Újrakezdés (JongKey)

Vajon megbocsájtást nyerhet a sorstól egy olyan személy, aki elvette egy embertársa életét, vagy a bűntudat mellett egész életében cipelnie kell vállain a magány és a boldogtalanság súlyos terhét is?

Ha új életet kezdünk, minden jóra fordul?

Megjegyzés: A történet Jonghyun szemszögéből íródott, bár a jelleme szerintem eléggé karakteridegenre sikeredett; nem hinném, hogy képes lenne úgy gondolkodni, mint a főszereplő.

A hangulat helyenként depresszív és fájdalmas; kérem, mindenki ennek tudatában kezdjen bele az olvasásba.

Műfaj: angst, tragédia
         Figyelmeztetés: yaoi, 16+, gyilkosság, öngyilkosság, szereplő halála

Újrakezdés...

Ez a szó örvénylik tudatomban, s szinte látom is magam előtt a kristálytiszta, hívogató fehérséget, ahogy a villanykörte sárgás fénye szemembe tükröződik az ujjaim közt pihenő borotvapengéről.

Ebben a világban nincs helyem, nem nyerhetek bocsánatot bűnömre, sem tőle, sem a sorstól, mely hozzá sodort, hogy később gúnyos vigyorral tolhassa arcomba az igazságot. Az igazságot, melyet elodáztam, ha felrémlett, vagy beburkoltam a remény rózsaszínű ködfátylába.

De a köd felszállt, s csak a hideg üresség maradt. Egészen megszoktam már; a nyitott ablakon besüvít a téli fagyos szél, s szinte a húsomba váj karmaival, mégsem érzem, hogy fázom.

Torkomból fájdalmas kacaj tör fel.

Milyen naiv is voltam...

Akár egy gyermek, abban reménykedtem, hogy ha megbánom a bűnömet, azzal megválthatom az életemet. Azt hittem, akaratom és a szívem döntése elég hozzá, hogy minden megváltozzon.

Szememből kiserken egy könnycsepp, s lassan végigcsúszik hideg arcomon. Az a mézesmázos, rózsaszín ködfelhő újra elmémbe furakszik, ahogy szemem előtt megjelenik a kettőnk története; az a boldog idő, amit a sors utolsó mézesmadzagként lökött elém, hogy érezzem, mit veszítek, amikor eltűnik...

***

- A fiamat... kérlek, csak... őt ne bántsátok – nyögte erőtlenül a férfi, ahogy mellkasára szorította ujjait, s könyörögve nézett szemeimbe. Hirtelen megremegett kezemben a pisztoly, melyet görcsösen szorongattam.

Mit tettem?

Szemeim előtt csuklott össze az az ember, aki semmi rosszat nem csinált, csupán meg akarta védeni a gyermekét, s földön heverő pisztolya mellé hanyatlott. Meredtem néztem mozdulatlanná dermedő testét, minden erőm elhagyott. Saját fegyverem csattanva ért földet, miközben elmémet elborította a forró hideglelés...

#

Minden tagon remegett, ahogy felriadtam rémálmomból. Izzadságtól nedves ruháim felhevült testemre tapadtak, s az ágyamat is olyan nyomasztóan forrónak éreztem, mintha egyenesen a Pokol szájában lennék.

Levetettem magamról a takarót, és felültem. Lélegzetem lassan visszatért a szokásos ütemre.

Ez már a múlt, s én azóta új életet kezdtem.

Ez már a múlt, s én megbűnhődtem a tettemért.

Mégsem tudtam szabadulni a fájó emlékektől, bármennyire is igyekeztem becsületes és jó emberként élni. Leültem a zongora elé, ujjaimat végigfuttattam a nemes fa borításon, majd a billentyűk fölött pihentettem meg őket.

Nélkülük vajon hol lennék most? Talán börtönbe jutottam volna, ha újra csak az utca sötét mélye kínálkozott volna otthonommá lenni? Vagy már nem is élnék?

Összeszorítottam szemeimet, s egy ismerős dallamot kezdtem el játszani. Egy dallamot, mely azokra az időkre emlékeztet, amikor még a szerető család magától értetődő volt számomra.

*

- Jól van, akkor csütörtökön találkozunk, addig gyakorolják Bach C-dúr prelúdiumát – csuktam le a zongora billentyűfedelét, mielőtt azonban fel tudtam volna állni székemről, hirtelen árnyék vetült a hangszer csillogó borítására.

