Fekete és Lila (Heechul & Tao) 1.

Sosem mondtad nekem azt, hogy szeretsz, így

sosem tudtam, hogy akarnál-e engem.

Csak ha betekinthetnék az elmédbe,

talán akkor találhatnám jelét

mindannak, amit hallani szeretnék tőled.

Ez a történet két szemszögből íródott. Taót Kirichan személyesíti meg – akivel ez a második elkészült szerepezésünk -, az ő részei bordó színűek, én pedig Heechul bőrébe bújtam, akinek feketével szedtem a sorait.

Eredetileg novellát terveztünk, de végül elég hosszúra nyúlt ez az iromány, ezért a kényelmesebb olvashatóság érdekében részekre bontottam. A további részekre a lap alján tudtok ugrani.

A bevezető pár sora Birdy All You Never Say című dalából származik, de mindegyik részhez ajánlok egy számot tőle, mert a hangulatuk nagyszerűen illik a történethez.

A bétázásért ezer köszönet Nárcisznak!

Műfaj: szerepjáték, romantikus, melankolikus

Figyelmeztetés: yaoi és 12+

¯ Birdy - Young Blood

Azt mondják, a csodák mindig akkor esnek meg az emberrel, amikor nem számít rájuk. Amikor szabadjára engedi a vágyat, hagyja maga mellett elsuhanni a sóvárgás szelét, mely folyton magával ragadta, s a reménynek is búcsút intve bízza magát a sors hatalmára.

Egyszerűnek és mégis lehetetlennek tűnt másképpen néznem rá, aki újra és újra visszacsepegtette az elpárolgott reményt magányos szívembe. Az eltökéltség, mely szemeiből visszatükröződött, a gyengeség, mely már megannyi alkalommal visszavonulásra késztette, pillanatnyi boldogsága, mely tovatűnt, amint új nap kelt, s a szín, mely élettel töltötte meg céltalan, egysíkú létezésem – mind ő volt.

A máskor tündöklő, türkiz égbolt épp olyan szürke színét mutatta azon a reggelen, amilyenek az elmémben kavargó gondolatok voltak. Néhány pillanatig forgolódva kutattam a nap után, végül – beletörődve az átlátszatlan felhőhad egyhangú diadalába – újra Taóra pillantottam.

Még mindig az egyik kopottas asztalkánál válogatott a tarka sálak között, nem zavartatva magát attól, hogy a többi vásárló láthatóan egyre idegesebben toporog a háta mögött.

***

Melyik legyen? A fekete vagy a lila? – emeltem szemmagasságba a két puha anyagú sálat. Szemöldökráncolva forgattam ide-oda őket, nem is törődtem az öreg nénivel, aki hamis mosolyával és haragos szemeivel elárulta, nem örül annak, hogy feltartom a sort. De ezzel mit sem törődve foglalkoztam tovább a szép kiegészítőkkel; próbáltam mérlegelni a helyzetet és dönteni, hogy vajon melyik állna jól a nyakamban. Viszont sokkal többnek bizonyult ez szimpla téli beruházásnál.

Yixing mindig is szerette a lilát; jól állt neki ez a mély szín. Ezzel ellentétben hyung a feketét szerette, de az annyira sötét volt, hogy féltem, hogy az ő lelke is olyan kietlen színtelenségben fog elfakulni.

Dönteni akartam, hogy végre megnyugodhasson háborgó szívem, de egyszerűen képtelen voltam rá. Annyiszor ígérgettem már Heechul hyungnak, hogy elhagyom Yixinget, mert csak kihasznál, de akármennyire is szerettem volna, valami nem engedett. Leírhatatlanul ragaszkodtam hozzá, és képtelen voltam őt nem szeretni – legalábbis így éreztem sokáig. Bár hyung minden fájdalmasra sírt éjszakát velem töltött és mindig számíthattam rá, nekem mégis az ellenállhatatlan Yixing kellett.

Miért vagyok képtelen választani…? Miért van ez a kettősség bennem, mikor arról kéne döntenem, hogy elhagyjam-e vagy sem?

- A lila egy kicsit sápítja a bőrét, válassza a feketét, az mindenhez megy – sürgetett az eladó, hogy válasszak végre.

Egyszerű lett volna… hiszen még az asszony is látta, hogy ki lenne jobb mellém: egy segítőkész barát és nem egy romokba taszító szerető.  Yixing csak elszívja a bennem egyre gyengülő énemet, hyung viszont engedi, hogy saját magam legyek, hogy éljem az életem. Csak véget kéne vetnem ennek a kapcsolatnak, és sokkal könnyebb lenne. 

Lenéztem a kezeimben lágyan pihenő színes anyagokra, majd keserűen Heechul hyungra pillantottam, aki olyan szomorúan bámulta az eget.

