Harminc perc (EunHae)

Csodák...

Hittem bennük, és napról napra egyre kitartóbban dolgoztam, hogy kimászhassak a gödörből, ahol az életem indult – ők pedig újra és újra felemeltek, egyre magasabbra repítettek.

Abban a pillanatban azonban lemondtam róluk, amikor felismertem, valójában mennyire véges is a létem. Szótlanul folytattam az utam nélkülük, egészen addig, míg el nem érkeztem az utolsó elágazásig.

Valóban léteznének, csupán a beléjük vetett hitem gyengült meg? Ha erősen akarom, ezúttal is megsegítenek? Vagy talán ostobaság volt egy pillanatig is önmagam helyett bennük bíznom?

Döntenem kell...

Megjegyzés: A történet Eunhyuk szemszögéből íródott. Ez egy songfiction, tehát a mondanivalója egy dalszövegre épül, mely ez esetben a t. A. T. u. 30 Minutes című dala, amelyet lefordítottam, és itt-ott egy kicsit átalakítottam. A videót ITT tudjátok megtekinteni.

Műfaj: songfiction, angst, romantikus dráma

Figyelmeztetés: 12+; yaoi; szereplő halála

Harminc perced van, hogy meghozd a végső döntést...

A kemény hang lassan elcsendesedett, s egyszeriben egy betonozatlan, por fedte úton találtam magam, mely mégis oly ismerősnek tűnt, mintha csak hazaértem volna távoli, apró szülőfalumba. A fülemben visszhangzó szavak helyett azonban egészen másféle zöngék töltötték be elmém, amint ösztönösen letértem az útról, és egy aprócska játszótér füves peremére érkeztem.

A nyári, langyos szellő kacéran cirógatta arcom, s a tücskök szorgalmasan zsizsegtek a naptól itt-ott rozsdabarnára égetett fűben, melyen keresztülvágtam, miközben a homokozó felé tartottam, ahogy minden alkalommal.

Papucsaim ledobva huppantam a szárazon tapadó szemcsék közé, lábaimat kapkodva csodálva körbe a váram, mely majdnem készen állt, félig már meg is száradt. A homok forrósága viszont azonnal égetni kezdte a talpam. Hunyorogva ugrabugráltam hát a homokozóban, végül kimásztam a hűs fűre, hogy vizet hozzak kis kék vödrömbe, mely levetett papucsaim mellett feküdt a zöldessárga gyepen.

Jinri csilingelő nevetése azonban hirtelen fájón furakodott a fülembe. Mielőtt még felé fordulhattam volna, fürge kis lábaival már egészen közel tipegett hozzám. A szuszogását is hallottam, pedig jól tudtam, mennyire igyekszik, hogy csendben legyen. Lassan mozdultam felé, s a következő pillanatban meg is jelent előttem aprócska, pufók arca.

- Oppa, olyan vicces vagy! - fojtotta el ujjaival az ajkai közül kibuggyanó kuncogást. - Vegyél engem feleségül! – kért nyájasan, csillogó szemekkel, ahogy szinte minden héten tette.

- Nem – feleltem ezúttal is ugyanolyan szenvtelenül, majd a homokvárra vetettem a tekintetem. Még két torony, és zászló is kellene a tetejére.

- Oppa! – toporzékolt sikítva a kis csöppség, én azonban ügyet sem vetettem rá. Még hogy feleségül venni egy ilyen akaratos, undok kis békát...

A következő pillanatban azonban hirtelen szélvész módjára suhant el mellettem. A homokozóba vetette magát, s dühödten rúgott bele a váramba, majd elszaladt.

- Most megöllek! – szűrtem a szavakat fogaim közt szaggatottan, amint nyomába eredtem. Persze, jóval kisebb volt nálam, így hamar utolértem, s megragadva keskeny vállait, erőszakosan magam felé fordítottam.

Szerettem volna megijeszteni, megszidni, valami olyan csúnyát mondani neki, amitől ugyanazt a veszteséget érzi, amit én, mégis... Ahogy egymás után kigördülő könnycseppjei útját figyeltem vöröslő kis szájáig, s bánatos szipogását hallgattam, egyszeriben ráébredtem, hogy nála sokkal nagyobbat vétettem.

