Megjegyzés:
Ez a rövidke történet Kibum szemszögéből íródott, és tulajdonképpen egy írói
gyakorlat továbbgondolásából született: Egy szótárt felütve találomra ráböktem
az egyik szóra – amely a bizonyítás volt -, majd ezt igyekeztem a képpel
összehozni. A háborús téma már érik bennem egy ideje, így ez szinte ösztönösen
jött, habár nem terveztem az elején olyan tragikusra ezt a kis szösszenetet,
amilyen végül kikerekedett belőle.
Műfaj: drabble (most tágabb
értelemben: ez az írás hatszáz szavas), háborús, angst
Figyelmeztetés: 16+; szereplő
halála; yaoi
Bizonyítani...
Egymás
után sülnek el tankjaink nehéz ágyúi, amint a hegyoldalban elérték a megfelelő
pozíciót; mély, lassú, földet megrázó dörrenéseikhez pattogós, ütemes
kerepelésként csatlakoznak a géppuskák – s a harc újra megkezdődik.
Szorosan
a lejtők mentén lopakodva követjük a lánctalpasokat, azok nyomvonalán haladva,
habár így is fél lábszárig merülünk a porcukorhoz hasonló, friss hóban.
Már
rég nem érzem a lábujjaim, sem az arcom, melyre apró pelyheket fagyasztott a
tél lehelete, miután végigszántott a csenevész törzsű fenyők ritkás ágai közt.
Gépiesen haladok előre, követve társaim mozgását, s úgy érzem, az egymást érő
csaták lelkemet is épp ilyen fagyossá tették. Már kiveszett belőlem a bűntudat,
rég elhallgatott a lelkiismeretem sikítása, ahogy az ellenségeim iránti részvét
is eltűnt, mely oly sok nyomasztóan valóságos rémálmot okozott az első
hetekben, hogy attól tartottam, elvesztem az irányítást elmém felett.
Támadásunk
viszonzása azonban nem marad el - kirángatva ostoba elmélkedésemből -, süvítve
repülnek el mellettünk a géppuskagolyók, s egyre több ágyútöltet is. Előbbiek
könnyedén, szinte nesztelenül fúródnak a puha hórétegbe, mely az utóbbiak
robaját is eltompítja, csupán a földet remegtetik meg fenyegetően talpunk alatt
– mi mégis továbbhaladunk, hogy bebizonyítsuk, a szabadság győzelmet arat az
elnyomó erők felett.
*
Társaim
mögé húzódva vetem magam hasra, majd csigalassúsággal kúszva a nedves hóban
végül elérjük azt a pontot, ahonnan kivehetőek az ellenség állásai. Jól látom,
hogy túlerejük nagyjából háromszoros lehet, tankjaik pedig már elindultak
felénk, míg a mieink egy helyben állnak, mégsem vesz erőt rajtam a félelem.
Mögöttem
egyre többen nyögnek, visítanak fel a fájdalomtól káromkodva vagy segítségért
esedezve, mások hörögve kapkodnak levegő után - mégsem érzek semmi késztetést
arra, hogy foglalkozzam velük.
Valóban
ez lenne az az út, mely népünk szabadsága felé vezet?
Parancsnokunk
nem rendel el visszavonulást, inkább légi támogatást követelve ordít az ormótlan, fekete készülékbe, miközben egyre csak erősödik a fülsiketítő
fegyverropogás, s a friss vér puskaporral kevert, émelyítő szaga betölti a
nehéz, téli levegőt.
Érzékeim
egyre inkább eltompulnak, ahogy soraink fogyatkoznak; a fenyegető, lomha
lánctalpasok egyre közelebb érnek, mégsem mozdulok arról a helyről, ahová
befészkeltem magam. Nem látom már a tankokat, s ahogy fülem csengeni kezd a
sisakomat súroló golyótól, a fegyverropogás helyett egy gramofon andalító
nótáját hallom; azt a dalt, mely mindörökre tudatomba égett.
Egymás
után sejlenek fel előttem a táncterem apró, kerek asztalai, s a fényűzően
díszes, nyugati mintára készült üvegcsillár, mely sárga fénybe vonja a fakó,
bézs színű falakat, különös fénydarabkákat vetítve ciánkék zakódra. Zsebre
dugott kézzel, fejedet lehorgasztva dőlsz a falnak, mintha ott, az estélyen, a
zajos társaság szeme előtt nyomott volna el az álom, mégis... Amint rám emeled
mély, áthatóan sötétlő tekinteted, álomittas bágyadtság helyett valami különös,
csalódással vegyes szomorúságot fedezek fel benne.
