A kétlábú szék (JongTae)

Két pillérre építettem életemet; egy rozoga tákolmányt, melynek falait nagy kedvvel vakoltam simára és színeztem sárgára, vastag festékréteg mögé rejtve a hanyagul összeácsolt, ingatag faszerkezetet. Ennyi elég lett volna boldogságomhoz: a tökéletesség illúziója a felhők fölé emelt volna – csakhogy nem így történt…

Megjegyzés: A történet Jonghyun szemszögéből íródik, és ÁgnesVanilla A félelmetes angyal című dala - vagyis Radnóti Miklós ugyanezzel a címmel ellátott verse – ihlette. Eredetileg songfictiont szerettem volna ebből a novellából, de a történet kicsit másképp írta meg magát. Remélem, így is tetszeni fog nektek.

Hangsúlyoznám még, hogy a szereplőkbe csupán átültettem ezeket a személyiségeket és tetteket; ebben a formában mindketten (mindhárman) csak a képzeletem szüleményei.
A bétázásért ezer köszönet Nárcisznak.

Műfaj: lélektani, angst

Figyelmeztetés: 16+, erőszakos jelenetek, gyilkosság, öngyilkosság, szereplő halála, yaoi

Szűk levegőtlenség szorongat a tágas, emberektől zsúfolt helyiségben, szinte összeprésel. A keskeny, padlótól a plafonig érő ablakokon úgy tódul befelé a hevítő fény, mintha el akarna égetni; testem mégis reszket, hiába perzsel még ő is szavaival.

A hirtelen támadt csendben néhány kósza köhintés is hangosnak hat, az ő hangja azonban minden más zajt túlharsog:

- … Ugyan, miért hallgatsz, ha kérdeznek, Jonghyun? Nem akarod elmondani nekik, mit tettél? – leheli felém szinte kéjes élvezettel cérnahangjában, s ahogy torz árnyékát megpillantom a falra rajzolódni, érzem, ahogy a rettegés vasmarka vergődő szívemre kulcsolódik.

#

Izgalommal teli várakozással függesztem tekintetem a fakó bézsszínű falon kattogó egyszerű, fekete keretes órára. Még tizenöt perc

Kopottas, négyszögletű faasztalkám szokatlanul feldíszítve, ünnepi, királykék abrosszal fedve várja őt; épp úgy, mint rég magányos önmagam. Még a bútordarab különösen elnyúlt, ingatagon remegő árnyékában is saját felindultságom vélem felfedezni, melyet középen, egy barna üvegtálban égő három teamécses lobogó lángja vetít a falra.

Észrevétlenül megakad a szemem az apró festményen, mely pont velem szemben, a konyhaajtó felett lóg. Oly élettel teliek rajta a piciny, kéklőn fénylő csillagvirágok, s aprólékosan kidolgozott a keret, melybe foglalták, hogy egészen idegenül fest hanyagul kifestett, egyszerű hajlékom falán.

Ez is az ő alkotása; Lee Taeminé, akinek tehetsége már akkor magával ragadta a képzeletem, mikor egy iskolai rajzversenyen először megpillantottam egy munkáját. Mindig temperával dolgozik, alkotásainak minősége mégis az olajfestményekével vetekszik, mert egészen egyedi módon keveri a színeket. Már az ecsetvonásairól is megismerem: Vastag rétegben, mégis kecsesen teríti el a festéket a vásznon, könnyeden jelentőségteljes mozdulatokkal, melyek minden rezdülését áthatják.

Nem ismertem őt közelről, hisz’ csupán évfolyamtársak voltunk; néha elhaladt mellettem a folyosón néhány nagyhangú, kacagós fiú gyűrűjében, kecses nyakát büszkén a magasba emelve, ha követői dicsérték, s komiszul bökdösve őket gyors, elmés válaszaival, amikor kritizálták.

Amennyire vissza tudok emlékezni, sosem nézett rám, hiába ajándékoztam meg őt a legodaadóbb pillantásokkal és a leghangosabb tapssal minden iskolai ünnepség alkalmával. Bátrabbnak kellett volna lennem; elé kellett volna állnom, hogy tudtára adjam, mennyire varázslatos jelenség ő.

Csupán hajlíthatatlan zárkózottságom és gyermeki félelmeim akadályoztak meg abban, hogy már akkor beteljesítsem a kettőnk sorsát. Hisz’ a legelső pillanattól érzem, hogy mi ketten valahogyan összetartozunk, s életem minden történése végső soron oda vezet, hogy elérhessem őt. Ezért mentett meg engem anyukám az élete árán, s vigyázza utamat azóta is szüntelenül; ezért fogadott be Jinki hyung, amikor az utcán dideregtem egy ház falának dőlve, megszökve apám haragja elől, s ezért jött el az a nap is, amikor végre személyesen is találkozhattam Taeminnel.

Az évek alatt elsodorta őt a közelemből az élet, mégis visszavezette hozzám: A nemzetközi szinten elismert festőművészt várom most vacsorára én, a helyi énekes, aki már annak is örülhet, ha meghívják a szülővárosa karácsonyi ünnepségére, vagy egy középület átadására, hogy húzza egy kicsit az emberek idegeit, mielőtt megtörténne a várva várt esemény.