- Tanár úr, én... szeretnék valamit kérdezni – csendült fel az egyik diákom hangja a közvetlen közelemből, még azelőtt, hogy időm lett volna felé fordulni.

Ráemeltem tekintetem, s egyenesen szemeibe néztem, melyeket különös borostyánfénybe vontak az egyik oldalsó ablakon beszűrődő napsugarak.

Hmm, ez a fiú hasonló korú lehet hozzám, mégsem vettem eddig észre a többiek között...

- Mondja csak – engedtem meg magamnak egy félmosolyt, miközben a székek csikordulása és a pakolászás hangja aláfestette a köztünk beállt pillanatnyi csendet.

- Lenne rá ideje, hogy... meghallgassa, ahogy zongorázom? Nagyon sokat gyakoroltam, de nem vagyok benne biztos, hogy elég jól játszom. Szükségem lenne a tanácsaira, hogy hogyan fejleszthetném magam tovább. – Eltökélten nézett szemeimbe, de közben ujjait egyre jobban belemélyesztette a kezében szorongatott kottásfüzet borítójába.

Végigfuttattam rajta a tekintetem, s azonnal feltűnt, milyen különös öltözéket visel. Bár már javában az őszben jártunk, egy combközépig érő rövidnadrág simult lábaira, melyet egy garbóval és egy hosszabb bőrkabáttal egészített ki. A cipője pedig... Azt hiszem, legutoljára nagyjából fél évvel korábban, egy színházi darabban láttam hasonlót.

Hirtelen ránézésre valami divatmániás ficsúrnak tituláltam volna, ahogy viszont újra szemeibe néztem, még mindig ugyanazt a komolyságot láttam bennük, mint pár pillanattal azelőtt, s még valamit, amit igazán nem is tudtam megmagyarázni.

Őszinteség... Mintha ezt üzennék nekem.

- Jöjjön csak – álltam fel a székről, hellyel kínálva őt, s míg előkészült, odahúztam magamnak egy másik ülőalkalmatosságot. A többiek közben összepakoltak, és egymás után hagyták el termet, így ketten maradtunk a lemenő nap sugaraitól aranyfénybe vont helyiségben.

Ujjait a billentyűk fölé helyezte, egy pillanatra lehunyta szemeit, majd belekezdett. Első pár leütése kissé tétova volt, de azután mintha lassan elpárolgott volna izgalma és félelme, s láthatóan egyre inkább beleélte magát a játékba.

Ugyanaz az előjáték csendült fel ujjai alatt, melyet én is megszólaltattam  reggel, mégis, az ő előadásában hallani teljesen másmilyen volt.

Ez a fiú mintha érezné a billentyűket, és azt a fájdalmat, melyről a darab szól.

- Mi a véleménye? – szakadt meg hirtelen a dallam, visszatérítve engem a valóságba. Szemei várakozásteljesen függtek az enyémeken.

- Tetszett a játéka, és az előadásmódja is szép. Az egyetlen hibája, hogy néha nem találja a ritmust, mert elsieti a szünetek megtartását, de ez kellő gyakorlással és odafigyeléssel kiküszöbölhető.

- Köszönöm a tanácsát, ígérem, tovább fogok gyakorolni – hajtott fejet előttem, majd indult volna is, de engem furdalt a kíváncsiság, ezért újra megszólítottam.

- Mondja csak, korábban is tanult már zongorázni? – tettem fel neki kérdésem, mire újra rám pillantott, s halvány mosolyra húzódott a szája.

- Igazából... sosem jártam zongoratanárhoz, a szüleim viszont szenvedélyesen szerették a zenét –  kezdte szemeivel a falat fürkészni tekintetem helyett. - Ez a darab volt a kedvencük, ezért szeretném megtanulni. Ha megnyerném vele az idei hangversenyt, a spórolt pénzemmel együtt végre összegyűlne annyi, hogy méltó síremléket állíttathassak nekik.

Hirtelen meg sem tudtam szólalni meglepettségemben, a következő pillanatban viszont felrémlett előttem saját múltam egy emlékfoszlánya.

- Különös... – nyúlt keserédes mosolyra a szám. - Ez a darab engem is az édesanyámra emlékeztet. Ha szeretné, máskor is szívesen meghallgatom a játékát az óra után – emelkedtem fel a székről, s egy pillanatra vállára helyeztem az egyik kezem.

