Válasz-út (Jonghyun)

Azt hittem, csak egy egyszerű ember vagyok, aki azért létezik ezen a Földön, hogy minél több társának átadhassa azt az élményt, amit a tánc jelent számára. Egészen addig éltem ebben a jótékony vakságban, míg az elmém zavara nem döntött lassanként romokba mindent, amit addig felépítettem.

Bár nem tudtam róla, valójában ekkor léptem a sors által kijelölt utamra. Az útra, mely kétfelé ágazik, s melynek vége megadja a választ rég feltett kérdésemre...

Megjegyzés: A történetet a VIXX Hyde című zenéjének szövege és klipje ihlette.

A hangulat helyenként depresszív, a novella vége felé haladva fájdalmas is; kérem, mindenki ennek tudatában kezdjen bele az olvasásba.

Műfaj: lélektani, angst, fantasy
         Figyelmeztetés: 16+, öngyilkosság, szereplő halála

Délután öt lesz tíz perc múlva...

Szinte minden tagom zsibbad az egész napos tánctól, s a combom is meghúzódhatott kissé, ugyanis felszisszenek, ahogy leülök a szokásos helyre a pláza földszintjén. A barátomat, Kibumot várom, aki valószínűleg pár perc múlva ide is ér a színházból.

Ő mindig pontos, sosem érkezik hamarabb vagy később a megbeszélt időpontnál, így nem is értem, miért kellett ennyivel korábban idejönnöm. Talán csak azért, hogy addig se legyek otthon? Bár itt sincs jobb kedvem...

Unalmamban elbambulva hallgatom az előttem elhaladó emberek beszélgetését, miközben ujjaimmal játszadozom, majd gondolataimba merülök. Az ő arca az, ami elsőként megjelenik előttem. Magam sem tudom, miért, de amióta először megláttam, s kiöntöttem neki a lelkem, elkezdtem reménykedni, hogy minden jobbra fordul.

- Jonghyun! - Mintha Kibum hangját hallanám a távolból, de az övé sokkal hívogatóbb. Újra lejátszódik előttem a két héttel ezelőtti jelenet.

#

- Én... igazából már régóta tart ez, csak... Nem is tudom, miért nem jöttem hamarabb – tördöstem kezeimet székében ülve, miközben minden izmom megfeszült.

- Hallgatom – nézett rám töretlen figyelemmel.

- Mintha nem önmagam lennék. Nehezemre esik az összpontosítás, sokszor a legegyszerűbb dolgot sem fogom fel. Egyre többet hibázom a munkámban is, egyszerűen képtelen vagyok kihozni magamból a maximumot. Mintha az agyam elfáradt volna, de közben mégis nyugtalan vagyok, és azt mondják... néha agresszív is. A legrosszabb viszont, hogy alig tudok aludni.

- Hmm... A tünetei alapján gyanakodhatnék szimpla kimerültségre is, a válaszai azonban elég nyugtalanítóak – tanulmányozta a tesztet, amit még a váróteremben kellett kitöltenem. – Többször ellentmond önmagának, és ez az agresszió... Hogy érti, hogy azt mondják? Ön nem érzi, hogy durván bánna másokkal?

- Igazából... kiesnek néha percek. Nem emlékszem, mi történt, csak onnan tudom, hogy mások elmesélték.

- Értem – helyezte a kezében levő tollat a füzetre, majd szemeimbe pillantott. – Nos, van egy sejtésem, de a végleges diagnózis felállításához jobban meg kell figyelnem a viselkedését. Legalább heti kétszeri beszélgetésre lenne szükség, ezen kívül szerdánként pszichodráma csoportfoglalkozásokat is tartok. Ez csak ajánlás, de szerintem megérne egy próbát, hogy ellátogasson egy alkalomra, hátha egy kicsit jobban érezné magát tőle. Adok önnek egy nevet és egy címet -  húzta maga elé a jegyzettömböt, majd leszakított belőle egy lapot -, a kolléga pszichiáter, ő majd felírja a megfelelő gyógyszereket, amelyek enyhíteni fogják a tüneteit.

- Köszönöm – vettem el kezéből a cetlit, melyet felém nyújtott, majd elbúcsúztunk egymástól.