Gyönyörűség és megnyugvás ömlik el bennem, ha arra gondolok, hogy ezentúl közelről csodálhatom majd őt, a legragyogóbb fényű csillagot. Mélyen a lelkében már biztosan ő is felismerte, hogy én lehetek a szótlanul sötétlő égbolt, aki biztonságot adva zárja őt ölelő karjaiba, csak még nem tud róla. Idővel érezni fogja, hogy mi egymásnak rendeltettünk, hogy arra születtem, hogy kiteljesítsem az életét, ő pedig az enyémet.

Amint azonban viseltes, fekete hasítottbőr cipőmre téved a tekintetem, mely még az apámé volt, megmozdul bennem valami; mintha a múlt véznán sötétlő karjai nyúlnának hirtelen újra fel értem, hogy húsomba ragadjanak, és lerántsanak a ködös, barna mélységbe. Apám mindig is engem hibáztatott anyám halála miatt, s bolondnak nevezett, amikor egy este az arcába vágtam az igazságot: hogy anya szeret engem. Hogy mindig velem van, és sokszor beszél is hozzám.

De miért is idézem elő most emlékeimnek ezt a halomnyi, sarokba hányt szennyesét, mikor ő már rég nem része az életemnek? Az egyetlen dolog, ami még hozzá kötődik, ez a nyűtt és kissé divatjamúlt lábbeli, amit akkor kaptam magamra, mikor elszöktem otthonról.

- Ne gondolj ilyeneket, apád mindig veled lesz, hisz’ a része vagy – csendül fel ekkor fülemben édesanyám lágy, szeretetteljes hangja, ám ezúttal úgy teszek, mintha elkerülte volna a figyelmem.

Felemelkedem a székről, s gépies mozdulatokkal indulok a konyhába. Egymás után tolakszik orromba a tormaleves élénken savanykás illata, s a sülő hús ínycsiklandozóan telt, fűszeres aromája, melyre barnásvörös kérget égetett a gázlángok izzó forrósága.

Minden készen áll, már csak neki kell megérkeznie – nyugtázom magamban, nyugtalanul vágtató gondolataimat mégsem vagyok képes megzabolázni.

Taemin több interjúban is emlegette azokat az időket, amikor Amerikában tanult festészetet, és szinte sugárzott az örömtől, amiért újra lehetőséget kapott rá, hogy bemutathassa ott a legújabb műveit. Mégis… mi van, ha ostobaság volt keverni a két ország ízeit?

Érzem, ahogy halántékom hirtelen felforrósodik a gondolatra, hogy még ezt is elrontottam. Mielőtt azonban időm lenne tovább folytatni ezt a meddő dialógust önmagammal, hirtelen megszólal a csengő.

- Szia! Örülök, hogy látlak! Fáradj csak be – hadarom el önkéntelenül arcomra forrt mosollyal, amint megpillantom Taemint az ajtóban - dacára erőfeszítésemnek, hogy a jelenlétében is teljesen nyugodt maradjak -, míg neki csupán egy apró fejbiccentésre futja, s tétován keresgélő tekintettel indul meg utánam.

Megjelenése ezúttal is kifogástalan, letisztultan tökéletes. Szalmaszín tincsei szabadon, könnyed természetességgel omlanak végig halántékán, eltakarva aprócska, hófehér füleit, kecses állát cirógatva. Porcelán homloka és csintalanul kiemelkedő orcái szinte ragyognak a gyér narancssárga fényben.

Sötét gesztenyeszín szemei elkeskenyedve mosolyognak, mégis kissé zavartnak látszik, miután belépett apró lakásomba. Forgolódva tekint körbe, ahogy vékony fekete szövetkabátjának gombjához nyúl.

- Add ide nyugodtan – nyújtom felé a kezem, ő viszont összehúzza dús ajkait egy pillanatra, miután megpillantotta ezer éves, fából faragott fogasomat, melyről olyan módon kopik a régi lakkozás, hogy leginkább egy kiszáradt platánfa törzséhez hasonlít. A fenébe, hogy erre nem gondoltam…

Tündöklő mosolya azonban újra visszarajzolódik arcára, amint rám tekint, mintha soha nem is tűnt volna el onnan. Aprólékos lassúsággal gombolkozik ki, én pedig alig tudom megállni, hogy ne figyeljem hosszú, vékony ujjainak mozdulatait. A szoba csendjében még a szövetszálak nyúlását is hallom, amint kibújtatja a gombokat lyukaikból.

- Köszönöm. – Hangjának selymessége mintha lapockámon végigfutva simogatna, melyet tweedmintás ingbe bújtatott, vékony, ám tökéletesen arányos felsőtestének látványa tovább fokoz.

- Foglalj helyet, kérlek – mutatok az asztal felé, míg kabátját óvatosan felakasztom. Nem felejtem el elindítani a sarokban álló asztalkán pihenő kis magnót, melybe már korábban bekészítettem a kedvence, Steve Lukather egyik albumát. - Épp jókor érkeztél, most készültem el az étellel – fordulok ezután vendégem felé, igyekezve, hogy ezúttal is a legjobb benyomást tegyem rá, amennyire csak tőlem telik.