- Hálásan köszönöm, tanár úr – rajzolódott szerény mosoly arcára, majd fejet hajtott előttem, s asztalához sietett.

Magam is pakolászni kezdtem, ahogyan ő, de közben oda-odapillantgattam a fiúra. Óvatosan csúsztatta helyére a tollat tolltartójában, majd mindent rendben világoskék táskájába süllyesztett, s hang nélkül tolta be maga után a székét.

- Viszontlátásra, tanár úr! – köszönt el tőlem mosolyogva, és akkor tudatosult bennem, hogy egészen belefeledkeztem a látványába.

- Viszont... látásra – búcsúztam el tőle zavartan, ő pedig kisétált az ajtón.

*

Két nap eltelt azóta, mégsem megy ki a fejemből...

Újra játszani kezdtem a darabot, de éreztem, hogy ő egészen másképp adta elő. Hirtelen előtörtek emlékeim; a múlt szele jéghideg ölelésbe vont, mintha már sosem akarna elengedni.

Édesanyám játszott nekem hasonló odaadással.

Ha apám nem fut annyit a pénz után, nem történt volna meg az a baleset, anyám nem törik össze, s nem menekül az alkohol és más férfiak karjai közé. Akkor én sem kerültem volna a rossz társaságba... - Persze, másokra hárítani a felelősséget könnyebb, mint megemészteni, hogy megöltem egy ártatlan embert - árvává téve így egy korombéli fiút -, és ezért csakis magamat hibáztathatom.

Fegyvert fogtak a társamra, meg kellett tennem. – Azt hiszi az ember, hogy ha sokat mondogatja, idővel el is hiszi, de én képtelen voltam erre.

A zene segített túlélni és újrakezdeni; nevelőszülőket találni, akik tehetségesnek véltek, ezért a szárnyaik alá vettek. Ők taníttattak és támogattak, nekik hála, olyan életet élhettem, amilyet mindig is szerettem volna.

A múltamat viszont még mindig képtelen vagyok magam mögött hagyni.

Lassú mozdulattal töröltem le arcomról az előbukkanó könnycseppeket. Mély levegőt vettem, majd a szekrényemhez léptem, s öltözködni kezdtem.

*

Ahogy besétáltam a terem ajtaján, és a tanítványaim üdvözöltek, kissé megkönnyebbültem.

Miközben magyaráztam, szemeimmel a múltkori fiú után kutattam. Kis keresgélés után meg is pillantottam őt; az ablak melletti oszlopban ült, a második sorban. Egy fél másodpercre összetalálkozott a tekintetünk. Hogy nem vettem őt észre korábban?

Az óra végeztével felé pillantottam, s láttam, ahogy betolja a székét, kezébe fogja a kottásfüzetét, és a kijárat helyett felém indul. Szinte már vártam is, hogy ezt tegye.

- Gyakoroltam a szünetek megtartását – nézett rám várakozásteljesen.

- Jól van, hallgatom – engedtem át neki a helyem, ő pedig belekezdett az előadásba.

Mialatt elmerültem játékában, újra erőt vett rajtam a fájdalom, szinte a torkomat szorongatta. Próbáltam magamba fojtani a sírást, a fiú azonban biztosan észrevett valamit az arcomon, mert felhúzott szemöldökkel pillantgatott egyik szememből a másikba.

- Valamit elrontottam?

- Nem, csak... igazán megható a játéka. Tökéletes, nem találok benne hibát. Folytathatja a tanulást az első tétellel – nyeltem le előtörni készülő könnyeimet, majd hátat fordítottam neki. Nem szeretném, hogy sírni lásson.

- Nagyon köszönöm, tanár úr – hallottam a hátam mögül hangját, melyet székének csikordulása követett. Nem néztem rá, meredten bámultam a fekete-fehér billentyűket, egészen addig, míg egybe nem mosódtak szemeim előtt.

- Várjon! – fordultam felé egy hirtelen gondolattól vezérelve. – Hogy is hívják?

- Kibum. A nevem Kim Kibum – állt meg az ajtóban. Bólintottam egyet, s elköszöntünk egymástól.

*

  Kibum... Miért cseng olyan ismerősen ez a név? S miért érzem magamhoz közelebb, mióta megtudtam, hogy hívják? Hiszen még nem is ismerem – gondolkodtam el, miközben otthon levetettem a kabátom, s feltettem egy adag kávét főni.

