Kegyes kíméletlenség (HimUp)

A fiú először nem akart hinni a szemeinek. Nem… ez csakis rettegéssel teli képzelete kegyetlen játéka lehet…

Megjegyzés: Ezt a négyzáz szavas szösszenetet Alan Walker Faded című dala ihlette.

Műfaj: drabble (most tágabb értelemben: ez az írás négyszáz szavas), melankolikus

Figyelmeztetés: 12+; halál említése; yaoi

A nemrég lecsendesült hullámok nedves hidegsége ébresztette kábultságából Jongupot, akinek könnyű teste a víz színén lebegett. Bágyadtan nyíltak ki keskeny, ébenszín szemei, ám a következő pillanatban már aggódó hevességgel kutatta maga körül a nyílt óceán tükörsima kékségét.

- Himchan! Hol vagy? – kiáltott, míg a kétségbeesés árkokat vont csontfehér arcára. Mély levegőt véve bukott azonnal a nehéz víztömeg mélyére. Nem tudta, merre keresse barátját, így vaktában indult az egyik irányba, amerre egy alaktalan árnyat látott sietve elsuhanni.

Észre sem vette, hogy nem érzi a tüdejéből kiáramló oxigén kínzó hiányát, pedig már jó néhány percet töltött el a mélyben anélkül, hogy felúszott volna a felszínre. Szemeit egy homokbarna sziklahegyre szegezte, mely az üres kékségben magányosan nyújtózott a felszín felé. Inait megfeszítve igyekezett a mocskosbarna moszatokkal borított kiemelkedőig, majd csúcsában megkapaszkodva elkezdett leereszkedni annak egyik oldalán.

Mintha csak a korábban elsikló, titokzatos árny súgta volna fülébe, hogy ez a helyes irány…

Ahogy mind mélyebbre bukva fokozatosan elhalványultak alatta a napsugarak, úgy itta be magát lassanként gondolatai közé is a sötétség. A legvalószínűbbtől rettegett: hogy túl későn találja meg barátját – szerelmét, aki reggelente a legelső és éjjelenként a legutolsó gondolata; az egyetlen, akinek hagyta magát rábeszélni, hogy kössenek el egy elhagyott csónakot a parton, és evezzenek ki vele a nyílt vízre...

Közeledtére egy halványszürke polip és sok apróbb, ezüstös mintázatú hal rajzott ki riadtan a sziklahasadékokból, míg mások a gyéren növő korallok agancsai közé rejtőztek.

Amikor azonban Jongup megpillantott maga alatt egy mozdulatlan emberi kézfejet szinte keserves, kapaszkodó mozdulatba görbülve, úgy érezte, szíve egy röpke másodpercre megszűnt dobogni. A kiszögellés széléhez úszva kirajzolódott szemei előtt a félig összezúzódott, fehérre mázolt csónak és Himchan árnyékba burkolózó, különös módon megbéklyózott, mégis kissé lebegő teste. Egy másik embert szorított mellkasához egyik karjával, akinek egyik lába a csónakban ért véget – akiben Jongup önmagára ismert.

A fiú ebben a percben újra érezni kezdte mellkasában a fojtó víz nyomását, a levegőért folytatott tehetetlen küzdelem másodperceit, s néhány keserves pillanatra ismét átélte a kétségbeesett, hangtalan kiáltások és erőtlen lökések emlékeit is, melyekkel megpróbálta a háborgó vízben rávenni Himchant, hogy hagyja ott őt.

Mégsem tette meg…

Hol vagy most?

Összeszorított szemeiből az óceánba vegyültek sós könnyei. Ahogy ujjaival óvatosan végigsimított szerelme hideg, élettelenül kékesfehér arcán, Jongup halovány bőre felragyogott, mintha csak a napsugarak hintettek volna rá aranyfüggönyt. Míg Himchan békésen szunnyadó vonásait nézte, lénye lassan napszínű fénypontokká alakult, s feloldódott a végtelen tintakék vízben – ahol létének parányi molekulái rátaláltak arra, akit kétségbeesetten kerestek.

...Ézemi...