmeztetés: yaoi
Daehyun a nagyváros
egyik felhőkarcolójának tövében ült, s felhúzott combjairól tehetetlen,
fonnyadó virágszárakként lógtak vézna karjai. Sáfrányszín hajtincseit
szenvtelenül járta át újra és újra a forró, porszagú szél, mely mintha még
orrlyukaiból is kiszívta volna a nedvességet, s ezzel együtt a reményt is, hogy
valaha megszokja, talán meg is szereti ezt a színevesztett világot.
Mégsem tudott
beletörődni abba, hogy már csak álmaiban láthatja életének zöld bölcsőjét,
melyet felnőttként el kellett hagynia, mert máshová hívta a kötelesség. Úgy érezte, az újfent
feltámadó légáramlat nyaka köré suhanva fojtogatni kezdi; látta, amint az üvegtestű
épületek egyszer csak emelkedni kezdenek körülötte, s recsegve-ropogva hajolnak
ívbe feje fölött, így takarva el az ég kékségét.
A trillázva darabokra
szakadó ablaküvegek mégsem vágták össze bőrét, úgy hullottak alá, akárha torz
hópelyhek lettek volna. Súlyuk azonban nem engedte, hogy megmozduljon. Ernyedten
adta át magát a rabságnak, csupán szemeinek ónixán tört meg a gyér reményfény,
mely valahogyan behatolt magányosságába.
Felfedezte a keskeny
rést, melyen keresztül jól látta a közeli templomtorony csúcsán ágaskodó bronzbuzogányt.
Az ódon bézs színű épület szélesen eltespedő lábazatával, robosztus testével, elnyújtott
boltíves ablakaival és patinától zöldesszürke tetőzetével mindig azt az érzetet
keltette benne, mintha valamikor egy titokzatos erő ragadta volna ki azt saját idejéből,
s valami pillanatnyi szeszélytől vezérelve pottyantotta volna le épp oda, az egyszínű
betonvilágba.
Most azonban csak a
buzogányt figyelte hosszan, rendíthetetlenül, mely az egyik pillanatban
megrepesztette magán bronzkérgét, s egyszeriben a mezők aszatjának borzas,
élénkrózsaszín virágává vedlett. Friss erővel előtörő tövises szára és
haragoszöld levelei szétzúzták a templom vaskos falait, s rést ütöttek az egyik
felhőkarcoló halott testén is, így adva szabad utat a nap aranyfényének.
Daehyun jól látta,
ahogy a zsúfolt autóút aszfaltja is felszakad, és gigantikus, nyurga fűszálak
emelkednek elő a mélyből, mialatt a rövidlátó bogáremberek kétségbeesve
menekülnek konzervdobozaikkal a káoszból.
A fiú azonban
szemernyit sem aggódott vagy félt. Dús rózsaajkai szinte a füléig húzódtak; úgy
érezte, újra él, ahogy már nagyon rég. Győzedelmes örömmel figyelte, ahogy az
irdatlan, vad folyondárok az őt fogva tartó fém csontvázak köré tekergőznek, s
elsöpörve a testét beborító szilánktengert, gyengéden felemelik.
Más szemlélőnek úgy
tetszhetett volna a magasból körbetekintve, hogy valami ősi gonosz indította zabolátlan
dudvaharcosait a civilizáció mértani pontossággal megalkotott remekműveinek elpusztítására,
Daehyun viszont úgy érezte, végre minden úgy van, ahogyan lennie kell. Dermedt
szíve lassan felengedni látszott az aranysugarak melegében, s ekkor észlelte a
szemhéjait fedő langyos, hosszú ujjakat.
Óvatosan megérintette,
majd elemelte azokat szemei elől, a zöldellő világ mégsem illant el. A kúszónövény
vaskos indáival óvón tartotta őt és a mögötte álló szerény tekintetű fiút.
- Jongup, te… -
suttogta Daehyun elhalón, ahogy hátrafordulva megpillantotta a másik nyúlánk
alakját.
- Itt vagyok – lépett elé
az említett óvatosan. Lassan leguggolt vele szemközt, s megkapaszkodva az
indákban közelebb húzódott hozzá. A szelek játékosan dobálták rövid fekete
tincseit alacsony homlokán, miközben letérdelt, s megfogta szerelme mindkét
kezét. – Tudod, hogy csak hívnod kell – közeledtek keskeny szénszemei Daehyun
gesztenyeszín íriszeihez, lassan felváltva a zöldre vált világ látképét.
Amint ajkaik egymásba
olvadtak, két óriás szivárványszín szitakötő rebbent a magasba, s pergő-forgó táncot
jártak a testüket irigyen csiklandozó szélben…
...Ézemi...
