Megjegyzés: Ezt a rövidke történetet a kép
ihlette.
Műfaj: ötszáz szavas történet, melankolikus,
romantikus
Figyelmeztetés: yaoi
Amint
Kibum mögött becsukódott a hotelszoba ajtaja, csend borult a sápadtsárga fénybe
öltözött helyiségre. A fiú néhány pillanatig csak állt, kezeiben
papírszatyrokkal, s hallgatta a némaság elsőre hangtalannak tűnő, mégis
rendezetten búgó játékát.
Fáradt
elméje már egy ismerős zongoradarab dallamát vélte benne felfedezni, ő mégsem
akart lefeküdni. Újra át kellett adnia magát az izgalomnak, mely bőrét
bizsergette, amint a szatyrokra pillantott.
Lehuppant
a vajszínű kanapéra, mosolyogva, akár egy kisgyerek, ekkor azonban megakadt a
szeme egy piros esőkabáton és egy fekete fejhallgatón.
Jonghyun felejthette itt
őket...
Az
ismerős érzés újra Kibum mellkasába nyilallt, ahogy az ölébe helyezett
papírtáskák füleit szorongatva némán figyelte a két tárgyat. Egyre
nehézkesebbnek tűnt számára a levegővétel; az emlékek mintha belülről
fojtogatták volna.
Hirtelen
mozdulattal emelte fel az egyik szatyrot, s borította tartalmát a holmikra,
majd ugyanezt tette a másik kettővel is. Furcsamód valóban megkönnyebbült,
amint csak a frissen vásárolt ruhaneműk kupacai tornyosultak mellette.
*
Lelkesen
pózolt telefonja optikájának, mialatt egyesével felpróbálva a ruhadarabokat
megtalálta a legelőnyösebb összeállítást – talán csak az vehette észre
borostyánszín szemeiben a fájdalom szilánkjait, aki igazán jól ismerte őt.
Mire
az utolsó lehetséges variációt is magára öltötte, a fáradtság egészen
eluralkodott tagjain. Ásítva szedegette össze a finom textileket, ekkor azonban
újra láthatóvá vált a két holmi, melyekről addigra elfeledkezett.
A
piros esőkabát látványa felidézte számára a napot, amikor hazafelé
felkészületlenül érte kettőjüket a zivatar, s Jonghyun az ő hátára terítette
azt, hogy meg ne fázzon. Végig mosolyogva szorította kezeit, nem zavarta, hogy
tincseiről egyre több kövér csepp hull a földre vagy kúszik végig hidegtől
kipirult arcán.
A
földön heverő zoknik látványa rántotta ki Kibumot emlékei világából, de úgy
érezte, nincs elég ereje, hogy összeszedje őket. Az álmosság erőszakosan
csimpaszkodott végtagjaira, s úgy tűnt, e harcban már képtelen fölé kerekedni.
Ekkor
azonban határozott, hangos kopogás zaja törte meg a csendet.
***
Jonghyun jól tudta, hogy Kibum még ébren van,
hisz’ az ajtó alatt aranyszín fénycsík világította meg a folyosó sötétjét.
- Ne haragudj, csak... – kezdett bele a mondatba,
miután a fiatalabb behívta, de azonnal torkára fagytak a kimondatlan szavak,
amint meglátta Kibumot terpeszülésben a kanapén, szemeiben azzal a végtelen
mélységgel, mely túlragyogott minden drágakövet. – A dzsekim és... Igen, úgy
tűnik, ez is itt maradt – kereste Jonghyun a szavakat tarkóját vakargatva, épp
úgy, ahogy a kanapéhoz közelebb lépkedve egy olyan apró területet, ahol nem lép
rá egyetlen zoknira sem.
Kibum bólintott, és szótlanul hagyta, hogy a
másik kiügyetlenkedje ruhái alól saját holmijait. Nem segített, csak tétlenül
figyelte Jonghyun mozdulatait, aki végül halkan elköszönt tőle, s távozott.
***
-
Bolond... – ütögette homlokát ujjaival ütemesen, mégis erőtlenül Kibum. – Nem
miattad jött, csak az esőkabátjáért. Holnap esni fog. – Lábait előrecsúsztatta
a csillogó parkettán, majd leguggolt, hogy felszedje a zoknikat a földről.
***
Nem is érdekelte, hogy
otthagytam a cuccaim. Micsoda bolond voltam, mikor abban reménykedtem, majd
áthozza őket... hogy megint feledékenynek, hanyagnak fog nevezni, mint akkor...
Jonghyun
halkan dúdolgatni kezdett egy dallamot, miközben ujjai közt morzsolgatta az
esőkabát anyagát. Egy beszűrődő fénycsíkot fixírozott a gyér világosságtól
szürkének tetsző falon, s mialatt újra lejátszódott előtte az az esőillatú,
szeles délután, lassan megformálta a dal refrénjét.