#

 - Hahó! – kalimpál arcom előtt Kibum. – Te nem hallasz? És nem is hívsz fel magadtól sosem, ha nem zaklat téged folyton az ember. És... – folytatná rossz szokásaim felsorolását, de közbeszólok:

- Sajnálom – vetem tekintetem rikítóan kék cipőire. Megfogja a vállam, majd lehuppan a mellettem levő székre, s néhány percig csendesen figyeljük a pláza folyosóján hömpölygő embertömeget. – Na, és mit mondott ma a pszichológusod? Észrevette már, hogy fizikai kezelésre is szükséged lenne? – nevet az arcomba, mire lökök rajta egyet.

- Úgy gondolja, a skizofrénia egyik válfajában szenvedek, de még nem biztos benne, melyikben, így azt sem tudja, mennyi esélyem van a gyógyulásra.

- Ez nem hangzik valami fényesen – rajzolja körbe cipője orrával a padlóburkoló mintázatát. – De legalább már nagyjából tudják, mi a bajod. Gyere, menjünk be oda! – pattan fel hirtelen mellőlem, és mielőtt megvárná a válaszomat, már el is indul az egyik ruhaüzlet felé. - Nézd ezt az inget, szerintem dögös lennél benne – tol az arcomba hirtelen egy fekete darabot, ahogy odaérek mellé.

- Ne haragudj, Kibum, de nekem most nincs kedvem ehhez. – Válaszomat hallva látványosan lebiggyed a szája. Persze, ő imád vásárolni.

- Akkor mihez lenne kedved?

- Nem tudom – gondolkodom el, de semmi sem jut eszembe, csak azt érzem, hogy az álmosság egyre nehezebb súlyokat aggat végtagjaimra, melyek folyamatosan húznak lefelé. – Aludni szeretnék, nagyon álmos vagyok.

- Hmm, mit tegyünk? – ütögeti ajkait, miközben gondolkodik. – Gyorsan végignézem az új kollekciót ebben a boltban, azután mehetünk. Rendben?

- Jól van – ásítok egyet, majd visszasétálok oda, ahol néhány perccel korábban ültünk.

Unalmamban előveszem a telefonom, és játszani kezdek rajta, de még ez sem megy. Idegesen csúsztatom vissza a zsebembe, azaz, inkább csúsztatnám, ha ehelyett nem a padlón landolna. Kelletlenül hajolok le érte, még ezt a mozdulatot is megterhelőnek érzem, de nem a combom feszülése miatt. Az egész testemben érzem a gyengeséget.

- Olyan szuper felsőt vettem, és képzeld, még hozzá illő kalapot is találtam! – hallom meg Kibum hangját, aki boldogan igyekszik felém, kezében két szatyrot libegtetve. – Nem jössz hozzám aludni? Csinálnék neked reggelit, aztán megnézhetnénk pár részt a Gundamból. Vagy inkább süssek valami finomat?

- Mondtam már, hogy csak aludni akarok, nem érted?!  – ripakodok rá úgy, hogy hirtelen minden szempár minket kezd el figyelni. Miért viselkedik úgy, mintha az anyám lenne? Nem is figyelt arra, mit mondtam az előbb?

- De Jonghyun, én... azt mondtam, aludj nálam, és majd reggel... – tesz egy lépést hátra, s szinte suttogja a szavakat.

- Micsoda? – ráncolom össze szemöldökömet.

- Nem értetted? – pislog egyik szememből a másikba.

- Mit?

Miről is beszéltünk az előbb?

- Jonghyun te... Neked tényleg meg kell gyógyulnod. Hazaviszlek, hogy kialudd magad, jó?

- Rendben van.

*

- Jonghyun, kérlek, kezdd te, mutasd be nekünk a baráti kapcsolataidat. A játékhoz bármelyikünket felhasználhatsz – szólít meg két nap múlva Sekyung, a pszichológusom a pszichodráma foglalkozáson, miután rávettem magam, hogy elmenjek egyre, és a bemutatkozáson is sikeresen túlestem.

 Végignézek a többiek arcán, végül az övén állapodik meg a tekintetem, aki biztatóan pillant vissza rám. Kifújom a levegőt, s a kör közepére sétálok. Újra végigmérem a számomra idegen, ám meglepetésemre nem ellenszenves arcokat, majd odalépek az egyik fiúhoz, akinek ugyanolyan világosbarna a haja, mint Kibumé.

Megfogom a vállait, és a kör közepére vezetem.

