Lehetetlen (Myungsoo)

- Boldogság... Tényleg azt hiszed, hogy ez számít? Amikor a gyermekeid majd vacsorát kérnek, ezt fogod az asztalra tenni? Szánalmas vagy, és az is maradsz, ha úgy gondolod, hogy majd pont te, Kim Myungsoo fogod megváltani a világot! – Apám dühös szavai olyan élénken visszhangoznak fülemben, mintha csak ebben a pillanatban mondta volna ki őket, pedig már négy hosszú éve történt.

- Igen, azt hiszem. Sőt, nemcsak hiszem, tudom is. – Így feleltem akkor, s kihúzva magam, vissza sem nézve, magabiztos mosollyal arcomon sétáltam ki a nehéz, lakkozott faajtón.

Úgy gondoltam, én majd - fiatalabb létemre – megleckéztetem őt, és mindenki mást is, aki lekicsinylőn tekint rám. Ehelyett azonban nekem nyújtott leckét az élet, megmutatva, mennyire kevéssé is ismertem, mikor már azt hittem, mindent tudok róla...

Megjegyzés: Ez a novella egy songfiction, tehát a mondanivalója egy dalszövegre épül, mely ez esetben James Arthur Impossible című dala. Bálint Békési fordítását használtam; a videót IDE kattintva tudjátok megtekinteni.

Műfaj: songfic, romantikus dráma
         Figyelmeztetés: szereplő halála

Amint a Nap lombokon áthatoló, lágy sugarai sárgás aranyfénybe vonják tökéletes arcod, amint vékony ujjaid elérik az enyémeket, s lágyan rájuk kulcsolódnak, én már tudom...

Ez a boldogság.

Lényed betölti világomat; minden sejtem, kósza gondolatom te vagy, és érzem, hogy mindörökké ebben a pillanatban szeretnék élni.

Nem tudok betelni az érzéssel és a látvánnyal, szinte szétfeszít belülről, hogy aztán ereimben szétáradva kitöltsön minden űrt, minden mélyedést, melyet mások a szavaikkal és a tetteikkel vájtak belém.

Már semmi sem fáj, hirtelen tovaszállt, én pedig veled szállok. Szárnyak nélkül lebegünk a  föld felett mi ketten, s én fölényes mosollyal nézek le rájuk, hisz’ ők nem tudnak semmit.

Legyőztem őket, mert te vagy nekem.

Nyakhajlatomban pihensz, szinte együtt lélegzünk, én pedig a fényképezőgépemért nyúlok, hogy megörökíthessem ezt a pillanatot. Elvégzem a szükséges beállításokat, majd magunk elé tartva a gépet, megnyomom az exponáló gombot.

Mosolyod szűziesen tiszta, s egy kislány ártatlan kíváncsiságával mozdulataidban kapod ki kezemből a szerkezetet, hogy megnézhesd az elkészült fotót. Nevetésed csilingelése szívemet melengeti, arra késztetve, hogy gyengéden átkaroljam törékeny derekad, így megmutatva, hogy védeni és óvni akarlak, mert te vagy a legcsodálatosabb kincsem.

Végre értem, miről beszéltek annyit, mikor kisfiúként a szerelemről kérdezősködtem...

Emlékszem, évekkel ezelőtt

valaki azt mondta, hogy legyek

óvatos, mikor a szerelem eljő.

Az voltam.

#

- Mondja már, mi van vele? Miért nem mozdul? – szűrődik be kétségbeesett, reszkető hangod az idilli képbe. Mintha valaki megragadva a fák lombkoronáit, szétszaggatná az egész világot, aképp hullik darabokra minden, én pedig magamra maradok a semmi közepén.

Hát, mégis eljöttél? De mondd, mi a baj? – kérdezném, de a sötétség örvénylő falai minden szavamat visszaverik. Mozdulni akarok, ki akarok törni innen, hogy lássalak, de mindhiába erőlködöm. Tehetetlenül reszketek a hidegben, mintha megkötöztek volna, csak egy monoton csipogás az, mely társamul szegül e néhány, kínzóan hosszú szekundumnyi időben.