Elbambulva figyeltem az óra mutatójának folytonos körútját, csak a kávéfőző fortyogása és sistergése térített vissza a valóságba.

Segítenem kell neki, hogy megnyerje azt a versenyt.

*

- Kibum, mit szólna hozzá, ha a továbbiakban kicsit többet is foglalkoznánk a hangversennyel, amelyre készül? – Összevont szemöldökkel nézett vissza rám, miközben megállt a pakolásban. – Úgy értem, ha szeretné, adhatok önnek különórákat.

- Hálás vagyok a kedvességéért, tanár úr, de én ezt nem engedhetem meg magamnak. A pénzem épp csak elég az egyetemre és erre a tanfolyamra – hajtotta le a fejét szerényen.

- Nem kérnék öntől pénzt. Tudja, a zene számomra az életem része, és úgy érzem, ez a szeretet valahol önben is ott van. Szeretnék segíteni, hogy megvalósítsa, amiről álmodik, amellett, hogy a tehetségét is kifejezi.

- Én ezt... nem fogadhatom el. Nem áldozhat rám órákat mindenféle elismerés nélkül.

- Nekem az a legnagyobb elismerés, ha a tanítványom sikereket ér el, higgye el. Legalább a célja mellett egy másik oka is lenne, hogy mindent beleadjon a győzelemért – mosolyogtam rá, ahogy lassan újra rám emelte kristálytiszta tekintetét.

- Köszönöm – hajtott fejet előttem. – Meg fogom nyerni a versenyt. – Szemeiben ugyanaz az eltökéltség csillogott, mint amikor először megkért, hogy hallgassam meg a játékát.

- Ebben az esetben máris kezdhetjük a gyakorlást – mutattam a zongora melletti székre, ő pedig odasétált, s elhelyezkedve bele is kezdett a darabba.

Mozdulatai kecsesek voltak, rengeteg érzelmet hordoztak magukban. Bár egy párszor hibázott, mégis élvezhetőnek találtam a játékát, arca rezdülésein pedig egyértelműen látszott, mennyire koncentrál. Egy pillanatra el is merültem vonásai szépségében, miközben az előadását éveztem.

- Ettől a résztől újra – böktem az egyik sor elejére, s ő el is kezdte játszani. – Várjon! Figyeljen engem, majd próbálja meg még egyszer – mutattam meg neki a kérdéses néhány ütemet, ezután újra ő következett.

- Ügyes voltál, csak így tovább! – mosolyogtam rá, miután az első tételt hibátlanul előadta, s legszívesebben meg is öleltem volna. – Kérlek, ezentúl szólíts Jonghyunnak. – Szerényen elmosolyodott, s aprót bólintott, majd elbúcsúzott, egyedül hagyva gondolataimmal.

Ez a fiú csodálatra méltó szorgalommal rendelkezik, igyekvő és fegyelmezett, s mindezt egy önzetlen cél érdekében.

De nemcsak a lelke szép...

Különös érzés fogott el, ahogy magam elé idéztem karcsú alakját, igéző szemeit, s finom vonalú ajkait.

Jogom van nekem ehhez? Szabad ilyesmit éreznem, és titkon viszonzást várnom, azok után, amit akkor tettem? – néztem felfelé, miközben magamban feltettem ezeket a kérdéseket, választ viszont persze, nem kaptam rájuk.

*

- Még mindig hiányzik a lendület ennél a résznél. Erősebben nyomd le ezt az ujjad, ezt pedig hamarabb emeld fel – csúsztattam kézfeje fölé a sajátomat, mert így könnyebben tudtam érzékeltetni, miről is beszélek.

Amint azonban ujjaihoz értem, tekintetünk összetalálkozott, s úgy éreztem, mintha hirtelen minden erő elszállt volna a végtagjaimból. Elkaptam a kezem, ahogy ő is. – Akkor... – nyeltem egy nagyot - még egyszer szeretném hallani.

Kibum újra játszani kezdett, de gondolataim időről időre elkalandoztak, mialatt őt hallgattam.

Tényleg úgy nézett rám, vagy csak rosszul láttam?

A szívem össze-vissza kalimpált mellkasomban, alig tudtam odafigyelni arra, pontosan követi-e a kottát. – Próbáld csak a felső szólamot, én leszek az alsó – húzódtam közelebb hozzá, majd együtt kezdtünk zongorázni, összehangolva minden egyes mozdulatunkat.