- Nekem csak egy barátom van, a neve Kibum. Nos, ő... kedves és segítőkész, és mindig velem van, ha szükségem van rá. Igazából már a középiskola óta jóban vagyunk, minden titkomat ismeri, ahogyan én is az övéit.

- Rendben, akkor mozgasd úgy Kibumot, hogy kifejezze a barátságotokat. Állítsd őt magaddal szembe – szólal meg Sekyung. – Ilyennek látod a köztetek levő kapcsolatot?

- Ilyen volt, de amióta beteg vagyok, folyton bántom őt. Mostanában inkább ilyen – fordítok félig hátat a Kibumot jelképező fiúnak.

- És ő mit tesz ebben a helyzetben?

- Próbál segíteni, de nem mindig engedem. Néha már feladja, és attól félek, el fogom veszíteni őt.

- A többiek mit gondolnak erről? Mi lehet a megoldás?

- Szerintem Kibumnak meg kell fognia Jonghyun vállait, és újra maga felé kell fordítania őt – szólal meg az egyik lány.

- Ah, egészen jó ötlet. De azt hallottuk, sokszor Kibum ereje kevés. Mit lehetne még tenni?

- A te erődre van szükségem – csillan fel szinte villanykörteként elmémben a felismerés.

- Úgy gondolod? Akkor játsszuk el – lép elém Sekyung. – Kibum fogja meg Jonghyun vállait. Jól van, most megfogom én is, és próbáljuk meg együtt. – irányítanak szinte egyszerre a Kibumot játszó fiú felé. - Érdekes, igaz? Ha magam felé kezdjük fordítani, sokkal hosszabb az út, mintha a másik irányt választjuk. Jól van, köszönöm! – hátrál vissza a körben elfoglalt helyére. - Most jöhetsz te, Jongho – hívja középre az egyik alacsony fiút.

Nekem viszont még mindig az előbbi jeleneten kattog az agyam, nem is hallom szinte, miről beszélgetnek körülöttem.

Ilyen egyszerű lenne? Tényleg ez a megoldás? Csak hagynom kell, hogy segítsenek, és minden jóra fordul?

*

Telnek a napok és a hetek, a tavasz nyárba fordul, s bár a betegségem nem sok okot ad rá, én tovább reménykedem. A gyógyszereknek hála, sokkal jobban alszom, de amikor erőt vesz rajtam az elmémet elködösítő érzés, kiszámíthatatlanná válik a viselkedésem. Sokszor már úgy érzem, ilyenkor nem is én irányítok, hanem egy sötét erő, aki a testemben él, és folyton ki akar törni onnan.

Egyedül ők ketten éltetik bennem a reményt, nekik köszönhetem, hogy nem adtam még fel, hisz’ mindent megtesznek, hogy segítsenek rajtam. Időközben ráébredtem, hogy – bármennyire is etikátlan - valóban nem csak a pszichológusomként tekintek Sekyungra, ahogy ő sem csupán egy beteg emberként néz rám. Kibumnak igaza volt. Túl jól ismer engem...

Gondolataimból a táncóra kezdetét jelző csengő zökkent ki. Összerezzenek, majd rendezgetni kezdem az asztalomon fekvő papírokat, abban reménykedve, hogy a kollégáimnak nem tűnt fel, mennyire elábrándoztam. Felállok az asztaltól, s egyenesen az egyik tornaterem felé veszem az irányt.

A tánc a szenvedélyem; ahogy megszólal a zene, képtelen vagyok egy helyben maradni, mintha a testem lenne a hangszerem. Amikor másokkal megosztom ezt az érzést, a lelkem szinte szárnyra kap. Úgy érzem, ez az életem célja, az ok, amiért létezem ezen a Földön.

Mióta azonban előjött a betegségem, mintha félresiklott volna minden. A tánc nemhogy örömet nem jelent, sokszor még nehezemre is esik. Egyre többet hibázom, türelmetlen vagyok a tanítványaimmal, mintha az a sötét erő kihúzta volna a lábam alól a talajt.

- Tanár úr! Nem akarjuk elkezdeni? – szólít meg az egyik diákom, s arra eszmélek, hogy már a zene közepén járunk, én azonban még mindig mozdulatlanul ácsorgok a terem végében.

- De... igen. Ne haragudjanak. Újraindítom.