- Sajnálom, kisasszony. A barátja súlyos fejsérülést szenvedett, ezen kívül több bordája és az egyik lába is eltört. A koponyája beszakadt, és a friss CT eredmények koponyaűri vérzéseket mutattak. Mindent megtettünk, ami tőlünk telt, de a műtét közben a fiatalember kómába esett. Bár úgy tűnik, a vérzést sikeresen elállítottuk, az élete még mindig veszélyben van. Nem tudni, felébred-e ebből az állapotból, ahogy azt sem, hogy ha igen, lesznek-e maradandó károsodásai. Egyelőre csak annyit tehetünk, hogy folyamatosan figyeljük az életjeleit.

Hát, ezért nem tudok mozdulni? De miért nem emlékszem a balesetre?

Csak az adenalin mámorító lüktetése rémlik fel, amint felfelé másztam a hegyen. A biztosító kötél... szabadon lógott. Nem rögzítettem, elfeledkeztem róla, mert annyira izgatott voltam. Bőrömet már melengetni kezdte a láva forrósága, a kénes gázok bűze torkomat kaparta, de csak másztam tovább, hogy elkészíthessem a tökéletes képet. Leestem volna arra a sziklapárkányra?

... az én illúzióm, az én hibám:

Figyelmetlen voltam, felejtettem.

Így volt.

- Nem, az nem történhet meg! – Zaklatott, síró hangod közelebb suhan, magával hozva jázminillatodat. Szinte ajkaimra leheled szavaidat, s egy hideg csepp orcámhoz ér, majd kínzó lassúsággal folyik végig arcomon, hogy azután beleivódjon párnám anyagába. - Neked fel kell ébredned, érted? – Olyan erősen markolsz vállamba, hogy szinte fáj.

Miért vagy itt? Hát, még mindig szeretsz? Vagy csupán sajnálsz?

- Nyugodjon meg, kérem. Ha beszél hozzá, az segíthet. A nővérke mindjárt bead neki egy kis fájdalomcsillapítót. – Amint a férfi kimondja ezeket a szavakat, halk sóhaj hagyja el a szád, majd lassan eltávolodsz tőlem.

A hirtelen hűvös fuvallat megborzongat; érzem, hogy valaki más mellém lép, s arcom fölé hajol.

Lassan eluralkodik elmémen a zsibbadás. Ez az ára, hogy ne érezzem a fájdalmat? Azt a szert viszont még nem találták fel, mely a szívemből el tudná tüntetni...

#

- Aki pedig az első díjat kapja, nem más, mint... Kim Myungsoo Bravo Viewtiful című alkotása. Tapsoljuk meg! – Egész testemben a remegek az izgatottsággal vegyes öröm velejárójaként, s szaggatott léptekkel indulok a műsorvezető felé, hogy átvegyem a díjam.

Még a lélegzés is nehézzé válik, a néhány perccel korábbi táncbemutatóhoz használt füst mintha eldugítaná orrlyukaimat; szinte kapkodom a levegőt. Bár más esetben nem esik nehezemre idegenek előtt beszélni, most mégis nehézkesen formálom a szavakat, amint felsétálok az emelvényre, és a mikrofon mögé lépek.

Hát, sikerült...

Azok, akikre nemrég csupán álmodozva tekintettem fel, akiket a leginkább tiszteltem a nagyszerű munkájuk okán, példaképeimből immár kollegáimmá váltak. Még mindig engem tapsolnak, s őszinte, elismerő pillantásaik, mosolyuk elárulja, hogy valóban érdemesnek találnak arra, hogy a körükbe fogadjanak.

Minden okom megvan a boldogságra, hisz’ erre vágytam.

Vagy mégsem?

Legyőztem mindenkit, aki nem hitt bennem: A szüleimet, akiknek sosem voltam elég jó, az öcsémet, akinek egyetlen problémája, hogy nem ő jött világra hamarabb, s az ismerőseimet, akik átlagos, szürke egérnek gondoltak.