Hosszasan,
szótlanul és mozdulatlanul nézel rám most is, ugyanúgy, mint akkor. Itt állsz
előttem a hóesésben, keményen, mégis összetörten, s pillantásod hasonlóképp
vonz, mint molylepkét a hamis hold fénylő forrósága.
-
Mondd, ott is érezni még a fájdalmat, vagy a halál után valóban minden
könnyebb? – suttogom rekedtesen a szavakat, melyek vattacukorfelhőkként
vegyülnek a nehéz levegőbe.
Nem
felelsz, inkább felém nyújtod a karod, s én gondolkodás nélkül emelkedem fel
fedezékemből fegyveremre támaszkodva.
Újra a
táncteremben vagyunk, én pedig ugyanúgy elindulok feléd. Testemet különös
remegés rázza meg, amint a bal oldalamban szétárad a forróság, majd csakhamar a
jobb vállam is tüzelni kezd, mégsem állok meg – hogyan is tehetném, hisz’
nemsokára elérlek.
Valami ormótlan feketeség vág ekkor nagy erővel a földhöz, s már képtelen vagyok
megmozdulni – de nincs is erre szükség. Szívem újra elevenen és forrón lüktet
mellkasomban, amint megpillantom ragyogó arcodat.
Szemeid
már boldogságtól csillogva kémlelik az enyémeket, miközben fölém hajolsz. Erős
karjaidat körém fonva felemelsz a fagyosan fehérlő hegyoldal hideg
hótakarójáról, s egyenesen az égbolt felé szállunk, melynek korábbi fáradt
szürkeségét tündöklő fehérség váltja fel...
...Ézemi...
Hát nem választottál valami kedves témát, nekem mégis tetszett, és valahogy nem is volt olyan negatív a lecsengése. Persze nekem köztudottan furcsa dolgok tetszenek, de szerintem nagyon szépen megírtad a végét. Meg úgy általában az egészet, szemléletes, és átérezhető volt. Gratulálok :)
VálaszTörlésIgazad van; valójában féltem is tőle, hogy nem túl sok ember szívébe fogom ezzel a témával belopni magam, de most ezt sikerült összehozni. :) Nagyon örülök, hogy neked mégis tetszett, és köszönöm, hogy elolvastad és írtál! *-*
TörlésEgek! Mit is mondhatnék? Tudod, mennyire szeretem az írásaidat, és azt is, hogy az ilyen írásokat főképp. A stílusod és színvonalad a tőled megszokottan magas, a leírásai gyönyörűek, mint mindig. És a téma? Tökéletes választás, ami fura lehet tőlem, mert egyébként pacifista vagyok. Bár talán éppen ezért szeretem annyira a háborús filmeket, történeteket, mert számomra sokkal másabb üzenetet hordoznak. Nem a hazafiasság csendül ki belőlük, hanem egy ennél erősebb érzés. Fájdalom, szomorúság és a tehetetlenség érzése az áldozatok miatt. És ebben a rövid, de annál értékesebb írásban még valami plusz is megjelent. Persze nem mellékes, hogy kik a főszereplők, mert az emberre mindig hatással van az ilyesmi, mint amikor a kedvenc szereplőnk hal meg egy regényben, nem tudunk elvonatkoztatni. Én se tudtam. De ettől függetlenül nem egy szimpla szerelmi szálat vittél bele, hanem ebben a 600 szóban megannyi érzelmet kifejeztél Kibum által. A szerelmet, a magányt, a fájdalmat, a beletörődést, és még sok minden mást. És a legkülönösebbet, amit már csak nagyon végső esetben tesz az ember: feladja és ellene megy a legalapvetőbb ösztönének, az életben maradásnak. Bármennyire elkeseredett is valaki, a meghaláshoz nagyobb bátorság kell, mint az élethez, mert az ösztönös, és azt borzasztóan nehéz legyőzni. Ezért hívják ösztönnek. De Kibum ezt is megtette. Itt már más döntésnek, más útnak helye nincs. Bármennyire fájdalmas is, de ennek így kellett lennie. Kibum lelke már megtört, már beletörődött mindenbe, neki már nem tartogathat mást az élet, mert ő ezt lehetetlenné tette. És amennyire tragikus, annyira gyönyörű is a vége. Bevallom, a visszaemlékezéstől kezdve alig tudtam olvasni a sorokat a szememben gyülekező könnyektől. Köszönöm ezt a csodálatos élményt! Már megint tiszteletreméltót alkottál. *.*