Kifújom a levegőt, s igyekszem minden mozdulatot tökéletesen eltáncolni, próbálva leplezni, mennyire zavarban vagyok. Biztosan azt hiszik, teljesen hibbant vagyok.

Sokszor már én is annak érzem magamat...

*

Szinte megkönnyebbülésként ér az utolsó kicsengetés. Összepakolom a holmimat, s egyenesen Sekyunghoz sietek egy újabb beszélgetésre.

Újra ott fekszem a székben, ami inkább ágyra hasonlít, ő pedig szokás szerint a közelemben foglal helyet, kissé oldalt nekem. Mindent megtesz, hogy javuljon az állapotom, mégsem igazán érzem a hatást. Talán csak türelmetlen vagyok?

- Csak lazíts. Hunyd be a szemed, és mélyen szívd a tüdődbe a levegőt. Ez az, nagyon jól csinálod. Hogy érzed magad, Jonghyun?

- Ideges vagyok.

- Miért érzed feszültnek magad?

- Legfőképpen azért, mert a tanítványaim hülyének néznek. De igazából... már akkor így éreztem magam, mikor reggel elindultam otthonról. Nem tudom, miért, csak... legszívesebben beleütöttem volna egyet a falba. Jólesett volna.

- Kérlek, meséld el, mi történt veled ma. Kezdd azzal, hogy reggel felébredtél. Minden apróságot mondj el, és azt is, hogy mit éreztél közben.

Megteszem, amit kér, a reggeli után viszont hirtelen elcsuklik a hangom, a következő emlékem ugyanis az, hogy a tányérom darabjai a konyhapadlón hevernek.

- Nem tudod, hogyan tört össze? – teszi fel a következő kérdést.

- Nem.

- Mit éreztél, mikor megláttad a darabokat?

- Meglepődtem.

- És ha most arra gondolsz, hogy te magad vágod földhöz a tányért, mi jut eszedbe?

- Ha én tenném? Élvezném! Legszívesebben a többivel is ugyanezt csinálnám. És nem dobnám ki a darabokat, mint akkor, nem-nem. Olyan csodaszépen csillognak, és olyan tökéletesek... – Nem tudom, miért, de széles vigyorra húzódik a szám, ahogy erre gondolok, s késztetést érzek, hogy valóban összetörjek pár tányért.

- Jól van, Jonghyun – sóhajt egyet Sekyung -, akkor most lassan ülj fel, és mutasd meg, mit tennél velük, ahelyett, hogy kidobnád őket.

Szót fogadok neki. Álló helyzetbe tornászom magam, majd lehajolok egy képzeletbeli üvegdarabért. Szétnyitott tenyerembe helyezem, és néhány másodpercig csak csodálom, ahogy a napfény visszatükröződik élén. Gyönyörű...

Óvatosan ujjaim közé fogom, hogy ne sértsem fel vele az ujjbegyem, majd lassan végigcsúsztatom a karom bőrén. A csuklómhoz érve azonban különös, halk suttogást hallok. Megállok, s meredten nézek a hang irányába, hátha megtudom, honnan jön, vagy egyáltalán megértem, de hiába.

Egyszer csak elhallgat, én pedig Sekyungra nézek, aki falfehér arccal figyel engem. Ennyire ijesztő voltam? Elhajítom a képzeletbeli üvegdarabot, s mintha látnám is elrepülni.

- Mi a baj? – lépek oda hozzá, s megfogom a vállait, mire összerezzen.

- Jonghyun, nagyon félelmetesen viselkedtél. A hangod elváltozott, mintha nem is te beszéltél volna, a tekinteted pedig olyanná vált, mint aki ölni készül.

- A hangom? De hát... meg sem szólaltam.

- Hangokat hallottál, és beszéltél hozzájuk. A betegséged nagyon gyorsan halad előre. Ez egyrészt jó, mert az ilyen esetek nagyobb eséllyel gyógyíthatók, de veszélyesebb is, mert egyik napról a másikra változik az állapotod. Erősebb gyógyszereket kell kérned – szorítja meg az ujjaimat. – Én félek, hogy... bajod esik - bújik sírva karjaimba, én pedig átölelem őt, és simogatni kezdem reszkető hátát. - Ha kárt teszel magadban, azt... nem élem túl. – Ajkai még mindig remegnek az elfojtott zokogástól. Olyan gyönyörű, és mégis, ebben a pillanatban annyira törékeny.