Szinte láttam magam előtt édesanyámat; színtelenné fakult ruhái lobogtak a szélben, ahogyan zilált, hosszú tincsei is, melyek kiszabadultak a szigorú fonat szorításából. Arca halovány volt, szemei pedig szomorúak – épp olyan szomorúak, mint Jinriéi.

Ölni...

Igazából nem is gondoltam át, amikor kimondtam, gondolkodás nélkül köptem felé a szavakat, melyeket a hirtelen düh tett ilyen keserűvé. Az akciófilmekben – amelyeket sosem volt szabad megnéznem, lopva mégis oda-odapillantgattam – az emberek sokszor lelőtték egymást, akit pedig eltaláltak, az néha nem kelt fel többet. Igen, biztosan ezt jelenti ölni: lelövöd, aki bánt téged.

De Jinrinek már nincs apukája, mert... – Korábbi színtelen értetlenségemet úgy festette hirtelen szürkére a felismerés, mint amikor egy hatalmas festékcsepp szétterül a tiszta vízben. - Mert elütötte egy autó, és meghalt...

Szemeim képtelenek voltak az övéibe tekinteni, inkább az egyik sárga pitypangra szálló méhecskét bámultam, mely lassan elhomályosult előttem. Szinte fájt, mintha egyik kezével a szívemet szorongatta volna az az érzés, míg a másikkal felhevült bőröm karmolászta. Lassan lecsúsztak a kezeim Jinri piciny, kerek vállairól; s nehézkesen hátrébb léptem tőle.

Félve vezettem végig tekintetem remegő alakján.

- Bocsáss meg, nem akartam ilyen csúnyát mondani.

- Nem bocsájtok meg neked! Utállak, Lee Hyukjae! – sikította, s ledörgölve könnyeit, dacosan fordított nekem hátat. Újra futni kezdett, ezúttal azonban nem követtem; egyedül maradtam sértett meggondolatlanságommal.

Egyedül maradni... Ez a büntetése annak, aki megbánt másokat a szavaival. De vajon nem lehet-e épp ilyen következménye, ha eltitkolunk valamit?

Talán már akkor el kellett volna mondanom mindent Donghae-nek, amikor megtudtam?

Harminc perc – elviselni a szemrehányást.

*

Hirtelen minden szín elhalványult. Orromat betöltötte az ódon bútorok faillata, s az előbbi zsizsegő nyarat egészen más zajok váltották fel: beszélgetés, nevetgélés, motoszkálás.

Lassan kitisztult előttem a kép. Az általános iskola egyik padjában ültem, előttem egy világoskék papírlappal. Az egyik osztálytársnőmtől kértem a házi feladatáért cserébe, hogy aztán egy csónakot hajtogassak belőle Donghae-nek, amit majd együtt engedünk útjára a folyón. Boldog lesz, ha majd az órák után, a kapu mellett megmutatom neki...

Óvatosan helyeztem a papírt a japán munkafüzetembe, hogy ne sérüljön, s felette könyökölve, nyugtató színét nézegetve reménykedtem benne, hogy elkerülhetem Sunyoung tanárnő tekintetét.

Reményem azonban szertefoszlott, amint szájából kimérten felhangzott a nevem.

- Lee Hyukjae, mondd, te mit kaptál karácsonyra? – szólított meg japánul, nekem pedig egyszerre kezdett zakatolni a szívem és a fejem. Tudtam jól, hogy ez lesz, miért nem találtam ki előre valamit?

A többiek kíváncsi pillantásai mintha ezer tűként fúródtak volna belém, mialatt válaszomat várták.

- Parfümöt – böktem ki végül szemrebbenés nélkül, mire hirtelen csend támadt a teremben.

- Na persze. Anyád mosónő, apád pedig egy senkiházi állástalan – hangzott fel ekkor egy gúnyos hang az egyik hátsó padból, s a terem minden zugából egyszerre harsant fel a nevetés.