- Te főztél? – kérdi szinte meghitt csendességgel, s ekkor tűnik fel, hogy szokatlanul távol ült le az asztaltól. Különösnek tartom, de nem tulajdonítok ennek túl nagy jelentőséget.

- Igen – biccentek büszkén. – Máris hozom. Remélem, ízleni fog neked – indulok meg máris a konyha felé, anélkül, hogy újra a tekintetét keresném.

Sietve helyezek mindent az asztalra: a tormalevest, a kimchit, és végül a pulykát. Taemin szótlanul, meglepetten szemléli a gőzölgő sültet, miközben óvatosan kézbe fogja a kanalat, így újra megszólalok:

- Tudom, Amerikában másképp készítik, de remélem, így is jónak találod majd.

Bizalmas mosollyal bólint egyet, épp csak megmozdítva rózsaszín ajkait, majd óvatosan meríti bele kanalát a levesbe.

- Egészen jó. – Csak ennyit mond, ám miután megköszönöm gesztusát, továbbra is úgy függeszti rám tekintetét, mintha arra várna, hogy mindenképp én legyek, aki belekezd a beszélgetésbe. Egy pillanatra úgy érzem, még az épp megszólaló zeneszám könnyed, bátorító szavai is nekem szólnak.

- Milyen volt a tegnapi fogadás? Hallottam, hogy So Jisub is méltatta a munkádat – teszem fel neki az első kérdést, ami eszembe ötlik, azután magam is belekanalazok a levesbe, csippentve mellé a kimchiből. Ahhoz képest, hogy bolti, kellemes íze van.

- Nos, mit is mondhatnék. Csak a szokásos. Tudod, sokszor ez is fárasztó már, ahogy egyéb dolgok a művészlétben – fejt le pálcikáival egy darabkát a pulyka fehérlő mellehúsából, s kifejezéstelen arccal tolja a falatot a szájába egy kevés kimchi kíséretében. A köztünk beállt pillanatnyi csendre feleszmélve emeli rám újra tekintetét, melybe magamról elfeledkezve kapaszkodom bele egy lélegzetvételnyi időre. Annyira gyönyörű…

- Gondolom, van módod kellőképp kipihenni magad és feltöltődni – szólalok meg végül hirtelen, ráeszmélve, hogy biztosan zavarba hoztam őt.

- Természetesen. A Chunjieon Spa-t ajánlom, Choi asszony jádeköves masszázsa csodákat művel. Azután ott van Kiotóban a Granvia Hotel. Makulátlan a tisztaság, a kiszolgálás pedig a legudvariasabb, amivel valaha is találkoztam – mosolyog rám bizalmasan, mintha csak egy régi barátjával beszélgetne, én pedig ámulva hallgatom szavait.

Azok jelentése helyett azonban sokkal inkább arcának játéka az, ami elvarázsol: csintalanul csillogó szemei, ajkai légiesen könnyed tánca, apró gödröcskéi orcái alatt, melyek annyira bájossá teszik. Hirtelen azonban komoly kifejezéstelenség törli le a vidámság barázdáit szája sarkáról.

- Nos, azt hiszem, most már ideje lenne a témára térned, Jonghyun. – Új mosoly ébred a régi helyén, de mintha egészen másképp festene, mint az eddigiek. Mintha lenne benne valami akaratos keménység, olyasmi, amihez hasonlót sosem tapasztaltam még tőle. Értetlenül hagyom, hogy szemöldökeim ráncokat vonjanak homlokomra.

- Ezt… hogy érted? – szólalok meg nehézkesen, összeszűkült torokkal, miután olyan gyorsan megrágtam a falatot, amennyire csak tudtam, s szárazon, kimchi és köret nélkül toltam le gyomromba.

- Ugyan már, nem kell tovább folytatnod a dolgot, nyugodtan elmondhatod, mi a valódi célod – méri végig különösen nyugodt lassúsággal a gyertyák fényében fémpálcikáját szemei elé emelve, majd felső ajka megrándul, amint az egy pillanatra megáll kezében.

Talán… talán arra céloz, hogy valljak be mindent kettőnk sorsáról? Átlát rajtam, biztosan átlát rajtam.

- Miért nem árulod el neki? Hisz’ összetartoztok – hallom újra édesanyám hangját, de ezúttal kívülről; mintha csak itt ülne velünk az asztalnál. Szívem mégis ideges rendszertelenséggel kezd vergődni mellkasomban erre a gondolatra. Nem lenne jó döntés, még nincs itt az ideje. Előbb magának kell felismernie.

Pillanatnyi hallgatásom azonban úgy látszik, a kelleténél hosszabbnak tűnik Taemin számára, ugyanis újra megszólal:

- Ó, Jonghyun… - teszi le egyszeriben mindkét evőeszközt, melyek lapos koppanással ütődnek a terítővel fedett asztal lapjához. Egyenesen íriszeimbe fúrja sötétbarna tekintetét, melyben a korábbi tündöklés helyett csak indulatot és határozottságot látok. – Azt szeretnéd, hogy legközelebb is énekelhess a kiállításom megnyitóján, igaz? – hangsúlyozza különösen, kissé megemelt hangszínnel a szót.