...Ézemi...
Szia!
VálaszTörlésJó volt végre újra olvasni tőled valamit.:) Szokásosan szépen, igényesen megformált történet.
Szegénykék jól elbeszéltek egymás mellett, illetve nem beszéltek...de érted.:)
Köszönöm, hogy olvashattam!
Xiumaru
Szia!
TörlésNekem pedig nagyon jólesik, hogy újra itt látom a neved, és tetszik ez a kis szösszenet. ;) Köszönöm szépen, hogy elolvastad, és írtál! <3
Jaj gyerekek. XDDDDDD Lehet hogy ez melankolikus meg végül is szomi fic, de a vége mégis annyira aranyos, hogy mindkettő a másikra gondol igazából, és Jonghyun még dalt is ír a szép esős emlékről... Aww, ez olyan szívmállasztóan romantikus volt. XDDDDDDDDDD
VálaszTörlésSzép kis történet lett, jól megragadtad azt a szomorú, szinte már beletörődött vágyakozást, amit a reménytelen szerelmesek éreznek, és az esős témával, félhomállyal, stb még melankolikusabb lett az egész. Tényleg érezni lehetett, hogy ezek vágyódnak egymás után, főleg mikor Jonghyun Kibum szemeiről beszélt, az ilyen tipikus "nem látok már tisztán a szerelemtől" gondolat. XDDDDDD
De fura amúgy, mert nem érződik olyan reménytelennek maga a történet mikor már befejezted az olvasását. Valahogy érzek benne mélyen belül egy kis reményt, hiszen mindketten ugyanazt érzik, szóval összejöhetnek még. :D
Mindent összevetve: rendkívül hangulatos, jól megragadja a hétköznapokat, tipikusan az a "mindennapi emberek mindennapian egyszerű és annyira hatalmas érzelmei" téma, amihez mindenki tud kötődni, mert mindenki átélte már, és tuti átfut a fején majd jópár olvasónak, hogy "igen, én is valahogy így éreztem akkor". ^^
Ja, te... :D Mindig addig forgatod a szavakat, a gondolatokat, hogy végső soron valami humoros irányba terelődjön a dolog, arra az esetre pedig, ha mégsem lennének elegendőek a szavak, mellébiggyesztesz pár smiley-t is a biztonság kedvéért. :D
TörlésViccet félretéve, nagyon örülök, hogy megfelelő hangulatúnak és átérezhetőnek találtad, sokat jelent ez most nekem. :)
Érdekes, amit a kicsengéséről írsz; őszintén szólva én nem gondoltam tovább a történetüket, hanem a pillanatnyi hangulatot szerettem volna megragadni - lö impresszió, amit leszóltál, mikor a címekről beszéltünk :D -, de ahogy újra elképzelem a végpontot, a magányos estét, és az új napot, igazat kell adnom neked: valóban hagytam nekik egy kis reménysugarat. :)
Ó, ez a hétköznapiság viszont az én fejemben is megfordult, még gondolkodtam is rajta, hogy besoroljam-e ezt az irományt slice of life kategóriába. Ezek szerint nem is lett volna olyan nagy szamárság. :)
Nagyon köszönöm, hogy elolvastad és leírtad a véleményed. *-*
Most komolyan, egy 500 szavasba ennyit érzelmet beleírni, ez már művészet. Imádtam minden szavát, és annyira szomorkásan édes volt. Egy kicsit fájó és sajnáltam is őket, de mégis annyira izgalmas volt, mert nem éreztem lezártnak, még vár rájuk valami. Tudom, érzem. Nem lehet itt vége, mert amikor két ember ennyire tisztán és ártatlanul akarja a másikat, az csak jó lehet és annak meg is kell történnie. A vége pedig különösen tetszik. Bepillanthatunk mindkettejük életébe egy apró mozzanaton keresztül, mindkettejüknek vannak nehézségeik, vannak vágyaik, közben halad az élet, és mégis, ezek a pillanatok formálják őket, ahogy Jonghyunnak is ezek adnak ihletet a dalaihoz. Elképesztő! Köszönöm, hogy olvashattam. Már hiányzott egy kis JongKey. <3
VálaszTörlésNagyon szépen köszönöm, boldoggá tettek a szavaid! <3
TörlésIgen, a remény szerintem mindőnkben ott él, hogy csak a filmekben fordulhat elő, hogy mindketten vágynak a másikra, mégis elmennek egymás mellett, mert túlságosan félnek a csalódástól, és ezért egyikük sem mer nyíltan lépni. :)
Nagyon örülök, hogy így gondolsz a végére, mert pont ezt szerettem volna mutatni. Bár már megszokhattam volna, hogy te mindig tökéletesen megérted átérzed mindazt, ami bennem írás közben megjelenik. ;)