- Kim Jongwoon! Még egy ilyen megjegyzés, és az igazgatói irodában találod magad, megértetted? – A tanárnő hangja életlenül szállt tova a levegőben, még a nevetést sem volt képes elfojtani. Hát persze, Jongwoont elvinné az igazgató elé, aki a saját apja? Nevetséges...

Szótlanul viseltem a megaláztatást, miközben magamban ígéretet tettem: Nem fogom hagyni, hogy a hozzá hasonlók becsméreljenek. Ha felnövök, annyi pénzt fogok keresni, hogy a szüleimnek semmiben se kelljen hiányt szenvedniük.

Ekkor kezdtem makacsul hinni benne, hogy ha igazán akarom, bármire képes vagyok; ha nem adom fel, a csodák mellém fognak szegődni, mert kiérdemeltem őket.

Harminc perc a boldogságért, harminc hazugság.

*

Kisétáltam a teremből, mely visszanézve már üresen tátongott, csupán a napsugarak játszadoztak a padok lapjain. Osztálytársaim elpárologtak, mintha sosem lettek volna ott.

Nem gondolkodtam; határozottan szeltem át a kihalt folyosót, s egyenesen a tornaterem felé indultam. Testem minden lépéssel könnyebbé vált, hisz’ abba a világba igyekeztem, melyben önmagam lehettem.

Lenyomtam a kilincset, s nyikorogva tárult ki előttem a faillatú helyiség fehér ajtaja. Az ottlevők hirtelen rám kapták tekintetüket, de én csak őt kerestem – s a lelkem valósággal megpihent, amint megpillantottam az egyik hátsó sor szélén, a szokásos törökülésben ülve a parkettán.

Mosolyogva telepedtem mellé, de mielőtt még néhány szót válthattunk volna egymással, újra nyikordult egyet a bejárati ajtó, s az addigi zsivajgás hirtelen csenddé tompult. Csak a cipőtalpak halk csikordulását lehetett hallani, ahogy egyszerre keltünk fel a padlóról, hogy köszöntsük a belépő Shindong tanár urat, aki a szokásos kis fekete magnóval a kezében érkezett.

Nem emlékeztem, mikor indította el a zenét, nem is gondolkodtam a következő mozdulaton, csak hagytam, hogy a ritmus átjárja a testem, kiűzve elmémből minden fájdalmat és keserűséget.

Tekintetünk újra és újra találkozott, ahányszor csak Donghae felé fordultam; jóval többször néztem őrá, mint a tanárunkra. Lénye észrevétlenül férkőzött fiatal, nyughatatlan szívembe, miközben ő Shindong tanár úr helyett rólam másolta az új mozdulatokat.

- Jól van, most próbáljátok meg párokban! – visszhangzott az utóbb említett fiatalos, életvidám hangja a fehér falak között.

Szinte már sajnáltam, hogy nem az ő kezeit kell majd fognom, hogy nem őt kell vezetnem, hanem egy lányt...

Talán ő volt a töretlen reménykedésem valódi mozgatója, aki miatt rendíthetetlenül hittem, hogy egyszer minden jóra fordul. Lehet, hogy hibát követtem el, amikor már a legelején lemondtam egy újabb csodáról? Hisz’ valósággal megadtam magam, még azelőtt, hogy fegyvert fogtam volna a láthatatlan ellenségre.

Talán... vele együtt mégis sikerülhetne?

Szárnyalhatunk? Maradjak?

Harminc perc – hogy kitöltsd az elmém.

*

A falak mintha egyszeriben elolvadtak volna társaimmal együtt; szemeimet szinte elvakították a hirtelen kigyúló fények, pedig csak néhány egyszínű sárga reflektor világította meg az apró pódiumot, mely lassan kirajzolódott előttem. Oldalra pillantva két összetolt asztalka derengett fel, melyek előtt négytagú közönség, a zsűri várta, hogy belekezdjek az előadásba.