VálaszTörlésJa, és még annyit - ha már azt írták a csoportban, hogy kissé váratlannak érezték a visszaemlékezős részt -, hogy nekem meg inkább nagyon is eleven volt. Olyan filmes hatású kissé, de a jó értelemben. Amikor még hallod a fegyverropogást, érzed a füstöt és az izzadságszaggal keveredett vért, de hirtelen ez összemosódik valami mással. Még először nem annyira tudod különválasztani, még a tánctéren is ropognak a fegyverek, ami aztán elhalkul, a lágy zene emlékeken áthatoló hangja elnyomja, de nem teljesen, inkább csak alig hallhatóra lehalkítja. Közben a piszkos, mocskos ruhát is lassan felváltja a teremhez illő öltözet, és már mindjárt nem a vér és puskapor szagát érzi Kibum, hanem a nehézkes parfüm és talán szivarfüst illatát és Jonghyun átható és fájdalmasan ismerős aromája kúszik az orrába. Aztán pár másodperc, és minden elnyomott valóság újra felerősödik, a szobába bekúszik a háború gyilkos, orrfacsaró bűze, a halk beszélgetéseket felváltják a hörgések, és Kibum újra vértől és hótól latyakos ruhában fetreng a hidegben, miközben a szoba melege úgy elillant, mintha soha nem is létezett volna.
TörlésAz egész kissé olyan nekem, mintha karácsonyra íródott volna. Nem tudom, miért, de valahogy olyan a hangulata. Gyönyörű! Nem tudom elégszer hangsúlyozni. :)
Nem jutok szóhoz, de komolyan... *------* Már megint hosszabb kommentet kapok tőled, mint az egész történet, és olyan gyönyörűt, hogy alig tudom elhinni. <3
TörlésA háborúra hozzád hasonlóan én is felesleges vérontásként tekintek, de valamiért mindig is vonzott egy kicsit a fegyverek, harci eszközök világa, és még a háborús stratégia is, habár az a helyzet, amikor el kell pusztítani a társainkat az egyik legborzalmasabb, amit ember átélhet.
Az érzelmek pedig... Csodálatosan kibontottad, ami a fejemben volt írás közben, a visszaemlékezés minden képkockájával együtt. És igen, éreztem ezt az ünnepies, emelkedett hangulatot is a levegőben, amit te a karácsonyhoz hasonlítottál. *-* Tudom, sokszor mondtam már, de nekünk tényleg kellene együtt írnunk valamit. :)
Nem is tudom elégszer megköszönni, hogy itt vagy, és ilyen véleményt hagysz magad után; csak mosolygok, mert annyira jólesett ez most tőled. <3
Szia! :)
VálaszTörlésHúúú, jó régen nem jártam errefelé.~ Nem is tudom miért. Áh, de, igen. Azt vártam, mikor írsz valami novellaszerűséget, aminek nem SHINee tagok a szereplői... Sajnálom, de mostanában nagyon nem volt kedvem a fiúkhoz. :/
Ahh, nem is tudom mit mondjak! Nagyon szép történet volt! *-* Majdnem elsírtam magamat a végén. De csak majdnem, hihi. ^.^ Bár rövidke kis történet volt, és nem ismertünk meg túl sok tényezőt - tulajdonképpen egy férfi utolsó lélegzetvételeit követhettük nyomon. ._. Vártam nagyon, hogy mikor tűnik fel a főszereplő szerelme, igazából azt hittem, hogy majd az ellenség sorai közt lesz... De ez... hmm, ennek így több értelme volt. :"D
A leírások gyönyörűek voltak! Komolyan, libabőrös lettem, ahogy olvastam... Sőt, szinte éreztem, ahogy nekem is elfagynak a lábujjaim. Komolyan, láttam magam előtt mindent. Gosh, nagyon-nagyon tetszett! *-*
Nagyon jó volt végre valami igényeset, szép, rendezett, makulátlan munkát olvasni. :) Mostanában sajnos annyi olyan történet születik, amelyről a fentiek egyikét sem lehet elmondani, hogy lassan már belebetegszem. >.<
Sajnálom, hogy ilyen kis rövid lett, szívesen olvastam volna még!