Fekete vagy lila? FEKETE VAGY LILA? Miért nem bírok dönteni, mikor annyira egyértelmű a jó válasz, az isten szerelmére?! – ajkaimba harapva nyeltem le a bennem szétáradó dühömet, s a kelleténél durvábban vágtam az asztalra a sálakat. Mélyen legbelül talán jól tudtam, hogy miért vagyok képtelen erre…

- Köszönöm, asszonyom – bólintottam egy aprót a morgolódó árusnak. Bőrdzsekim zsebeibe mélyesztettem a kezeimet, és kiállva a sorból újra hyungra néztem. Annyira elkeseredetten és bánatosan meredt a magasban szétterült, szürke pusztaságba; észre sem vette, hogy őt bámulom.

Néha egy-egy ember elsuhant szemem előtt (hiszen a piacon mindenki rohant), de így is csak hyungra voltam képes figyelni. Mostanában gyakran volt ilyen lehangolt, mintha csak árnyéka lett volna saját magának. Fájó volt így látni őt; képtelen voltam bármit is tenni érte, pedig ő mindent megtett volna értem.

Erőt vettem magamon, mosolyt erőltettem az arcomra, és lassan mellé léptem. 

- Hová akartál még benézni?

***

Tudtam, hogy nem szabadna hagynom, hogy a bipoláris manó játszadozzon a fejemben; hogy egyetlen mondatával a fagyos mélységbe rántson, ahonnan akkor húzhat elő egy másikkal, amikor csak kedve tartja. Elég volt eszembe juttatnia Tao bágyadtan édes pillantását, amikor a párnámat átölelve arra kért, hadd aludhasson mellettem, vagy a reggeli mellé készített kis cetlit jobbra-balra dőlő, vékony betűivel - melyen csak az állt, hogy ne izguljak, nem ő főzte -, s azonnal a magasban repkedtem.

Megremegtem, ahogy mellém érve megszólított, hisz’ nem is hallottam a lépteit, és hirtelen mondandója sem jutott el a tudatomig.

- Melyiket vetted meg? – válaszoltam kérdéssel a kérdésére, szememmel keresve a sálat, Tao viszont kezeit zsebrevágva, kifejezéstelen arccal álldogált a balomon. Ajkait beharapva fordította el a fejét, mintha nem akart volna válaszolni. – Nem tudtál választani?

***

- Nem tetszett egyik sem, inkább menjünk. – A szokottnál durvábban vágtam hyunghoz, amit rögtön meg is bántam. – Vagyis… - fordultam vissza egy kis mosoly kíséretében – menjünk enni!

Nem is tudom, de az utóbbi időben ez a műmosoly annyira a részemmé vált, ha a közelében voltam. Nem azért, mert rosszul éreztem magam mellette, csak azt szerettem volna, hogy ő is mosolyogjon és jókedve legyen; de mintha semmit nem értek volna a fáradozásaim, hyung ugyanolyan keservesen festett, és szemei fakón csillogtak.

Észre sem vettem, de egyszer csak ilyenek lettünk egymással, és ezt akartam a legkevésbé, hiszen hyung egy nagyon fontos személy számomra. Talán minden Yixing miatt alakult így, és Heechul hyung nem akarta, hogy miatta szenvedjek. Talán belefáradt abba, hogy csak azt hajtogatom, hogy otthagyom, de sosem léptem, mert gyáva voltam, és valamilyen módon szerettem Yixinget. Csalódást okoztam neki, amibe ha csak belegondoltam, rossz közérzetem támadt.

Ő fogadott be, mikor Koreába jöttem, ő volt az, akivel el tudtam szórakozni, és megértette a vásárlási mániámat, hiszen ő is megszállottja volt a divatnak. Hyung volt az itteni családom, így érthető volt, hogy nem akartam őt szomorúnak látni. Érthető… igaz?

***

Dühödten lehelte felém azt a néhány szót, ahhoz viszont elég jól ismertem már őt, hogy jól lássam, valójában nem a harag vont árkokat máskor oly játékosan ragyogó arcára. A csalódottság ült ott hanyagul előrebukó vállain, csimpaszkodott lábára, hogy elnehezítse lépéseit, de még íriszeiből is ez tükröződött vissza.

Mikor Tao hozzám költözött, bátor volt és tehetséges, vagány és talpraesett, a szerelmet azonban nem ismerte. Hitt a csalfa, festett képeknek, a megjátszott filmeknek, s a hazugoknak, akik azt állították, a szerelem egy két szereplős, cukormázas mesevilág – azután a sors egy szempillantás alatt tárta szemei elé a rothadó valóságot.

Ő nem ezt várta.

Mégis képtelen volt elszakadni Yixingtől. Ha néhány napra mosolyszünet is támadt köztük, később újra ott folytatták a játszmát, ahol abbahagyták; Tao pedig épp ilyen eszeveszetten rajongott a színes csecsebecsékért is.