Na, elolvastam :)
VálaszTörlésElőször is orcán leszel legyintve szöges buzogánnyal, mert itt nyiffnyaffolsz nekem, hogy nem megy az írás, közben meg amiket írsz, azok egyáltalán nem ezt tükrözik, ez a oneshot sem. :D Nagyon választékosan, esztétikusan, válogatott szavakkal fogalmaztad meg a mondanivalódat, és nem az jött le a történetből, hogy nehezen írtad volna meg, hanem itt gondolkodtam rajta, hogy hmm-hmm, mit is akarhatsz ezzel mondani az olvasónak, de őszintén, mindössze arra jutottam, hogy Daehyun nem szeret a városban élni egyedül, pláne a szerelme nélkül, szóval ezt az egészet szépségesen maga elé hallucinálja (drogozik?). Leginkább azért gondolom, hogy hallucináció, mert nyilvánvalóan fura lenne, ha ez az egész megtörténne a való életben. Jó, lehet ez álmodozás is, de álmodozásnak valahogy kicsit vad és szélsőséges már, amit Daehyun képzeleg, pláne, hogy odaképzeli szó szerint maga elé Jongupot ennnnnyire élethűen. Már csak azért sem lehet szerintem Jongup igazából ott, mert azt mondja, hogy "tudod, hogy csak hívnod kell", de Daehyun meglepődik, hogy ott van, aztán meg belekapaszkodik a nyilvánvalóan ott se lévő indákba, aztán mindketten szitakötővé változnak... Szóval Daehyun vagy álmodik, vagy álmodozik, vagy valami jó erős drogot használt :D :D
Lehet, hogy hülyeséget gondolok, de nekem ez jött le :) :D Összefoglalva erőteljes képekkel, hatásosan, szemet gyönyörködtető stílusban írtad meg ezt a kis novellát. Mivel nem túlságosan nyilvánvaló, miről van szó benne, kicsit elgondolkodtató is lett, meg amúgy van valami furcsán monumentális, elsöprő jellege, Daehyun fejében a képek nagyon intenzívek és fojtogatóan óriásiak valahogy :D Azt adják át nekem ezek a nagyon burjánzó, túlméretezett természeti képek azon kívül, hogy nyilvánvalóan Daehyun a természet után áhítozik, hogy a természet így is, úgy is utat tör az ember alkotta betonrengetegben is, és idővel behálózza, beteríti az egészet :D
Köszönöm, hogy olvashattam :) És csak semmi önbizalomhiány, csak beképzeled magadnak, hogy már nem megy úgy az írás :D
Igazából hazudnék, ha azt mondanám, ezt is nehéz volt megírnom, mert nem. ☺ Ahogy mondtam is neked, a helyszín volt csak meg a fejemben, amihez hozzánéztem a szecesszió jegyeit, utána szinte magát írta meg a történet. Talán ennek az ösztönszerűségnek köszönheti, hogy ennyire álomszerű és monumentális lett.
TörlésValójában csak az előbbi volt a célom: álomszerű érzet. Néha viszont annyira élt előttem az egész, hogy úgy éreztem, egy másik dimenzióban valóban meg is történik. A drogok eszembe sem jutottak, sőt meg is lepett, hogy többen is erre asszociáltatok, bár tény, hogy ezek a nem mindennapi képek lehetnének ilyen típusú hallucinációk.
Jól látod, Dae elvágyódik ebből a világból, mert nem szeret itt élni egyedül, a természet és Jongup pedig meghallja a ki nem mondott kérését.
És annyira, de annyira jólesett, hogy ilyeneket vágtál a fejemhez. �� Nagyon köszönöm, hogy elolvastad, és ilyen szépeket írtál. ❤
Első észrevételem, hogy teljesen másként értelmezted a szecessziót, mint én. Nagyon választékosan, szépen fogalmaztál, bár nekem kicsit túl sok volt a jelző, de ez ízlés kérdése.
VálaszTörlésÉn is rögtön drogra asszociáltam, nem ez lenne az első eset tőled, ha jól emlékszem. Összességében elég elgondolkodtató. :)
Őszintén szólva nem olvastam még a művedet, de szerintem az ilyesmi nagyban függ az egyéni stílustól, meg attól, hogy pontosan mit és hogyan is használ fel az ember a stílusjegyek közül. És igen, emlékszem még, hogy te jobban kedveled a kevesebb díszítést és a több akciót. 😊
TörlésValóban van egy olyan drabble-öm, de az ilyesmire előre felhívtam volna a figyelmet. Bár nem hibáztatlak, hogy ez jutott eszedbe, mivel nem utaltam egyértelműen arra, hogy ez az egész Dae álma volt.
Nagyon köszönöm, hogy itt voltál, és írtál nekem! *-*
Szia!
VálaszTörlésHűűhaaa, hát izé... :) Megmondom őszintén nekem nem drogos illúziónak, s mégcsak nem is álomnak hatott. Két szót emeltél ki, a kötelességet és a káoszt, s én ezekből valahogy egyértelműen a háborúra asszociáltam. Ezt az elképzelésemet erősítette a pusztuló környezet is, mely fölött a természet újra átveszi a hatalmat. Valahogy inkább tudtam ezt elképzelni valami halálközeli hallucinációnak, melybe kedvesét is belevonta. Bárhol is az igazság nagyon egyedi és szépen kivitelezett mű lett, s noha csak 500 szó, mégis sok-sok csodálnivaló akad benne újra. :)
Köszönöm, hogy olvashattam!
Xiumaru^^
Szia! 😊
TörlésA háborúval nem jársz messze az igazságtól, mivel úgy képzeltem, az Dae lelkében dúl, mert egy olyan városban kell élnie egyedül, amit nem szeret, ki nem állhat. És ott van még a másik háború, amiben a város foglyul ejti őt, de a természet és Jongup kiszabadítja, és igen, a természet átveszi a hatalmat. 😊
Kötelességen a munkát, káoszon pedig azt értettem, aminek a városiak megélik, ahogyan ezek az óriás növények szétdúlnak minden emberi építményt, de a te elméleted is elgondolkodtató. 😊
Nagyon jólesett ezúttal is itt olvasni a szavaidat, ráadásul ilyen szépeket. *-* Köszönöm! ❤