Köszönöm szépen ezt a rövid kis történetet, tökéletes befejezése a napnak a német többes számok és az eposzi kellékek után.~ Tényleg köszönöm, hogy megírtad, hogy olvashattam, nagyon tetszett!
Remélem írsz majd még valamit ebben a témában :)
Flóra
Szia! :)
TörlésTényleg régen olvastam itt a soraidat, de azt hiszem, én is elég rég jártam már nálad, pedig az írásaid gazán megérdemlik, hogy olvassa őket az ember. :)
Nagyon örülök, hogy a részleteket is ennyire átélhetőnek találtad, és igazából kicsit én is sajnálom is, hogy idő híján nem "csináltam" novellát belőle; de elárulom, tervben van egy hasonló témájú, nagyobb lélegzetű iromány. :)
És el sem hinnéd, mennyire boldoggá tesz a dicséreted... Nagyon szépen köszönöm! <3
Na igen, a kezdők pedig remélem, egyszer eljutnak oda, hogy felismerjék a hibáikat, és segítséget kérjenek másoktól.
Én köszönök mindent; hálás vagyok, hogy időt szántál az olvasásra és írtál, főleg ilyenek után.^^
Nya, elolvastam ezt a történetedet is! ^^ Sőt nem csak én - tegnap ilyenkor Skype-olás közben egy barátomnak felolvastam. :D Most, mielőtt írtam volna neked, még egyszer elolvastam.
VálaszTörlésKi is taglaltuk amúgy rendesen a történetet. :D Mindkettőnknek tetszett, és egyetértettünk abban, hogy nagyon érzékletesen, kiváló érzékkel írtad meg, ahogy ezt már tőled megszoktam egyébként. :D A barátom azt mondta, hogy jól meg van írva és szép a fogalmazásmódja, de nincs túldíszítve. :D Részletesebben kifejtve az írásmódról azt tudom elmondani, hogy nagyon eleven képekkel ragadtad meg a háború hangulatát, ahogy olvastam, szó szerint hallottam, ahogy történnek, amiket leírsz, a golyózápor, a bombák, a tankok hangja, meg láttam magam előtt az egészet, totál filmszerű volt, itt pergett le előttem! :D Látszott, hogy valószínűleg olvastál már háborús könyveket és néztél háborús filmeket, aki az ilyenekben nem jártas, az nem tudná ilyen jól leírni ezeket. :D (Persze hacsak nem maga is katona az illető! XD) Ami viszont egyikünknek sem tetszett, az két szerintünk nagyon ide nem illő kép volt; a háborúhoz szerintem egyáltalán nem illik a porcukorszerű hó, meg az, hogy a lehelete vattacukorhoz hasonlatos.
Aztán bevallom, először nekem annyira nem volt nyilvánvaló, hogy most mi is történt konkrétan Kibummal, mivel mintha kissé ködösen fogalmaztál volna, de valszeg ez csak az én figyelmetlenségemnek köszönhető; még egyszer el kellett olvasnom, de akkor már leesett, hogy Kibumka gyakorlatilag beleőrült a háborúba. Ezt támasztja alá, hogy teljesen érzéketlen lett már a körülötte folyó borzalmakra, aztán mikor visszaemlékezett a bálteremben történtekre, már odahallucinálta maga elé Jonghyunt is a bálteremmel együtt, mintha hívogatta volna magához. Félig-meddig még önmagánál volt Kibum, de nem akart már élni, idáig is már csak gépiesen jutott el, reménytelennek és értelmetlennek látta a háborút, és gyakorlatilag az egész helyzetet pokolnak, ráadásul már Jonghyun is halott volt, szóval Kibum inkább szó szerint öngyilkos lett, nem volt ereje tovább szenvedni, pedig úgy tűnik, hogy eddig minden erejével próbált túlélni, csak már nem bírta tovább. Amúgy kíváncsi vagyok, hogy mi történt akkor konkrétan a bálteremben? Akkor már nyakukon volt a háború, és tudták, hogy tutira mindjárt megkapják behívót, és azért volt Jonghyun akkor olyan szomorú? Szegények. Amúgy Jonghyun leírása nagyon hatásos volt, itt láttam magam előtt a tekintetét, a szemeit.