Hirtelen mintha elpárologna a súly, mely elmémre nehezedett, csak egyetlen gondolat marad: meg akarom óvni őt. Védőn fonom szorosabbra karjaimat dereka körül, majd gyengéden megcsókolom. Érzem, hogy most csak rá van szükségem.

*

 Megfogadom a tanácsát, új gyógyszereket kezdek szedni, de újabb hetekbe kerül, mire érezni fogom a hatásukat. Igyekszem uralni a gondolataimat is, amennyire tőlem telik;  ha egyedül vagyok otthon, bekapcsolom a zenét, és táncolni kezdek, az iskolában pedig akkor is keresem a kollégáim társaságát, amikor nincs hozzá hangulatom.

Kibummal is találkozom, akinek szinte felragyog az arca, mikor közlöm vele, hogy jobban érzem magam. Sokat nevetünk aznap este együtt, s minden pillanatnyi gondolatunkat megosztjuk egymással, ahogy régen.

Újult erővel kezdek reménykedni a gyógyulásban, néhány nappal később azonban megint hallani kezdem a kísérteties és érthetetlen suttogást. Hiába hangosítom fel a zenét, az a rekedtes hang egyre csak élesebb, ezúttal olyan, mintha egyenesen az elmémben kántálna. Próbálok úgy tenni, mintha nem is hallanám, de lassan a fejem is belefájdul a monoton halandzsázásba.

Hát, minden remény hiábavaló volt? Ez a betegség tényleg erősebb nálam?

*

 Másnap levegő után kapkodva ébredek, s szinte kiugrom az ágyból, mert úgy érzem, magába akar szippantani, és elnyelni, akár a sűrű, fekete, mégis égető forróság, mely álmomban fojtogatott. Leguggolva zihálok tovább, még mindig érzem torkomon a szorítását.

Nem akarom elmondani Sekyungnak. Annyira boldog, mióta javult az állapotom, most újra rántsam magammal a mélységbe? Mégsem tehetek mást, hisz’ csak ő tud segíteni rajtam.

Felhívom, és fél órával később meg is érkezik.

- Mutasd meg, mit éreztél álmodban, mintha csak a csoportban lennénk. Használj engem. – Ujjaimat simogatva pillantgat egyik szememből a másikba.

- Azt nem lehet. Én nem akarom...

- Semmi baj. Csak hunyd be a szemed, és emlékezz vissza. Át kell élned, hogy el tudd engedni – csúsztatja le kézfejemről ujjait, én pedig remegve csukom be a szemeimet.

Arra eszmélek, hogy kezeimet a nyakára szorítom, és épp úgy fojtogatom őt, ahogy engem a gonosz feketeség, miközben a hang újra megszólal a fejemben.

- Hallgass el! – ordítom, majd a földre rogyom. – Nem akartam... Ez nem én voltam, hanem a hang. Veszélyes vagyok, be kell záratnod. – Minden porcikám remeg, miközben a forró hideglelés fel-le cikázik gerincoszlopomon. – Hallod? Hívd őket, hogy vigyenek el! – zokogom, de ő meg sem mozdul, csak engem néz és sír. – Nem sajnálhatsz meg, érted?

- De Jonghyun... a gyógyszerek... Két hete kaptad őket, még nem is kezdtek el hatni. Eddig úgy látszott, vége a betegséged aktív szakaszának, de úgy tűnik, mégsem. Ilyen esettel még nem találkoztam, mint a tiéd.

- Akkor megteszem én, ha te nem – nyúlok az asztalon heverő telefonomért, ő azonban kiveszi a kezemből.

- Majd én... - Ajkait összeszorítva, némán sír, miközben a pszichiátriai intézet számát tárcsázza. – Nemsokára itt lesznek, addig pakoljunk össze – dörgöli le könnyeit, de mindhiába, hisz’ képtelen abbahagyni a sírást. – Minden nap meglátogatlak. Tudom, hogy meg fogsz gyógyulni – szorít magához, majd segít felállnom a földről.

*

 Már két napja az intézetben vagyok, de a fáradtságon kívül semmit nem érzékelek. Biztosan csak a nyugtatók okozzák. Egyik vizsgálatról a másikra visznek, kérdezgetnek, jegyzetelnek, de én csak arra tudok gondolni, hogy aludni akarok.

