Még egyszer segíts, kérlek (Leeteuk, Heechul, Onew) 1.

      Elmentél, de én képtelen vagyok elengedni téged. Az arcom mosolyog, miközben a szívem elviselhetetlenül fáj. Bárcsak én ültem volna ott, akkor a helyeden...

***

Ebben a világban te voltál a mindenem, nem akarom, hogy ennyire szenvedj. Tudom már, miért vagyok itt: segíteni fogok neked.

A történet két szemszögből íródik.

Leeteuk még hónapok elteltével sem tudja túltenni magát szerelme, Heechul halálán. Társai előtt nem mutatja fájdalmát, inkább a munkába temetkezik, s magában őrlődik.

Heechul eközben a Teremtő homályos utasítását követve szellemként visszatér ebbe a világba, és elég különös módot talál arra, hogy kapcsolatba lépjen Leeteukkel...

Megjegyzés: Ez a fici befejezett, öt részes. A további részekre a lap alján tudsz ugrani.

Műfaj: romantikus, fantasy, dráma, humor
Figyelmeztetés: 12+ és yaoi

Újabb koncert. A hatalmas termet betöltik a zafírkék fények, s az elfek sikolyai, a fiúk pedig mosolyognak, mint mindig. Henry és Hyukie egymás szavába vágva adják a rajongók tudtára szeretetüket, mialatt a többiek ragyogó arccal pillantgatnak rájuk a sorban állva, arra várva, mikor következhetnek ők végre.

Sosem hittem semmilyen felsőbb hatalomban, sem a túlvilágban, büszke voltam rá, hogy engem ugyan semmilyen istenbe vetett hit nem akadályoz meg, hogy úgy éljek, ahogy kedvem tartja. Aztán meghaltam, s egy szürke, unalmas világban töltöttem a napjaimat a többi hasonszőrű, se nem jó, se nem rossz lelket szórakoztatva, míg el nem döntik, mi is legyen a sorsom.

Végül találkoztam a Teremtővel. Szánakozva tekintett végig rajtam, mintha tényleg sajnált volna, majd annyit mondott, hogy valaki ezen a világon a segítségemre szorul, ezért visszaküldi a lelkemet egy időre.

Tudni fogod, mi a dolgod.

Nagyon vicces... Ez körülbelül olyan, mint hogy tudni fogod, hogyan mutasd ki a szereteted. Évekbe telt, mire rájöttem, addig pedig rengeteg embert megbántottam. Ennyit mondott, semmi többet, hiába kérdezősködtem, majd itt találtam magam a Földön, a csarnok bejáratánál. Láttam a plakátokat, s hallottam a zenét is; gondolkodás nélkül futottam keresztül mindenen és mindenkin, hogy odajussak hozzájuk.

Hamar észrevettem, hogy az emberek nem látnak, így feltűnés nélkül sétálhattam fel a hatalmas színpadra. S most néhány centire megállva tőle, belenézek azokba a szemekbe, amelyek a világot jelentették nekem, ameddig a része voltam...

Teuk is mosolyog, ahogyan a többiek, én viszont jól látom a szemeiben a fájdalmat. Természetesen ő sem észlel engem, keresztülnéz rajtam, s kezem átcsúszik az övén, ahogy megpróbálom megfogni.

Persze, hisz’ csak egy mihaszna szellem vagyok, a valamikori húsvér emberi lényem semmirekellő maradványa...

Ráébredek, hogy kiabálnom is kár, úgysem hall senki. Némán könnyezve húzom végig ujjaimat újra és újra Teuk arca előtt, mely szinte ragyog a sok hidratálótól és korrektortól, amit rákentek, hogy mindent elfedjenek vele, szemeiben azonban ott tükröződik a szomorúság.

Talán ezért vagyok itt?

Úgy érzem, nem bírom tovább. Kirohanok az épületből, keresztül mindenkin, és csak ordítok.

- Miért? Miért küldtél ide? Hogy lássam, mennyire szenved? Ezzel büntetsz, amiért megtagadtalak? Mi a fenét csináljak, ha nem lát és nem is hall engem? Nem válaszolsz?  - bámulok az égre, kikelve magamból, de nem jön válasz.

- Szüksége van rám. Igen, ezt mondta. Talán ha mellette leszek, valahogyan segíthetek rajta – motyogom magamban a főutcán lődörögve, ahogy akaratlanul is a dormunk felé veszem az irányt.

***

- Ah, olyan régen vártuk már, hogy itthon lehessünk a mi elfjeinkkel. Nagyon hiányoztatok ám nekünk – integet a sikító tömegnek mosolyogva Henry, Hyukie viszont azonnal kiveszi a kezéből a mikrofont, hogy ő is megszólalhasson.

- Szeretünk titeket! Főleg én, Eunhyuk – mutogat magára, mire hatalmas ováció, és Kangin vállba veregetése a jutalma.