Menni fog! Ne gondolkodj, csak táncolj, mutasd meg nekik, mit tudsz! – Emlékeztem Donghae bátorító szavaira, mégis... ahogy meghallottam a sorszámom egyikük szájából, erősen meg kellett feszítenem a lábizmaimat, hogy kívülről ne látsszon a remegés. Attól tartottam, felmondják a szolgálatot, s én szégyenszemre összerogyom – ekkor azonban megszólalt a zene, ami felemelt, s újra földöntúli erőt pumpált tagjaimba.

Igaza volt, a csodák élnek, és mellettünk bújnak meg. Figyelnek minket, hallgatják a gondolatainkat, s ha érdemesnek találnak rá, átadják magukat nekünk.

- Bejutottam! Én is bejutottam, érted? Gyakornok leszek az SM-nél, ahogy te! – Nem hagytam el a helyiséget, s a zsűri véleményét sem hallottam, de már az aulában ujjongtam, Donghae nyakába borulva, beszívva nyugtató illatát, örömömben együtt sírva vele.

Harminc perc – hogy megváltoztassuk az életünket.

Együtt sétáltunk végig az épületen, s köszöntünk el a biztonságiaktól, majd kiléptünk a hatalmas üvegajtón. Leérve azonban azon a néhány lépcsőfokon, a nyüzsgő utca forgatagába olvadva már hiába kerestem őt. Újra egyedül maradtam, mégis kettesben a meghozandó döntéssel, mely mintha egyre nehezebb teherré növekedett volna vállaimon.

*

Egyszer csak feltámadt a szél, s egy őszi napsugaraktól elszáradt, összepöndörödött levél csapódott mellkasomnak. Ujjaim közt forgatva emeltem fel újra a fejem, s ekkor már egészen más világ vett körül.

Gyerekek és felnőttek fel-feltörő sikítása keveredett a mozgó hullámvasút recsegő-ropogó robajával, s a távolabb álló körhinta kopott figurái épp megálltak körtáncukban, hogy leszállhassanak utasai – ekkor pedig odaért hozzám Donghae is, aki mosolyogva nyújtott felém egy sötétkék lufit. Nem is tudom, mikor került rám napszemüveg, ami mindkettőnk szemeit eltakarta, sőt, ő még baseballsapkát is húzott fejére, hogy ne ismerjenek meg minket.

Látványa újra megnyugtatott, elvettem a kezéből a léggömböt, majd a mögötte magasodó hatalmas, piros-kék óriáskerékre pillantottam. Szinte beleszédültem forgásának látványába, ahogy mindig; sosem szerettem a magasságot, nem úgy, mint ő, aki számára a vidámpark nem létezett óriáskerék nélkül.

Körhinták a magasban,

melyeket együtt követ tekintetünk.

- Nem akarsz felülni? – tettem fel neki a nyilvánvaló kérdést, válasz helyett azonban megszorította a kezem.

- Gyere velem. – Napszemüvegén visszatükröződtek a hamiskásan pislákoló, langyos őszi napsugarak, s én vonakodva bár, de bólintottam.

Fogalmam sem volt, ezúttal milyen csínytevésre készül, melybe majd szokás szerint bolond mód követem, hogy aztán én legyek az, aki mindkettőnket kihúz a csávából. Mégis hagytam, hogy vezessen, keresztül a gyermekeiket aggódón figyelő szülők csoportjain, elfutva a céllövöldés kocsi mellett, egészen a hátsó kijáratig.

A következő pillanatban már árnyas fák lábai alatt csücsültünk egy kidőlt fatörzsön, álcáinkat levetve, elmajszolva a szendvicseket, melyeket ő maga készített. Ezúttal velem szeretett volna lenni, ahelyett, hogy egyedül emelkedjen a magasba, míg én odalentről figyelem.

A vidámpark távoli zaja tompa zöngeként kísérte a minket körülölelő csendet, s míg én elmerengve figyeltem az óriáskerék sziluettjét mögötte, arra eszméltem, hogy engem néz. Annyiszor éreztem már pillantásait az arcomon, mégis, ahogy ebben a pillanatban visszanéztem rá, az valami egészen más volt, mint az eddigiek.

A csintalan fuvallatok közénk kúszva lökték szemébe sötétbarna tincseit, én pedig közelebb hajoltam hozzá, hogy megigazítsam a haját.