Kisétálok a szürke folyosóra, és meglátom Sekyungot, amint épp az egyik orvosommal beszélget. Aggódó arca felragyog, ahogy észrevesz. Udvariasan meghajol a férfi előtt, majd hozzám siet.

Úgy érzem, a testem újra élettel telik meg, ahogy karjaimba zárom őt, s beszippantom bőrének nyugtató illatát.

- Jonghyun, az orvosod szerint jól reagálsz a kezelésre. Úgy látja, nem szükséges tovább benntartaniuk, mert az új gyógyszer, amit injekcióként adtak be neked, meggátolja, hogy újra abba az állapotba kerülj.

- És úgy elálmosít, hogy egész nap csak aludnék.

- Ne aggódj. Biztos vagyok benne, hogy nemsokára mérséklődnek a tüneteid, és onnantól elegendő lesz az enyhébb gyógyszereket szedned, hogy ne alakuljon ki megint a betegséged – mosolyog rám úgy, hogy egyetlen szavában sem tudok kételkedni.

Milyen édes tud lenni egy reménysugár, mely újra színekkel tölti meg az elszürkült világot... – Van viszont egy rossz hírem is – vált komolyra tekintete. – Az iskolában megtudták, mi történt veled és...

- Elbocsájtottak, igaz?

- Nagyon sajnálom.

- Semmi baj – sóhajtok egyet. – Együtt megoldjuk, ugye? – szorítom meg vékony ujjait.

- Persze – bólogat mosolyogva.

Néhány perc múlva a nővérke megérkezik egy halom papírral, amit aláírok, s kiengednek az intézetből.

*

A bénító fáradtság még másnapra sem tűnik el, pedig délelőtt tizenegy is elmúlik, mire kimászom az ágyból. Sekyung már nincs mellettem, az asztalon viszont találok tőle egy cetlit, amin csak annyit ír, boltba ment. Akkor nemsoká újra itt lesz...

Lezuhanyzom, ám ez sem túl sokat segít kábultságomon, csak azt érem el vele, hogy egyre inkább fázni kezdek. Nem is értem, hogyan, hisz’ szeptember van, szinte nyárias az időjárás odakint és idebent is.

Monoton mozdulatokkal készítem elő reggelimet; beteszek a mikróba egy adag ételt, amit Sekyung főzött nekem tegnap. Amint azonban számhoz emelem az első falatot, újra megszólal a hang. Szinte a fejem is belefájdul, olyan élesen hasít elmémbe, én pedig képtelen vagyok leállítani.

Csak az éjjeliszekrényemig kellene eljutni, ott van az injekció... – Csakhogy egyetlen lépést sem tudok tenni. Mintha súlyos láncokat vetett volna testem köré, egyre csak szorít, és nem enged el...

*

- Jézusom, Jonghyun... – hallom meg Sekyung hangját, mely mintha egy álomból ébresztene fel. Tekintetében rémület tükröződik, amint szemeit végigfuttatja a konyhán, végül megint rám pillant. Kezéből földre hull táskája, s egész testében remegni kezd.

Csak ekkor tudatosul bennem, hogy a földön ülök, egy rakás üvegszilánk mellett, a legnagyobb darabot pedig vértől csöpögő kezemben szorongatom. A konyhaszekrényt vérem szétkent foltja mázolja vörösre, ahogy a ruhámat is, s még a combomból is folyik, melyről szinte leszaggattam a pizsamát, mialatt összevagdaltam.

- Akkor nemcsak álom volt – merülök el az üvegdarab élén visszatükröződő napfény szemkápráztató ragyogásában. – Az az átkozott hang... Nem tudtam elhallgattatni, bárhogy is igyekeztem. A rohadék... valahogy belemászott az agyamba, és elérte, hogy meg akarjalak ölni. De én legyőztem! – tör ki belőlem egy rekedtesen fájdalmas nevetés. – Rájöttem, hogy ha magamnak okozok sérülést, az neki is fáj.

- Én... én... hívom az intézetet – tesz egy lépést hátra, én azonban elhajítom az üvegdarabot, s karja után kapok.

- Ne hagyj itt, kérlek! Belülről akar megfojtani... Nem tudom irányítani. Segíts! – kapaszkodom belé kétségbeesetten. Remegve ölel át, és egymás karjaiban zokogunk. - Csak te tudsz megnyugtatni.

- De én nem lehetek itt veled minden pillanatban, Jonghyun. Hozok egy adagot abból a nyugtatóból – távolodik el tőlem.