Végignézek a fiúkon, és látom, hogy végre újra boldogok. Sorra nyertük a díjakat az elmúlt időben, de ez csak azért történhetett meg, mert mind a munkába temetkeztünk, hogy a csapatunk túlélje Heechul halálát.

Már nyolc hónapja, hogy eltávozott közülünk.

Eleinte együtt sírtunk, sokszor még a színpadon is, az elfekkel együtt. Minden este összegyűltünk a nappaliban, gyertyákat gyújtottunk, és közben beszélgettünk. Kiöntöttük a szívünket egymásnak, s néha neki is, abban reménykedve, hogy valahonnan figyel minket.

Így vészelte át a csapatunk ezeket az időket. Láttam, hogy a fiúk lassan elfogadják az elfogadhatatlant, ezért úgy éreztem, ettől kezdve csak ártanék nekik azzal, ha újra és újra eszükbe juttatom.

Nekem azonban a mai napig ő a legelső gondolatom, amint reggel kinyitom a szemeimet, és a legutolsó, mielőtt álomra hajtom a fejem. Néha titkon még mindig abban reménykedem, hogy ez az egész csak egy rossz álom, s amikor felébredek, ő majd ott fekszik mellettem, ahogy mindig.

***

A dorm üresen tátongva engedi, hogy a napsugarak az ablaküvegeken keresztül behatoljanak falai közé.

Persze, hiszen még nem értek haza...

Újra könnyek szöknek szemeimbe, amint az előtérbe lépve megpillantom a többi között Teuk hófehér papucsát, melyet még tőlem kapott. Leguggolok, de ujjaim ugyanúgy szaladnak keresztül a puha anyagon, ahogy az ő bőrén.

Eszembe jut, mennyire nem szerette, amikor az érzékeny lábujjait csókolgattam; mindig el akarta húzni őket, s olyan hangon sikoltozott, akár egy kislány.

Könnyeim a padlóra hullnak, mégsem hagynak foltot rajta. Szipogva dörzsölöm le őket arcomról, mielőtt azonban felemelkednék, keserves nyávogás csapja meg a fülem.

- Heebum! – kapom fel a fejem, ő pedig odaszalad hozzám, s a lábamhoz dörgölőzik. – Te... látsz engem? És hogyan érezhetlek? – nézegetem kezeimet, majd magamhoz szorítom őt, miközben állásba tornászom magam.  – Annyira szeretlek. Bárcsak engem is láthatna, ahogy téged. Bárcsak enyhíteni tudnám valahogy a fájdalmát – sírom fülébe, ahogy magamhoz ölelem.

Becsukom a szemem, s egy pillanatra úgy érzem, mintha egybeolvadnánk. A következő pillanatban azonban fejem a kemény padlón koppan.

Hogy estem el? – Próbálnék megszólalni, de nem jön ki hang a torkomon. – Heebum, menj arrébb, nem szeretnék rád lépni – lököm meg a lábát, de nem akarok hinni a szememnek; az ő szürke lába ugyanis hozzám tartozik, ahogyan a másik is, amelyikkel az előbb arrébb toltam.

Idegesen forgatom szemeim előtt az idegen végtagokat, s ekkor veszem észre, hogy a folyosó vége homályba vész szemeim előtt, ráadásul a színek nagy részét sem érzékelem. Ami viszont azonnal feltűnik, az a rengeteg szag, ami a lakás minden szegletéből áramlik felém, szinte csiklandozva orromat. A falióra kattogása pedig hirtelen olyan idegesítően hangosnak hat, hogy szinte szétviszi a dobhártyámat.

Nem, ez biztos csak vicc... Én lettem Heebum? Mégis, hogyan?

Igyekszem felállni, de sehogy nem sikerül, így négy lábra ereszkedem, ami azonban különösen könnyen megy, miután rájövök, hogy farkam is van. A folyosó jól ismert tárgyai szinte mind szürkék és hatalmasak, na, és... a többségük rettentő büdös anyagból készült.

Néhány perc után már egészen megszokom a négy lábon járást, s azt is, hogy még az utcán sétáló emberek lépéseit is hallom. Egy hirtelen ötlettől vezérelve a falra szerelt, földig érő tökörhöz indulok,  melyben megpillantom Heebumot.

Te hova lettél? – teszem fel magamban a kérdést, majd mintha egyenesen az elmémben érezném a jelenlétét, szinte a nyávogását is hallom.

Ő is itt van, bennem.

***

- Szia, Hibummie, hiányoztam? – köszönök a macskának, aki most is ott vár a lakásunk ajtajában.

Mióta Heechult elvesztettük, engem szeret gazdájaként, sokszor melettem is alszik. Különös... Mintha egymást próbálnánk vigasztalni a minket ért veszteség után. Úgy érzem, nekem ő maradt Heechulból. – Baj van, haver? Éhes vagy? Gyere ide. – Még mindig mozdulatlanul ülve néz rám, ahelyett, hogy lábamhoz dörgölőzve köszöntene, ahogy mindig teszi. Felemelem, és simogatni kezdem.