- Mondtam, hogy nem lesz jó, ha itt választod el – motyogtam neki, miközben fürtjei között turkálva igyekeztem megzabolázni őket, válasz helyett azonban ujjai óvatos simogatását éreztem arcomon. – Mi az? – Mosolyom kiszélesedett, kezeim azonban ernyedten csúsztak a tarkójára, amint tudatosult bennem, hogy épp az ajkaimat figyeli. – Donghae... – Szinte a nevét is nehezemre esett kimondani, ahogy a forró pír elöntötte orcáimat.

- Ne beszélj. – Lehelete államra csapódott, s gerincemen végigfutott a hűvös borzongás.

Szívem ajkaiért epekedve dobálózott mellkasomban, s mintha ő tudta volna, mire gondolok, óvatosan megcsókolt. Először vigyázva, mintha óvni akart volna, hogy forró ajkai nehogy megégessék az enyémeket, azután derekamra kulcsolta a kezeit, s még közelebb húzott magához.

Harminc perc – egy szempillantás.

Harminc perc – hogy a neved suttogjam.

Megkapni a szívét valóban egy újabb csoda volt, melyet kiérdemeltem? Hol vannak akkor most a csodák? Talán nem voltam érdemes rájuk? Igazuk lenne a bírálóimnak, akik szerint a népszerűség hebehurgyává és önteltté tett engem?

*

Újra a por fedte, végtelenbe nyúló úton találtam magam, ezúttal azonban füves pusztaság vette körül, ameddig csak a szemem ellátott – a játszótér nem volt sehol.

Mi lenne, ha letérnék róla? Ha belegázolnék a gyepbe, és nem fordulnék vissza többet, akkor sem, ha lábaim remegni kezdenek, de még mindig nem dereng semmi előttem? – szemléltem oldalra fordulva a horizontot. Megtorpantam, nem akartam ezen az úton tovább haladni.

Talán tényleg ez lenne a megoldás? Ha elfutunk, ha együtt hagyjuk itt ezt az őrült világot, van még remény, hogy minden jóra forduljon? A csodák... egy csoda újra érdemesnek tart majd, hogy segítsen, hogy megmentse az életem?

Hogy élhessek – mert ha én elmegyek, az neki mérhetetlenül fájni fog...

Elfussunk?

- Lee Hyukjae, az idő letelt – szólalt meg a következő pillanatban újra az az időtlen hang, mely elindított utamon, kirántva gondolataim hálójából.

A hófehér bárányfelhők gomolyaga hirtelen az egész eget betöltötte, majd egybeolvadva leereszkedett hozzám, szinte az arcomba tolulva. – Ideje meghoznod a döntést. Hallom a gondolataid, de tudnod kell, hogy nincs több lehetőséged, minden emberi lénynek csak egy élete van. Halljam hát a választásod. - Szavai szenvtelenül és komolyan csengtek, persze, ő nem érezte mindazt, ami abban a pillanatban bennem kavargott.

Harminc perc – hogy végleg eldöntsem.

Hirtelen egészen más szemmel tekintettem már az életre.

Hisz’ épp olyan, mint egy idétlen kártyajátékos, aki minden szabályt felrúgva dobálja eléd a lapokat, neked pedig abból kell gazdálkodnod, ami jutott. Előfordulhat, hogy szerencséd van, és sorra nyered a köröket, de elég egyetlen lap, hogy mindent elveszíts.

Ugyan, mit ér a siker, mit ér az elismerés, ha a tested lassan felemészti önmagát? Az asztal körül ott állnak, akiket szeretsz, ahogy az ellenségeid is. Elmondod nekik, hogy a két maradék lapod egyike sem tudja semlegesíteni a halált? Hisz’ egyikük sem adhat a kezedbe új lapokat. Foghatják a kezed, sírhatnak veled, átélhetik azt a poklot, ami neked jutott osztályrészül, de valóban így helyes?