Összekulcsolja az asztalterítőn ujjait, de csakhamar fel is kapja őket, mintha megégette volna azokat azzal, hogy hozzáért, majd folytatja: - Vagy talán azt akarod, mutassalak be Kim Kibumnak, hm? Hát persze, egy idollal barátkozni egyet jelent a hírnévvel manapság – csücsöríti ajkait furcsán, szinte grimaszolva rám.

Szavai hallatán egyszeriben vállaimra telepszik a sértettség nehéz és hideg, ólomtestű varja, reszelős károgásával elnémítva azt a zajos lüktetést mellkasomban, melyet eddig Taemin közelsége okozott. Szinte jéghideggé fagynak ujjaim is, amint tudatosul bennem, mit mondott. Kontrollálatlanul szakad ki ekkor belőlem a fájdalom, ahogy az éjfekete madár karmai tudatom bőrébe vájnak:

- Te azt hiszed, csak emiatt akartam ott lenni? Hogy ezért mentem oda hozzád, és ezért… ? – Az evőeszközök kicsúsznak kezeimből, oly erőtlenné válnak ujjaim, de mélyen belül gyülekezni kezd valami egészen más, valami izzón vöröslő energia bennem.

- Ugyan, most miért viselkedsz így hirtelen? Én csak meg akartam könnyíteni a dolgodat. Arra sem volt szükség, hogy… - keresgél tétován tekintetével az asztalon, végül két ujjal felcsippent egy égszínű, aranyszínnel futtatott szalvétát, melybe ujjait kezdi törölgetni, majd párszor szájához érinti – idehívj, és megpróbálj elbűvölni. Elég lett volna szimplán megkérned – tolja ki anélkül a székét, hogy hozzáérne, majd lassan felemelkedik az asztaltól.

A szék lábainak csikorgása épp úgy visszhangot ver füleimben, mint szavai, pedig még nem fejezte be… – Habár… őszintén szólva meglep, hogy még ennyi önkritika sem szorult beléd – néz le rám fentről szinte sajnálkozón, miközben közelebb lép hozzám, s karcsú alakjának árnyéka így épp rám vetül. Ajkai azonban ebben a pillanatban is felfelé görbülnek.

Mosolya, melyet az előbb még oly melengetőnek éreztem, bántóvá vált, s immár gúnyolódva fölényeskedik álla felett, vak, tudattalan dühöt pumpálva sebzett szívembe.

- Hát nem látod, hogy mérföldek választják el a te világodat és az enyémet? Azért is végtelen hálával tartozol, hogy engedtem Jinki kérésének, és egyszer is ott lehettél a megnyitón. Igazán… a jóhíremet kockáztattam a művészkörökben azzal, hogy egy ilyen névtelen énekest fellépni engedtem. Csak nézz magadra – pillant végig rajtam szánalomba bújtatott lenézéssel tekintetében - Hisz’ még az alkalomhoz illő öltözék megválasztása is túl nagy feladat neked, nemhogy a kedélyes társalgási stílus használata. Bíztam benne, hogy észreveszed, hogy csak az illem miatt felelgetek az ügyefogyott kérdéseidre, ahogyan a nyilvános vacsorameghívásodat is csak emiatt nem utasítottam vissza. De úgy látszik, tévedtem – sóhajt színpadiasan lehunyva szemeit. - Túl sokat feltételeztem rólad.

Néhány másodpercig nem szólok, csak nézek a szemeibe mereven, hallgatva szívem eszeveszett döbörgését, lassanként hagyva, hogy elszabaduljon a testetlen szörny, amit eddig a pillanatig nehéz láncokra verve fékeztem meg mindig, amikor óbégatva tombolt bensőmben. De itt a vége. Úgy emelkedem fel a székről, mintha valaki karjaimnál fogva húzna felfelé.

Taemin - aki alig egy lépésnyire áll tőlem, meglepetten emelve fel gyér, szőkített szemöldökeit - néhány centivel magasabb nálam még ebben a helyzetben is, ám ez nem akadályoz meg abban, hogy ezúttal a félelem folyton szűkölő, alamuszi farkasát zárjam magamban ketrecbe.

- Szóval nem vagyok elég jó neked? Erről van szó? – villantom rá haragos tekintetem, mire kitör belőle a nevetés. Illedelmeskedve takarja el a száját, de még ebből a mozdulatából is árad a maró gúny. – Mi az, talán még nyíltan nevetned sem illendő egy ilyen senki előtt, amilyen én vagyok? - emelem fel a hangom hirtelen, s érzem, ahogy a tomboló forróság szétárad ereimben. Már nincs visszaút…

- Igazából… eszméletlenül vicces az a gondolatod, hogy… nekem nem vagy elég jó – fulladozik még mindig jókedvében. - Sajnálom… igazán sajnállak téged, Jonghyun – rendezi fölényes nyugalommal arcvonásait, fűszerezve őket a szokásos csendesen, ragyogón elbűvölő mosolyával, ebben a pillanatban azonban már jól látom mögötte a valóságot, melyet rajongásom ezidáig ködbe burkolt előttem. Még hogy sajnál… Teljes szívéből megvet.