Amúgy nagyon szomorú dolgot írtál meg, hogy Kibum bedilizett és öngyilkos lett, de szerintem a legszomorúbb az egészben az, amit nem írtál le. Ez a vég egy megkeseredett ember megmosolyogtatóan reménytelen, homályos vágya, amit a szenvedés szült, hogy csak a halál adhat megváltást, és amúgy is meghalt már a szerelme, és ő hívja magához a halálba, mert ott jobb lesz és szebb és ott van Jonghyun is. Olyasmit sugall a történet, mintha újraegyesülhetnének a halálban, de Kibum nem tudhatja, hogy tényleg van-e a halál után élet. Jonghyunt csak hallucinálta, és hiába akart volna vele lenni, úgyse történhetne meg. De ha nem is gondolta ezt Kibum, legalább nem kellett tovább szenvednie.
Szóval két fiatal meghalt egy értelmetlen háborúban, és az egyikük bele is őrült. Elkeserítően reális az egész, mert simán megtörténhet. :(
Nagyon szépen megírtad egyszóval, igazi siratós történet lett ez, minden mondatot szívbe markoló és lényegre tapintó. Nagyon elkeserítő, nagyon reménytelen, és az ember azt kérdezi magától, hogy mégis kinek van joga háborúkat gerjeszteni és emberek százezreit a halálba küldeni. Köszönöm szépen, hogy olvashattam!
Atyaég, te is mennyit írtál, bár lehet, ezen már nem kellene meglepődnöm téged ismerve. ;)
TörlésAhogy mondtam is neked, nem tudom elégszer megköszönni, hogy a tudtomra adtad, mennyire átélhetőnek érezted ez a kis irományt; nagyon jólesik ezt tőled hallani/olvasni. *-*
Igazad van egyébként - megint -, a háborús hangulathoz tényleg nem passzol a porcukor és vattacukor, még hasonlat vagy metafora szintjén sem, de megvolt az okom rá, amiért ezeket használtam. A hó esetében azt az érzést szerettem volna hangsúlyozni, amit te is biztosan tapasztaltál kiskorodban, mikor belegyalogoltál egy érintetlen, puha és vastag fehér takaróval fedett területre; bár kétségkívül kevés az esély arra, hogy a csatatér felé közeledve ilyesféle emlékek bukkanjanak fel az ember fejében.
Kibum leheletét szintén az érzései tették vattacukorszerűvé, édessé, hiszen a kedvesét látta maga előtt, mikor kimondta azt a pár szót, és úgy képzeltem, hogy az elvesztése kapcsán előtörő fájdalmát felváltja a szerelem érzése - itt csapott át az eleven képzelgése hallucinációba, amikor már a hóesésben látta Jonghyunt.
Nem feltétlenül a te hibád, ha elsőre nem esett le, mi is történt Kibummal, legközelebb igyekszem kicsit konkrétabban fogalmazni. :) Másodszorra viszont teljesen jól értetted, habár be kell valljam, azt már nem gondoltam végig, Jonghyun mi miatt szomorú. Összetörtnek láttam magam előtt a múltnak egy olyan pillanatában, amikor még nem fenyegetett a háború borzalma, és úgy képzeltem, Kibum gyógyította meg a sérült lelkét; a háború viszont hamar elvette az életét, Kibum pedig ottmaradt egyedül, és minden egyes szörnyűség egyre érzéketlenebbé, belül egyre üresebbé tette őt.
Bizony, az újraegyesülés is ott volt a fejemben a bizonytalansággal együtt, amit a hallucináció változtatott bizonyossággá; szerintem én is végigsírtam volna ezt a pár száz szót, ha a maga csupasz realitásában, Kibum tiszta tudatával írom le a halálát.
Megint csak igazad van, reális szemmel szemlélve ez egy szörnyű tragédia, ahogyan minden háború egészében az; az ilyesminek súlya van, és erre gondolva olyan furcsa is azt mondani, hogy örülök, hogy tetszett ez a rövid betekintés.
Nagyon szépen köszönöm, hogy időt szántál az olvasásra, és ilyen tartalmas véleményt kaptam tőled!