Mivel lebeszélni nem tudtam hóbortjáról, vele tartottam, hagyva, hogy engem is beburkoljon ez a sok cirógató, mégis mindent eltakaró textilcsoda. Sose mondtam neki, de ő volt az, aki engem is ilyenné tett; kiszínezett és felemelt, azután újra és újra a földre rántott magával. Én azonban nem mutathattam ki, mennyire fáj; hogy minden porcikám összetört, ahányszor az ő szíve szilánkokra hullt a fagyos földön.

Mosolyogva terelte a reggelire a szót, mintha azzal, ha egy időre elkerüli a bolhapiac émelyítően élénk színkavalkádját, megszűnt volna szomjas sóvárgása az új holmik iránt.

- Jól van, együnk! – vágtam rá hasonlóan tettetett lelkesedéssel, s miközben szótlanul keresztülfúrtuk magunkat a szürke-színes hacukákba bújt emberek hadán, mélyen tüdőmbe szippantottam a levegőben terjengő édesen fűszeres illatok keverékét.

Amint a következő sorba kanyarodva megpillantottam a kedvenc kis bódénkat, összefutott a nyál a számban, pedig addig nem is éreztem, hogy éhes lennék. Taónak is hasonló gondolatok járhattak a fejében, ugyanis szó nélkül megfogta a kezem, és a bódé felé húzott.

Akaratlanul is mosolyra nyúlt a szám, amikor néhány lépés után összekapcsolódott a tekintetünk, ő pedig – nem figyelve a lába elé – sikeresen a járda mellé lépett, s hirtelen egy szintre került velem.

- Vigyázz – néztem színes cipőire, megszakítva a pár pillanatnyi álmot, mely azonnal melengetni kezdte a szívem; keze pedig olyan óvatosan csúszott le az enyémről, mintha nem is érintette volna meg az előbb. – Jó lesz egy kis odeng[1]? – tettem fel neki elmém helyett gyomrom kérdését.

***

- Tökéletes – feleltem izgatottan, mint egy kisgyerek, aki már alig tudja kivárni, hogy ehessen valamit. Igaz, a hirtelen jókedvemet a finom illatoknak köszönhettem, bár közben ott úszott észrevétlenül a mostanában oly’ megszokott, furcsa bánat a lelkemben.

Sietősen odaléptem az egyik a kislánya kézfejét lágyan fogó vevő mögé, és toporogva vártam, hogy falhassam már az ételt.

- Odeng, odeng… - folyamatosan kántáltam magam elé, mire hyung halkan felnevetett. Felvont szemöldökkel pillantottam rá, de mikor szerény mosolyával találtam szemben magamat, átjárt egy kellemes érzés. Egyre szélesebbre húzódott az ív a száján, lopva-lopva rám sandított, és akkor mintha erősödött volna a görbület. Nem értettem, miért vicces ennyire az, hogy éhes vagyok, de igazából nem is foglalkoztam vele, csak azt vettem észre, hogy vigyorogva bámulom nevető arcát.

- Á, Tao-yah és Heechul-ah! – hallottam meg Heejun bácsi hangját a pult mögül, mire mind a ketten felé kaptuk a fejünket. – Rég jártatok erre – kedvesen szólt, majd elővett egy vastag fapálcára szúrt halcsíkot, és a kezembe nyomta. Tudta, hogy ezt fogom kérni, hiszen majdnem mindig ezt választottam, ha itt jártunk – valahogy ez az utcai étel ízlett a legjobban mind közül.

- Egy hete – mosolyogtam, de nyomban rá is vetettem magam az édes-csípős finomságra, azonban annyira éhes voltam, hogy elfelejtettem még megfújni is, így megégettem a szám szélét. - Áh! – kaptam el gyorsan a pálcikát, szabad kezemmel pedig gyors legyezésbe kezdtem, hátha segít rajtam, de a fájdalom csak nem hagyott alább.

Hyung olyan rutinosan kapott elő a fekete kabátzsebéből egy zsebkendőt, majd törölte le vele a forrón pirosló szószt a szám széléről, mintha mindig is ezt csinálta volna.

- Á-áh, ez fáj – nyavalyogtam, de amint hyung elemelte a kezét, a fájdalom is enyhülni kezdett. Heechul hyung megdorgált, hogy lassabban egyek, és tisztelettudóan kért ő is egy adagot magának.

Mindig olyan figyelmes volt velem, és annyira megszoktam ezt; néha túlságosan is természetesnek vettem, hogy itt van mellettem, akármi történjék. Mégis olyan nyugtalanító érzés járt át, mintha csak attól kellett volna tartanom, hogy bármelyik pillanatban elveszíthetem őt, és soha többé nem lesz mellettem.

***

Kirichan és ...Ézemi...



2. rész
3. rész
4. rész
5. rész
6. rész

---

[1] Halsüti. Pálcikára szúrva, erőlevesben áztatva árulják, szószt is szoktak tenni rá fogyasztás előtt.