Vagy ledobhatod a lapjaid, értetlenül otthagyva mindenkit, akikben csak később fog tudatosulni, mi is történt valójában. Haragudni fognak rád, amiért ezt tetted, összetöröd a szívüket, de talán nem ez a kegyesebb döntés? Másokat belerángatni a saját kínunkba, hogy ne legyünk egyedül nem önzőbb cselekedet?

Talán minden az én hibám, mert elbíztam magam...

Miért hitettem el magammal, hogy történnek csodák? Most úgy kell tennem, mintha könnyedén mennék tovább – pedig a búcsú sosem könnyű...

Az egyik út...

A lehetőségeink változnak,

s az esélyeink elszállnak.

A testem nem volt ott, mégis éreztem szívem tétován ideges dobbanásait, a vér dübörgését bensőmben, mely felforrósította ereimet, s összeszorított öklökkel, verejtékezve gördült ki egy könnycsepp szemeimből, mielőtt egy utolsó, mély levegőt véve kimondtam volna a döntésem.

- Ha nincs semmi esély, nem szeretném, hogy még egy hétig nézze a haldoklásom. Történjen meg most, ha így kell lennie.

- Rendben van. Három percet kapsz, hogy elbúcsúzz tőle, azután távozol a földi világból – szólalt meg utoljára a Teremtő, majd a felhőrengeteg eltávolodott tőlem. Amint azonban szétfoszlott, hirtelen olyan káprázatos ragyogás támadt felettem, hogy kénytelen voltam behunyni a szemeimet.

***

- Hyukie? Hallasz engem? – töltötte be elmém Donghae fájdalmas hangja valami különös csipogással vegyülve, arra ösztökélve, hogy kinyissam a szemem.

- Szia – pillantottam hunyorogva kialvatlanságtól karikás, piros szemeibe, mert az ablakon beömlő napfény hasonlóan élesnek hatott, mint a Teremtő keltette fényáradat. Csak néztem őt kitartóan, miközben egymás ujjait szorítottuk, s éreztem, hogy én magam is sírni kezdek vele.

- Miért nem aludtál eleget? Csúnyák a szemeid. Mit fognak szólni az elfek, ha így látnak? – húztam mosolyra kiszáradt szám.

- Miért nem mondtad el, hogy agydaganatod van? Miért hazudtál mindig, még nekem is, mikor a menedzser hyung orvoshoz küldött a lábad remegése miatt? Mi... elmehettünk volna Amerikába, hogy megkeressük neked a legjobb professzort, és akkor biztosan...

- Már a kezdetektől menthetetlen volt az állapotom, Hae. A műtét után nem tudtam volna beszélni, és nagy eséllyel le is bénultam volna, ha egyáltalán túlélem.

- Nem, ilyen nem történhet. Mindjárt felhívom az anyukám barátját – kezdte dörzsölgetni vöröslő szemeit, majd a telefonjáért nyújt, ám én megfogtam a kezét.

- Kérlek, csak maradj itt velem még egy kicsit. Olyan fáradt vagyok, nemsokára elalszom.

- Te... te nem teheted ezt, érted? Nem hagyhatsz itt, Hyukie – szorította meg erősebben mindkét kezével az enyémeket, miközben újra folyni kezdtek könnyei.

- Annyira sajnálom. Kérlek, mondd el nekik, hogy... hogy nagyon szeretem őket, és sajnálom... – Hangom elcsuklott, ahogy egyre nehezebbé vált számomra a légzés, s mintha az a szürke kis doboz is sebesebb csipogásokat hallatott volna mellettem.

- Hyukie, ne halj meg, kérlek! – zokogva ölelte magához derekam, felhúzva a párnáról, én pedig úgy éreztem, minden pillanatban egyre könnyebbé válik a testem. Már annyi erőm sem maradt, hogy én is átöleljem, kezeim tehetetlenül csúsztak le oldalán.

- Szeretlek, Hae... – párologtak ki az utolsó szavak ajkaimon, miközben ő csak szorított magához, és sírt.

Amint szemeim lecsukódtak, újra az a ragyogó fény vett körül, mely visszaküldött, hogy búcsút vehessek.

Talán mégis léteznek csodák, s ez volt az utolsó, amiben részem lehetett az élők világában...

...Ézemi...