Önhitt magabiztossággal húzza ki magát, megigazítva ingét, majd elegánsan, mégis flegmán, szótlanul fordít nekem hátat, ám én meglepem. Vállait megragadva fordítom újra magam felé, majd pillanatnyi megilletődöttségét kihasználva hagyom, hogy a hirtelen érkezett, vak düh ökölbe szorítsa jobb kezem ujjait, s teljes erőből orrba vágom őt.

Kezem forrón lüktet a kemény ütés nyomán, ám nem törődöm vele. Már csak őt látom, aki üvöltve tántorodik hátra néhány lépésnyit, kis híján az egyensúlyát is elvesztve.

- Te… te nem vagy normális! Hívom a rendőrséget! – hadonászik felém bal kezével, míg a jobbat orrára szorítva ordibál orrhangon. Látom, ahogy ujjai közt keskeny erecskeként tör elő kiserkent vére. Egész teste rázkódik és hullámzik. Már fél tőlem, de még mindig ugyanúgy lenéz és megvet, jól érzem. Várj csak, fogsz te még másként nézni rám…

Kitépem a kezéből cikornyás díszítésű, metálbarna borítású telefonját, és a falhoz vágom, mielőtt még teljesíthetné fenyegetését. Szemeiben ekkor látom megcsillanni a rettegéssel vegyes döbbenet narancsszín szikráit.

- Úristen… - suttogja hang nélkül, keze még mindig sérült orrát szorongatja, s a másikkal sietve kap a kilincshez, hogy mentse az irháját.

De már késő… Késő, ahogy nekem is késő volt megbánnom, hogy akkor anélkül szaladtam ki az útra a labdámat követve, hogy körülnéztem volna.

- Már hiába bánod, hisz’ meghalt, és csakis te vagy az oka! Anyád a te átkozott életedet védte, ő halt meg, pedig neked kellett volna! – idéződik fel bennem a fojtogató érzés, ahogy apám lábaimra térdelve az ágyra nyomott, miközben nadrágja övével ütlegelt. Szinte érzem is a hátamban azt az ismerős, égető fájdalmat, s a tehetetlen félelmet attól, hogy megfulladok, mivel alig kaptam levegőt, olyan erővel szorította fejemet a párnára hatalmas tenyerével.

- Jonghyun, engedj el! Engedj el… kérlek! – visítja szinte vékony hangján Taemin, visszarántva a jelenbe, s erőszakosan próbál kiszabadulni szorításomból, ahogy testemmel az ajtó melletti falhoz nyomom, hátracsavarva csontos kezeit.

- Szóval már kérsz? Az a baj, hogy már késő… késő… késő – ismételgetem gépiesen, s különös nyugalom borul elmémre.

Itt vagy velem, ugye, anya? Ölelj át most is, ahogy akkor tetted, mikor végre elengedett.

Szorításom alatt egymás után pattannak el a varrások a fiú drága, szűkre szabott selyemingén, mely oly tökéletesen simul felsőtestére. Még hátulról is gyönyörű. Fehér nyakának csábító vonala vonz, hogy megízleljem vaníliaillatú bőrét, amint azonban megérzem ajkaim alatt lüktető pulzusát, azonnal vergődni kezd.

- Eressz el, te semmirekellő! – sikoltja olyan hangosan, hogy szinte megsüketülök tőle. – Miattad… plasztikai sebészre lesz szükségem! Azt hiszed, megúszhatod, amit tettél? Az ügyvédeim fél életedre börtönbe fognak… - kezd bele a mondatba, de képtelen vagyok tovább hallgatni őt. Kegyetlen szavai és fájó visongása arra késztet, hogy elhallgattassam; hirtelen a földre taszítom, és gyenge karjaira térdelve szorítom nyaka köré ujjaimat.

Még most is azt hiszi, hogy felettem áll, hogy ő felülbírálhatja a sorsunkat. Vonaglik, tekereg alattam, mint egy csapdába ejtett mérgeskígyó; csak szabadulni igyekszik, ahelyett, hogy megadná magát. De nem…

Én pedig nem engedlek, míg nem veted le magadról a gőgöt.

Kínkeserves percek telnek így, míg kapálózása egyre erőtlenebbé nem válik.

- Nincs valami… mondanivalód? – rántom feljebb nyakát, hogy fülébe liheghessem, mire csigolyái megreccsennek, ajkain mégsem jön ki egyetlen hang sem. Már nem is szorítom oly erővel, hogy megszólalhasson, ha akar, ám makacsul hallgat az átkozott, még tekintetét sem hajlandó többé rám emelni.

Győztesen eresztem el nyakát, mely ebben a pillanatban valószínűtlenül előrerogy fejével együtt, hangosan koppanva a padlón.

Meghalt volna?

Reszkető ujjaimmal kutatok verejtékétől nedves tincsei közt, pulzusának lüktetését keresve, ám nem érzek semmit, amint a megfelelő pontra tapintok. Megragadom bal csuklóját, mely ernyedten engedelmeskedik akaratomnak, de újra csak csend, néma csend. Vértől és faszilánkoktól mocskos ujjai fáradt vörösre festik az enyémeket is, s csak ebben a pillanatban hasít belém a valóság:

Megöltem őt.