- Elkényezteted azt a macskát, hyung – kacsint rám Kangin, miközben elhalad mellettem a folyosón.

- Ez nem igaz. Én csak egyszerűen szeretem őt – pillantok Heebum nagy, sárga szemeibe, melyeket behuny egy pillanatra, majd közelebb húzódik hozzám. Szeretem ezt a macskát, mert őt már nem szerethetem...

- Folyton azt mondogatod, hogy minket is szeretsz, velünk mégsem vagy ilyen elnéző – szólal meg Kyu, amint bőröndjét eltologatja előttünk.

- Mert nektek folyton jár a szátok, nem hagytok nekem békét. Példát vehetnétek róla, ő csak akkor nyávog, ha valami baja van.

- Ts... – indul puffogva az emeletre Kyu, bőröndje kerekével akkora zajt csapva, hogy Heebum azonnal hátrarántja füleit, s kikerekedett szemekkel néz a hang irányába.

Közben mindenki besétál a dormba, a lakás lassan újra megtelik élettel; vidámsággal, panasszal, egyezkedéssel, sóhajokkal, békével és zűrzavarral, mindennel, amiben neki már sosem lehet része. Képtelen vagyok egy perccel is tovább erősnek mutatni magam előttük.

- Pihenek egy órácskát, kérlek, addig ne zavarjatok – szólok be a többieknek a nappaliba.

- Rendben, hyung – jön a válasz, én pedig Heebummal elindulok a szobám felé.

***

Ahogy belép az ajtón, s megszólít, szinte ledermedek. Nem látom tisztán az arcát, a hangját viszont ezer közül is felismerném. Legszívesebben zokogva ugranék a nyakába, a macskák azonban nem tudnak sírni; a fájdalmat viszont ugyanúgy érzem a szívemben.

Odasétál hozzám és magához ölel, én pedig olyan közel bújok hozzá, amennyire csak tudok. Beszívom az illatát, miközben a szívverését hallgatom. Bárcsak elmondhatnám, mennyire szeretlek.

Mosolyog, de jól látom, hogy ez csak a felszín. Bevisz a szobánkba, amint azonban becsukja az ajtót, szinte kitör belőle a sírás. Kabátját a kanapéra hajítja, azután az ágyra rogy.

Könyörgöm, ne tedd ezt! – Próbálok megszólalni, de sehogyan se megy, végül sikerül egy erőtlen nyávogást kipréselnem Heebum hangszálaiból.

Teuk erre felkapja a fejét.

- Heebum – nyújtja felém egyik kezét, miközben a másikkal könnyeit törölgeti. Ölébe mászok, s nagy nehezen két lábra állok, hogy két mancsom közé fogjam arcát, ahogy mindig, ha szerettem volna, hogy csak rám figyeljen. Nem tudok neki semmit sem mondani, csak nézem a könnyektől nedvesen csillogó szemeit.

Itt vagyok veled. Kérlek, ne sírj!

***

Heebum két mancsát az arcomra teszi, ahogy Heechul is tett sokszor a kezeivel. Meredten néz a szemembe, majd pislogni kezd.

- Pont úgy viselkedsz, mint ő. Neked is nagyon hiányzik, igaz? Ha aznap nem adom át neki a kormányt, még mindig élne. Nekem kellett volna meghalnom – temetem felforrósodott tenyereimbe arcomat, a következő pillanatban azonban éles fájdalom hasít a combomba. – Heebum, te... miért karmoltál meg? – meredek rá kérdőn, ő viszont arcomhoz dörgölőzik. – Éhes vagy, ugye? Ne haragudj, teljesen elfeledkeztem rólad. Máris kapsz vacsorát.

Kissé rendbe szedem magam a tükör előtt, hogy a többiek ne vegyék észre, hogy sírtam, majd kisétálok a konyhába.

***

Hogy mondhatsz ilyet? A csapatra nem gondolsz? Mind összeomlottak volna, ha a leaderük hal meg! – Végső tehetetlenségemben  combjába engedem karmaimat.

Nem akarom, hogy ennyire szenvedjen. Már tudom, mit kell tennem: segítenem kell, hogy fel tudja dolgozni a halálomat.

Orromat végighúzom könnyes arcán, majd hozzábújok, ő persze, azt hiszi, éhes vagyok. Igaza van, hisz’ érzem, hogy Heebum gyomra valóban üres. Kiszaladok utána a konyhába, s belevetem magam a száraz eledelbe, amit elém szór.

Pfuj, de szörnyű íze van! Heebum, te tényleg ezt eszed szinte minden nap? Valami borzalmas...

Bármilyen is, tudom, hogy meg kell ennem, mert a testének szüksége van az ételre, így az utolsó darabokat is eltüntetem a tálkából. Amint befejezem, s megfordulok, Teuk halad el mellettem, és valami számomra kivehetetlen dolgot visz magával, majd belép a fürdőbe. Biztosan a pizsamája.

...Ézemi...



További részek:
2.
3.
4.
5.