Együtt értünk a következő tétel végére, s egymásra mosolyogtunk, miközben tovább haladtunk. Kezeink egy pillanatra összeértek, mire mindketten megálltunk. A helyiségre átlátszó leplet terített a csend, mialatt egyre inkább elvesztünk egymás tekintetében.

Ragyogó, borostyánszínű szemeiről kívánatos ajkaira pillantottam, melyek egyre közelebb kerültek az enyémekhez. Gyengéden megcsókoltam, ő pedig viszonozta a közeledésem, a következő pillanatban viszont elhúzódott.

- Bocsánat, én... nagyon sajnálom – ugrott fel hirtelen a székről, én viszont elkaptam a karját, és nem engedtem el. Felemelkedtem, majd újra magamhoz húzva őt, folytattam puha ajkainak kényeztetését.

Tényleg megérdemlem ezt a csodát? Ha a világ darabokra hullik, az sem érdekel, ha az ő kezét fogva sétálhatok keresztül a romokon.

*

A napok észrevétlenül teltek el, s az aranysárgára színezett levéltenger lassan szétmállott az első hó nedves takarása alatt. Az idő egyre zordabb lett, mégsem fáztam; Kibum szerelme felmelegítette a testemet és a lelkemet is.

Míg én zongorázni tanítottam, ő megmutatta, hogyan kell szeretni. Felemelt, beragyogta színtelen mindennapjaimat, s elfeledtette velem, milyen is a mélység. Naivan úgy hittem, hogy a múltam sötét fellege már eloszlott, mialatt még mindig ott lebegett felettem. Észre sem vettem, mert a rózsaszín ködfátyol elhomályosította, teljesen megfeledkeztem róla.

Eljött a hangverseny napja is, s az egész tanulócsoport ott ült velem a kísérők soraiban, hogy jelenlétükkel támogassák őt. Amint kimondták a nyertes nevét, Kibum szemei könnyel teltek meg a meghatottságtól.

Sikerült, tényleg sikerült!

Miután átvette a jutalmat, azonnal hozzám sietett. Semmit sem mondott, könnyektől ázott, mégis ragyogó arca mégis mindent elárult. Csendesen szipogva bújt karjaimba, s úgy szorított magához, mintha sosem akarna elengedni.

- Szeretném... elmondani apának és anyának. Eljössz velem? – Könnyeit törölgetve távolodott el tőlem.

- Persze – bólintottam. Elköszöntünk a többiektől, s kifelé indultunk a hangversenyteremből.

Ha tudtam volna... ha tudtam volna, hova vezet ez az út, talán akkor is végigmentem volna rajta?

A tudás hatalom, a hatalom viszont súlyos teher, mely rátesped az ember lelkére, így az túl nehézzé válik, hogy szárnyra kaphasson. A csupasz valóság visszahúz a földre, s még azelőtt sorvasztja el szárnyaidat, hogy azok kinőhetnének...

- Itt is vagyunk – mutatott egy szerény, kétszemélyes síremlékre. Csupán két fűvel benőtt domb volt, egyszerű fa táblácskával. Ahogy viszont elolvastam a rávésett neveket, hirtelen az egész világ forogni kezdett velem.

Kim Dongsun és felesége, Eunkyung... Szeretettel emlékszik rájuk fiuk, Kibum.

Kim Kibum... Nem, ez lehetetlen...

Az édes illatú, rózsaszín ködfátyol egy pillanat alatt eltűnt; felrémlett minden szörnyűség, melyet oly gondosan eltakart elmém elől. Mintha az égbolt szétrepedt volna, s lehulló darabjai néhány másodperc alatt temettek volna maguk alá. Minden porcikám reszketni kezdett, alig tudtam állni a lábamon, de mozdulni is képtelen voltam.

Kibum közben lassan közelebb sétált a sírhoz, és fejet hajtott néhai szülei előtt. Nem is hallottam szavait, mintha minden érzékszervem megszűnt volna működni, látásomat kivéve.

Mindenről én tehetek, csakis én...

A sors lehullatta színes álarcát, s torz vigyorral rothadó képén, kúszott elém, hogy kiélvezze hatalmának bizonyságát. Úgy éreztem, összeroppanok, de tartanom kellett magam. Nem omolhatok össze, még nem.

- Mehetünk - emelkedett fel Kibum a sír mellől, én pedig minden erőmet összeszedve visszatartottam könnyeimet, ahogy szemeibe néztem.