Feltekintek a fakó bézsszín plafonra, s egyszeriben forogni kezdenek velem a szoba narancsfoltos falai. Hirtelen tör rám az émelygés; rohannom kell, hogy a vécébe ürítsem háborgó gyomrom tartalmát. Lihegve támaszkodom a falnak, mialatt a csendben kopogó vízcseppeket hallgatom, bensőm azonban mintha ki akarna szakadni testemből, hogy kövesse a félig megemésztett ételt a bűzösen feketéllő lefolyó mélyére.

- El kell tüntetnem… el kell tüntetnem - motyogom erőtlenül, többször is egymás után, majd mintegy megerősítésként meghallom magamban édesanyám puha, megnyugtató hangján is:

- El kell tüntetned.

Ő majd ad erőt, hogy felálljak, s higgadtságot, hogy végigcsináljam. Taeminnek meg kellett halnia, mert gőgös önhittséggel megtagadta a sorsunkat, de ezt anyámon kívül senki sem értené meg.

*

A fehérlő holdfénytől megvilágított éjben öblös csobbanás hangja veri fel a folyó menti bokrok ágai közt békésen nyugvó madarakat. A nehéz súly kissé odébb sodródik, majd hangos bugyborékolással nyeli el a víz sötétlő mélye.

Cselekedetem egyetlen tanúja immár láthatatlan, mégis… ebben a percben úgy borul rám a rettegéstől kormos nyugtalanság nehéz leple, mintha titkon, lesve csak erre várt volna. A vér- és karmolásnyomok a parkettán, az ujjlenyomatok a kilincsen, a poharak, az evőeszközök, az autó kárpitja...

Futásnak eredve vágok keresztül az őszi, levélszagú avarral fedett keskeny ligeten. Az elvadult, nyurga gazok elszántan próbálják utamat állni, s csak a hold világít előttem néma tanúként, de nem állhatok meg.

Mégis… minden pillanattal egyre élőbben érzem, hogy valaki követ; szinte hallom is lépései suhogását magam mögött, hiába nem látok semmit, amint hátratekintek.

Kezeim reszketegen tapogatóznak a slusszkulcs után szűk kabátzsebemben, mire végre megtámaszkodom autóm oldalán. Kapkodva indítom azt el, mihelyt becsaptam magam után az ajtót, tövig nyomva a gázpedált.

Mégsem tudok elmenekülni előle.

Taemin maga az, aki nyomomba szegődött, már tudom. Vaníliaillatú lénye körülöttem lengedez; beszivárgott a csukott ablakon, s fülembe sugdosva vádol mézesmázosan:

- Lám, már két ember életét vetted el. Fuss csak nyugodtan, de tőlem többé nem szabadulsz. - Érzem, hogy nem hazudik, s dobhártyám egyszerre kezd dobolni mellkasommal együtt szavai hallatán. - Emlékszel? Te vagy az oka, hogy már anyukád sincs ezen a világon – folytatja szinte kitalálva következő gondolatomat.

- Tűnj el innen! – ordítok rá, míg ő csak kacag, olyan fejfájást okozva, hogy egy pillanatra a gyéren megvilágított éjszakai úttest is megbillen előttem.

Mintha szirénázás hangjai ütnék meg néhány perccel később a fülemet, de nem törődöm vele. Most csak haza kell érnem, és minden jelét eltüntetnem, hogy ott járt.

Autómból kiszállva szédelegve tapogatom végig az ismerős házfalat, mire végre elérek a bejáratig. Képtelen vagyok kulcsra zárni magam után az ajtót, csak forgatom azt a zárban hasztalanul, de már nem foglalkozom ezzel, sem az engem üldöző hanggal.

Anya, miért nem vagy velem most?

- Egyedül vagy, Jonghyun, és ez csakis a te hibád. Mindenkivel végeztél, akit valaha szerettél – suttogja ezúttal teljesen nyugodtan, homlokom azonban már oly erővel lüktet szavai hallatán, hogy alig tudom kontrollálni mozdulataimat.

Remegő kezekkel túrom fel szerszámos ládámat, melyben csak egy villáskulcsot és egy kalapácsot találok, ami megfelel a célnak, de nincs időm tovább gondolkodni. Feltépem az egyik szegélylécet, majd egymás után feszegetem fel a padló lapjait. Még szerencse, hogy nem szedtem fel a régi kőburkolatot, mikor beköltöztem ide. Így nem lesz feltűnő.

Amint azonban egy pillanatra feltekintek munkámból, hogy letöröljem izzadságtól gyöngyöző homlokomat, a lámpa fáradtan sárgálló fénye egyenesen az egyik asztalon hagyott késem pengéjéről tükröződik vissza szemembe.

- Ellenállhatatlanul ragyog, igaz? Használhatnád. Csak egy pillanatba kerülne, és véget érne minden. Nem is fájna szinte. - Érzem szinte a tarkómon borzongató leheletét, ahogy álnok sündörgéssel sustorogja fülembe édeskedő szavait.

… És akkor anyával is újra együtt lehetnék – teszem mellé gondolatban azt, amit Taemin nem mondott ki.