Most mégsem tudok a képükbe nevetni, hisz’ egyikük sincs itt.

Te viszont itt vagy.

Alakod mégis szinte szürkén világít a sok sárga és pirospozsgás árnyalatban játszó, vidám arc közt. Te nem vagy boldog. Látom, mégis úgy teszek, mintha észre sem venném. Homokba dugom a fejem, hogy boldog lehessek, csak ezúttal téged zárlak ki a világomból, ugyanúgy, ahogy régen a világot a kettőnk virágzó, felemelő szerelméből.

Magától értetődően karollak át, miközben a kamerákba pillantok, holott mindkettőnk mosolyát csupán a megszokás tolla rajzolja arcunkra.

#

- Semmi baj, Deoyeon. Biztosan meggyógyul – szűrődik be öcsém, Moonsoo hangja álomvilágomba,  visszahúzva  jelenembe.

Hát, ő is itt van, csak a szüleim nem jöttek el?

- De lehet, hogy... nem lesz képes járni vagy beszélni. Miért kellett ezt csinálnia? Ha nem erőlteti azt a hegymászást, hogy csináljon egy átkozott képet, ez nem történik meg. – Kétségbeesett hangodba szinte belefájdul a lelkem.

- Tss... Ne félj, édes, én itt vagyok veled. Tudod, hogy neki ez az élete. Szóltam anyának és apának, egy óra múlva megérkezik a gépük. Te csak maradj itt, majd én kimegyek eléjük a reptérre.

Szóval ő az, aki helyettem vigyáz rád? Aki mindig is a helyemre akart lépni, hát, megtette, és csakis magamat hibáztathatom érte...

Mondtad, annyiszor mondtad, hogy magányos vagy, kértél, hogy ne menjek olyan messzire fotózni, hogy vigyázzak magamra, és rád, mert szükséged van rám.

De nekem mennem kellett, mert már nem töltötted ki a sebhelyeimet...

Kiszeretni valakiből nehéz,

bedőlni az árulásnak rosszabb.

Megcsorbult bizalom és sebzett szívek...

Ismerem, ismerem...

Úgy vélem, minden, amire szükséged van, az ott van:

Bizalom a szerelembe és szavakba építve, mit

üres ígéretek fognak elkoptatni.

Tudom, tudom...

Elkeseredetten űztem az elhalványult boldogságot, hogy büszkélkedhessek vele a szüleimnek, akik számára csupán a pénz és a hatalom számít, akiknek az élet csak egzisztenciaépítésről szól, melyet aztán átadnak az utódjuknak. Méltatlan voltam a támogatásukra, mert nem akartam őket követni. Meg akartam mutatni, hogy az én életemet a boldogság és a siker együtt fogja beragyogni, nem a bankszámláimon tárolt összeg nulláinak száma.

Észre sem vettem, hogy minél magasabbra kúsztam a siker létráján, annál távolabbra kerültem tőled. A hiányod sodort ide, mégis, ezzel egyre csak nőtt a köztünk levő távolság. Szerelmespárból észrevétlenül váltunk idegenekké, de én mégis kapaszkodtam a kapcsolatunkba, míg te nem mondtad ki, hogy fejezzük be.

És most, mikor mindennek vége, nincs mit mondani. Elmentél és oly könnyen nyertél; mehetsz előre, és mondd el nekik. Mondd el nekik, hogy boldog voltam, és hogy a szívem összetört, minden sebhelyem tátong. Mondd el nekik, hogy amit reméltem, lehetetlen...

Lehetetlen egy életen át boldognak lenni,  lehetetlen örökké lángoló szerelemmel szeretni, lehetetlen szenvedélyesen űzni valamit, közben pedig férfiként támaszt nyújtani a nőnek, akit szeretek.

Megbuktam...

Valamiért mégis a megkönnyebbülés langyossága áramlik szét bennem. Testemet szinte súlytalannak érzem, s szívem fájdalma is elpárolog. Még hallom, amint a gép ütemes csipogása egyöntetű sípolásba vált át, végül minden elcsendesedik...

...Ézemi...