Vajon hányszor áztatta könny őket miattam? - Baj van, Jonghyun? – csúsztatta a vállamra egyik kezét.

- Semmi, csak... eszembe jutottak a saját szüleim.

És hazudok, megint csak hazudok... Újra csak elárulom őt. Mégis, milyen ember vagyok én?

A zokogás elemi erővel tört ki belőlem, a fagyott hóval borított talaj szinte húzott magához, hogy eggyé váljak vele, ő azonban elkapott.

Elvettem tőle az édesapját, árvává tettem, mégis ő segít nekem. Ő erős, én viszont gyenge vagyok.

- Semmi baj. Gyere, hazaviszlek – karolt belém, én pedig élettelen rongybabaként hagytam, hogy vezessen, bólintani sem volt erőm.

*

Kibum

Amikor ezt a levelet olvasod, én már nagyon messze leszek Szöultól. Képtelen vagyok neked személyesen elmondani az igazat, inkább gyáva módon leírom neked, s azután eltűnök az életedből, melynek nem érdemlem meg, hogy a része legyek.

Én voltam az a személy, aki miatt árvává váltál, a tizenegy éves suhanc, aki lelőtte az édesapádat. Jól tudom, hogy nem létezik olyan cselekedet, amivel ezt jóvá tehetném, inkább az lenne igazságos, ha a sors számomra is hasonló halált szánna.

Kérlek, felejts el, hogy valaha is ismertél engem, és légy boldog.

Jonghyun

Üveges tekintettel csúsztattam a levelet egy borítékba, s kitettem az íróasztalomra, a másik, nevelőszüleimnek címzett boríték mellé. Nekik csupán annyit írtam, hogy egy kis levegőváltozásra van szükségem, de nem kell aggódniuk, hamarosan jelentkezni fogok.

Újrakezdés...

Egyszer már megtettem, most is menni fog. A különbség csupán annyi, hogy ezúttal teljesen egyedül vagyok, senki nincs mellettem.

Könnyeim már elapadtak, de egész arcom lüktetett a sok sírástól, miközben egy bőrödbe pakoltam ruháimat. Nem akartam, hogy rám találjanak, ezért minden mást magam mögött hagytam, még a zongorát is.  

*

Eltelt három hónap, de a múltam miatt még nem mindig nem tudtam elhelyezkedni egyetlen intézményben sem Gwangjuban, s már a második felszólító levelet kaptam meg aznap a főbérlőtől, amiért nem fizettem lakbért.

Csak azért lehetett korábban tisztességes állásom, mert a nevelőszüleim bevetették a befolyásukat. Hogy nem jöttem rá korábban? Talán mindvégig sejtettem, csak magamnak sem mertem bevallani, hogy önerőből még erre sem vagyok képes?

A rothadó képű sors lassan bevéste magát a mindennapjaimba. Már szinte láttam magam előtt fedetlen, gusztustalan mosolyát, s éreztem a belőle áradó bűzt minden alkalommal, amikor újabb visszautasító levelet vagy figyelmeztetést kaptam.

Már a fűtést is kikapcsolták. Átfagyva, behúzott nyakkal, s zsebre dugott kézzel meredtem a kinti világra. A gyerekek boldogan szökdécseltek a friss hóban, még önfeledt kacagásukat is jól hallottam, ha az ablakhoz léptem. Mintha ők és én nem ugyanazon a világon osztoztunk volna.

Talán soha nem is tartoztam ide...

***

Elbuktam...

A sors ítéletet mondott felettem, s már a zene sem segít rózsaszín fátylat emelni szemeim elé, hogy elhiggyem, egyszer minden jobbra fordul.

Újra kell kezdenem...

Csuklómhoz szorítom a pengét, de nem is érzem hidegségét; nemcsak a szívem, már a testem is fagyossá vált. A kis fémdarab végigsiklik bőrömön, s nyomában kiserken a piros vér.

Különös forróság önt el, mégis remegni kezdek. Szemeim lecsukódnak, és lassan elgyengülnek tagjaim.

- Jonghyun! – hallom meg Kibum hangját a következő pillanatban. Felpillantok, s őt látom. Fényes ragyogás veszi körül; gyengéden mosolyog rám, ahogy mindig. – Gyere velem – nyújtja felém a kezét, én pedig megfogom, s együtt hagyjuk el ezt a világot...

...Ézemi...