Talán igaza van…

Hagyom, hogy a préselt falécek kihulljanak kezeim közül, s felemelkedem a padlóról. Már egész fejem zsibbadtan lüktet, amint a fülemben ragadt sziréna minduntalan visongása visszhangot ver bennem, értelmetlenül fals hangokat keltve, ahogy összekeveredik a lágy jazzel, mely még mindig szól a magnóból.

Csakhamar azonban elhallgat a kellemetlen vinnyogás, és csak a lágy, szomorkás énekszó marad.

De már úgyis mindegy, semmi sem számít többé. Nemsokára találkozunk, anya...

Odalépek az asztalhoz, s óvatosan megfogom a hegyes pengéjű, fanyelű kiskést, mintha valami törékeny kincset vennék ujjaim közé. Úgy emelem szemem elé, gyönyörködve ragyogásában, ahogy Taemin tette a pálcikával; a következő pillanatban azonban kiüti azt kezemből a hirtelen jött rémület.

Az ajtóban állva szegeznek fegyvert rám…

*

Lihegve és verejtékezve lel meg az ébrenlét, amint végre kipattannak a szemeim.

Este van, vagy reggel? Már azt sem tudom. E szűk cella apró ablakán oly gyér fény szivárog be, hogy csak a verőfényes napsütés biztos; a szürkületi és a kora reggeli világosság épp olyan, mint a borús nappal.

Nem szeretem a túl nagy fényt, mert ez ad neki erőt. Olyankor megbúvik a tárgyak árnyékában is.

Ahogy felülök az ágyban, a rugók panaszosan nyögnek bele a mozdulatba. A halványszürke, töredezett kövezetre pillantva észreveszem a szokásos fém tálcát, rajta egy kiflivel és valami vajfélével. Ugyanúgy kezdem ezt a napot is, ahogyan a többit: Pár pillanatig csendben fülelek, körbefuttatva tekintetem minden egyes apró tárgy árnyékán, hogy ne érjen felkészületlenül, ha itt van ő is velem. Ezúttal azonban nem észlelek semmit.

Lassan ropogtatom a félig száraz kiflit, kitörölgetve vele a kis műanyag tégelyt, jól megrágva minden falatot, hisz anya erre kért lefekvés előtt. Közben húzok egy újabb vonalat a piszkosfehér falra. A mész körmöm alatt ragad, miközben számolni kezdem őket, de nem törődöm vele. Hirtelen magállok azonban rágás közben, amint tudatosul bennem, hogy épp harmincat számoltam.

Talán ma lesz a tárgyalás? Bár ugyan, mit számít ez már…

A tükörhöz lépve megszemlélem képmásomat, miután ledörgöltem egy odatapadt morzsát államról. Unottan nézegetem rendezetlen, kócos hajam, beesett arcom, s a szemeim alatt terpeszkedő szürkéskék karikákat.

Ez mind az ő hibája. Attól kezdve alig hagy nyugtot nekem, hogy ványadt teste alámerült a folyó halkan ringatózó víztükrének. Fölényes, kárörvendő hangja önálló életet élve kísért, s néha alakja is: Egyszer belülről szorongat, máskor magam körül tapasztalom borzongató jelenlétét. Azóta csak olyankor hallom és érzem anyát, ha ő távol van, ha néha eltűnik mellőlem.

Tekintetem kiugró kulcscsontomra téved, mely apró anyajegyemmel együtt kilátszik a fehér, számozott vászoningből, melyet rám adtak. A következő pillanatban azonban hangos csattanással vágódik be az egyik szomszédos cella rácsos ajtaja, s a hideg légáramlat kíméletlenül szántja végig bőrömet, majd szenvtelenül lökdösi le a falra akasztott egyszerű naptár lapjait, hangok nélkül kacagva arcomba.

Ő az megint. Most nem mutatja meg magát, nem is szól hozzám, de tesz róla, hogy ne maradjon észrevétlen. Bebizonyítja, hogy még a halál sem gátolja meg abban, hogy győzelmet arasson felettem. Mielőtt azonban összeszedhetném a földre hullt papírlapokat, tompa, határozott lépéseket hallok egyre közelebbről.

A hirtelen szemembe szökő, éles fény elvakít, s egyúttal különös bágyadtságot is szétáraszt bennem, mielőtt még körülnézhetnék az áporodott szagú helyiségben. Ahogy néhány méterrel odébb visznek, s karomat eleresztve megállnak velem egy alacsony asztal mögött, beszédet hallok. Alig értem, mit mondanak, pedig rólam van szó, a nevemet megismerem.

Ezt is ő teszi velem. Ahelyett, hogy ijesztgetne, ezúttal az erőmet veszi el.

- … a szemtanú, Park Jieun előzetes vallomása alapján valószínűsíthető, hogy Kim Jonghyun, elsőrendű vádlott…

- Szemtanú… Még le sem tagadhatod, hisz’ látták is – tompul el szinte minden érzékem egyszerre, amint újra meghallom kárörvendő kacaját. Azonnal keresni igyekszem szemeimmel, de sehol sem lelem.

- … feltehetően szóváltásba keveredett az áldozattal, mely verekedésbe, végül pedig emberölésbe torkollott. Az orvosszakértői tanúsítvány alapján a halál oka minden kétséget kizáróan fulladás volt...