- Ne menj el! – borulok le a földre, s a fájdalom elemi erővel hasít a hátamba. Úgy érzem, valami szétszakít belülről, a hang pedig újra megjelenik a fejemben.

A következő pillanatban azonban minden elcsendesül, csak az ő szipogását hallom. Mintha elengedne, ami eddig fogva tartott, megszűnik a bensőmet feszítő nyomás.

Lassan álló helyzetbe tornászom magam. Sekyung összekuporodva guggol előttem a padlón; rémülten néz végig rajtam, majd egyik kezét remegve nyújtja felém. Ekkor érzékelem, hogy két hatalmas, fekete szárnyam nőtt.

- Jézusom, mi vagy te? – kapja el a kezét, miután végigsimította az egyik tollat.

- Nem tudom – párolognak ki ajkaim közül a szavak. Már semmit sem érzek, csak ürességet, mintha hirtelen minden érzés elillant volna belőlem.

- Hát, még mindig nem tudod? A tested és a lelked az enyém – válik ebben a pillanatban érthetővé, amit a hang egyfolytában kántált, s azonnal belém hasít a felismerés, ki is beszél hozzám.

- Lucifer...

Amint kiejtem a számon a nevét, szinte érzem őt. A Mélység fojtogató feketesége hirtelen vonzani kezd; a holt lelkek fájdalmas jajgatásainak szonettje ellenállhatatlanul hívogat, mialatt a gonoszság átható bűze sötét ködfelhőbe burkolja elmémet.

Benne akarok élni.

- Üdvözöllek, Jonghyun. Érzed már az erőt? Neked itt a helyed. Bebocsátást nyerhetsz ebbe a világba, amint elhoztad nekem ennek a halandó nőnek a lelkét. De figyelmeztetlek! Ha meginogsz, és helyette magaddal végzel, a lelked örökké a rabszolgám lesz.

Újra elcsendesül minden, s én nem gondolkodom. Szinte ösztönösen hajolok le, és fogom újra kézbe a legnagyobb, vértől mocskos üvegdarabot. Amint rámarkolok, tenyeremből újra kiserken néhány vörösen izzó csepp, a fájdalom azonban mosolyra húzza a szám. Áldozatom felé fordulok, aki könnyes szemekkel igyekszik hátrálni tőlem.

- Ne! Kérlek, ne bánts! – könyörög sírva, én viszont egyre közelebb szorítom a konyhaszekrényhez. Forró lehelete arcomra csapódik, s ekkor hirtelen a szívembe hasít a fájdalom.

Csak egy megoldás maradt...

- Sajnálom – fogom le egyik kezét, mialatt még mindig sikítva vergődik karjaim béklyói alatt. – Szeretlek – szorítom másik kezét az üvegdarabra. Az ő tenyeréből is azonnal folyni kezd a vér, mégis elcsendesedik. Rezzenéstelenül néz rám, én pedig kihasználom ezt a lélegzetvételnyi időt. Kezét egyenesen lüktető szívem fölé irányítom, majd beledöföm az üvegdarabot...

Testemből lassan elpárolog az élet, ő pedig egyre csak zokog fölöttem.

Így kellett történnie.

#

A jó és a rossz az idők kezdete óta egyensúlyban él egymás mellett, mióta a három világ létrejött. Egyik sem győzedelmeskedhet a másik fölött, mégis örök küzdelmet folytatnak egymás ellen, ez a lételemük.

Ha egy démon megszegi Lucifer parancsát, hogy megóvjon egy emberi lényt, lelkének nincs helye a Mélységben. Tette arra a sorsra kárhoztatja, hogy szellemként kóboroljon a Földön, míg nem születik egy alkalmas személy, akinek majd birtokba veheti a testét.

Amikor a lélek egy új testbe lép, elveszti emlékeit. Még a démoni lélek is tiszta lappal indul, ha megtagadja a sötétség hatalmát...

#

Végre megértem, miért mesélte ezt nekem oly sokszor az édesanyám, mikor kisfiú voltam, és az is világossá válik, miért távozott el az édesapám, még mielőtt megszülettem volna.

A történelem valóban ismétli önmagát, de mi döntjük el, hagyjuk-e, hogy a körforgás ereje szabadon sodorjon minket, vagy kilépünk belőle...

...Ézemi...