Én köszönöm, hogy olvastad, és írtál, és igen, nekem is nagyon hiányoznak... <3 Szerintem ők lesznek a következő novellám főszereplői is. :)
*megérted és átérzed
TörlésSzia :D
VálaszTörlésElőször is egy nagy vallomással tartozom neked. Imádom a történeteidet, a kifinomult stílusodat és az érdekesebbnél érdekesebb ötleteidet, amik alapján írsz. És rettentően szégyellem is magam, amiért ezt sohasem írtam le neked, miközben azon morgolódtam, hogy miért van az, hogy az ilyen jó írók szinte sohasem kapnak olyan elismerést, amit érdemelnének. Szinte minden írásodat olvastam és annak ellenére, hogy sokszor olyan párosokat használsz és olyan műfajban, amit nem is igazán szeretek, mindig van valami bennük, ami megragad. Nincs épkézláb mentségem arra, hogy miért nem írtam neked sohasem véleményt, de azért szeretném, ha tudnád, hogy ez nem azért volt, mert nem érdemelted volna meg, hanem mert kis nyomi vagyok és féltem, hogy majd valami butaságot írok, és jól kinevetsz vagy nem is tudom. >< Mármint nem azért, mert ilyen rossz embernek tartanálak, egyszerűen csak annyira jó írónak tartalak, hogy rettenetesen zavarban vagyok - akár csak más kedvenceim esetében. ><
Néhány hónapja egy beszélgetésben felmerült, hogy miért nem írok neked sohasem legalább egy nyúlfarknyi véleményt, és akkor elhatároztam, hogy "na, most aztán leülök, és írok", de pár mondat után visszaolvasva elképesztően nyálasnak és idétlennek tűntek a leírtak, így gyorsan ki is töröltem, de most már tényleg eljött az idő és csak remélni tudom, hogy nem látszom majd idiótának. x)
Szóval így utólag is milliónyi köszönet, a remek munkáidért és bocsánat, amiért ezt csak most írom le. :D
És most a történetről is szeretnék mondani egy-két szót. :) Olyan páros választottál, akiket nagyon szeretek, de fanfictionökben nagyon finnyás vagyok velük kapcsolatban, de ahogy egyik korábbi sztoridnál, itt sem kellett csalódnom. Ez az egyik kedvenc történetem és már nagyon sokszor elolvastam. Nem igazán szeretem a szomorú történeteket, mert eléggé meg tudnak hatni, de az igazán jókhoz időnként mindig visszatérek, így kerültem ide most is. :D
Aranyos volt, hogy végülis csak bénácskák voltak, és simán együtt lehetnének, ha nem "taktikáztak" volna, de azt hiszem, pont ettől még szomorúbb is, mert így mindketten ugyanazt szeretnék, de egyikőjük sem boldog. :(
Köszönöm, hogy olvashattam :3
Szia!
TörlésAnnyira aranyos dolgokat írtál nekem, és most én vagyok az, aki legszívesebben elbújna szégyenében, amiért csak most válaszolok, pedig hihetetlenül jólesett, hogy ilyen pozitív véleménnyel vagy az írásaimról. *-*
Különösen az volt inspiráló a szavaidban, hogy annak ellenére is olvasol engem, hogy nem a kedvenc idoljaiddal és műfajaidban írok, amikor pedig mégis, akkor tetszik neked az, ahogyan ábrázolom őket.
Dehogyis látszik idiótaságnak vagy bármiképp negatívnak, amit ideírtál. Igazából a "jó volt-típusú" kommenteknek is nagyon tudok örülni, mert bár sokat nem mondanak, annyit mindenképp, hogy pozitívan hat valakire, amit itt művelek. Te pedig olyan sok szépet írtál most nekem, hogy azt sem tudom, hogy köszönjem meg.:) Talán azzal fogom, hogy én is nekiállok az írásaidnak, ugyanis nem tudom, hogy a közös ismerősöm elárulta-e, de már egy ideje szemezek ám én is a te alkotásaiddal. :)
És már percek óta csak mosolygok, mióta megláttam, hogy többször is elolvasol valamit, mert annyira tetszik; hatalmas dicséret ez nekem, hálás vagyok érte.
Szeretem amúgy a melankóliát is, de sejtem, milyen lehangoló tud lenni ez a sok szomorkodás, amit nálam tapasztalni. Igazából tervezem a változást egy picit a hangulatban is, de számomra új műfajokkal, ezzel együtt több könnyedebb, talán vidámabb témával is szeretnék visszatérni.
Köszönöm szépen, hogy írtál nekem, hogy ennyi széppel elláttál, és újra megígérem, hogy nemsoká én is nyomot fogok hagyni az oldaladon. :)
*közös ismerősünk
VálaszTörlés