- Gyilkos vagy… gyilkos vagy… gyilkos vagy – folytatja, én pedig hiába szeretném füleimre szorítani a kezem, hogy a hangját se halljam, ha már nem mutatja meg magát, az álnok bilincs eltökélten szorítja csuklóimat.

- … Kim Jonghyun elmeszakértői vizsgálaton esett át. Az elsődleges szakvélemény szerint a vádlott hallucinációkkal, kényszerképzetekkel küzd…

- Lám, most már őrültnek is hisznek. Ismerd már el végre, hogy apádnak igaza volt. Te vagy az oka mindennek…

Halántékom lüktetni, szinte dübörögni kezd. Nem értem a kérdést, amit közben feltesz egy reszelős férfihang, de mintha arról az éjszakáról lett volna benne szó. Kétségbeesetten igyekszem összerakni a szavak értelmét, őt pedig kizárni a fejemből, de mindhiába.

Végre elhallgat, s úgy érinti meg fülemet a várakozással teli csend lehelete, akár egy kipukkanó szappanbuborék. Ő azonban nem tűnt el, épp ellenkezőleg; az emésztő napsugarak kirajzolják sziluettjét az előttem álló piszkosfehér falon. Előrecsukló fővel guggol a legnagyobb asztalon, ujjait térdein nyugtatva; ebben az alakban bukkan elő valami régi vetítőgép árnyékából.

- Én… nem vagyok őrült – szólalok meg szaggatottan, miközben hideg verejtékem lassan átnedvesíti ingem nyakát. Le sem veszem a szemem a hátborzongató árnyról, mely egyre határozottabban, erősebben látszik a falon, ahogy a nap feljebb kúszik az égen. Vele együtt különös módon a teremben ülő emberek arca is egyre élőbben kezd derengeni előttem. – Okkal tettem mindent. Nézzék, ott van! – emelem meg kissé mindkét kezem, mikor rá akarok mutatni, ám a csuklómra aggatott bilincs ezt is meghiúsítja. – Látják már? – nézek végig az arcokon kérdőn, de csak összevont, ijedt, megbotránkozott szempárokkal találkozik a tekintetem, mégis folytatom: - Meg kellett halnia, anyukám szerint is meg kellett halnia, mert szembeszállt a kettőnk sorsával – folytatnám, ám egy dörgedelmes hang félbeszakít, mely egy terebélyes, fekete ruhás férfi ajkait hagyja el:

- Azt hiszem, eleget hallottunk. Elvihetik…

*

Oly élőnek érzékelem csuklóimon a hideg szorítást, hogy azonnal odakapok, amint a valóság szemet bántó fehérsége kiránt álmom történéseiből. Már megint ugyanaz…

Jinki hyung arcát idézem magam elé: Látom bizakodó, erőt adó mosolyát, érzem bátorító érintését vállaimon, míg az élesen világító, kora reggeli fényben fürdő helyiség rideg tárgyai életlenül homályossá fakulnak körülöttem. Oda sem nézve húzom elő a tegnap este elrejtett kulcsot fiókom hátuljából, s tenyerembe zárva azt indulok el hangtalanul a folyosóra vezető ajtó felé.

Hyung, te már megértesz engem, ugye?

Megérted, hogy nem élhetek anya nélkül... Hisz’ a gyógyszerek örökre elrabolták őt tőlem; kitépték belőlem, mintha csak a szívemet szaggatták volna ki mellkasomból. Bármilyen tablettát is diktálnak belém, az üresség oly fájón lüktet bensőmben, hogy képtelen vagyok tovább elviselni.

Valahol te is ott vagy, igaz, Taemin? – kémlelem lassan körbe összeszűkült szemmel az elém táruló halovány szürkéskék égboltot, miután kiléptem a kopasz betonnal fedett teraszra, s hangtalanul megforgattam a zárban az ajtó kulcsát. – De mindegy is. Már rég nem számít, életed és halálod volt-e az igazi illúzió, vagy gonosz, testetlen sündörgésed.

Lassan a mellkasomig erő szegélyhez sétálok, s ujjaimat a nedvesen hideg kőfelületre fektetem. Szememet lehunyom egy pillanatra, ahogy átadom magam a fagyos, metsző szeleknek. Nem fázom, hiába csak egy öltözetnyi fehér vászon fedi testemet; képtelen már ártani nekem a tél lehelete, hisz’ fölötte állok. Csupán tehetetlen tanúként nézheti végig cselekedetemet, hogy aztán érthetetlen zúgásával mesélje el azt minden fának, bokornak, házfalnak és lénynek, akivel csak találkozik.

Nem hallom a hangod, de ebben a pillanatban végre újra érezlek, anya.

Mosolyogva nézek szembe a felkelő nap narancsos fényességével a keskeny betonszegélyen állva, hisz’ már biztosan tudom, hogy ő vár engem. Még hallom, ahogy hátam mögött rángatni kezdik az ajtó kilincsét, mégis felhőtlen, melengető boldogsággal szakadok el a peremtől, hogy újra ölelő karjai melegségében lelhessek nyugodalmat…

...Ézemi...