Figyelmeztetés: 12+
Donghae
mostanában szinte minden nap meglátogat. Egyre többet beszélgetünk, ő pedig
minden gondolatomat megérti, sőt néha mintha ki is találná őket. Olyan, mintha
már évek óta ismerne engem. Megnyugtat, megnevettet, vigyáz rám.
*
Egyik nap este tízig benn maradok
a munkahelyemen, a főnök ugyanis rám parancsolt, hogy ha kell, aludjak benn,
de mindenképpen legyek kész a papírokkal másnapra.
Szórakozottan és álmosan
sétálok ki a nehéz fémajtón, majd egyenesen a szokásos buszmegálló felé veszem
az irányt. A menetrendre meredve viszont megtudom, hogy az utolsó busz már tíz
perce elment. Mobilom után kezdek turkálni a táskámban, hogy hívjak egy taxit,
amikor megáll mellettem egy sötétkék autó.
- Az a pojáca csak most engedte el? Jöjjön, én hazaviszem – szól ki a
kocsi ablakán Donghae, majd kinyitja nekem az ajtót.
A főnökömre használt jelzője
megmosolyogtat, a következő pillanatban viszont zavartan markolom táskám
fogantyúját. Egy autóban utazni vele…
Nem, nem fogadhatom el.
- Köszönöm a jóságát, de nem szükséges miattam kitérőt tennie, máris
hívok egy taxit – nyúlkálok még mindig a táskámban, de sehogy sem tud a kezembe
akadni a telefonom.
- Jöjjön csak nyugodtan, én is arrafelé megyek. Egy barátomnak most
lesz a legénybúcsúja.
- Hát… rendben van, de csak akkor, ha… biztosan nem teher önnek –
dadogom, ahogy közelebb lépek az autóhoz. – Sok boldogságot kívánok a
barátjának – mosolygok rá, majd beszállok.
***
Most is ott vagyok a közelben,
de hiába várom négy órakor, hogy az épületből kiáramló emberek közt őt is
megpillantsam. Idegesen nézegetem az órám. Eltelik öt perc, negyed óra, másfél
óra, de még mindig semmi.
Az
a hólyag sosem kíméli. Biztosan ma is késő estig dolgoznia kell… Pedig annyira
törékeny, még mindig nem heverte ki a fájdalmát, hogy nem veszi észre az a... ?
–Idegességemben a kormány borításába markolok.
Végre tíz után kisétál az
épületből. Jól látom, mennyire fáradt, mozdulatai is elárulják. Csak
reménykedni tudok benne, hogy nem ijesztem meg, ha mellé hajtok, de nem
hagyhatom egyedül, hiszen már az utolsó busz is elment.
Nem szeretném, hogy egy kicsit
is tartson tőlem, hiszen meg kell védenem őt. A baleset ráébresztett, hogy csak
akkor lehetek erre képes, ha mindvégig a közelében maradok, akkor is, ha ezzel
borotvaélen táncolok.
Nem érdekelnek a
következmények. Ahogy kedves hangját hallgatom, ahogy csillogó szemeibe nézek,
ahogy bátortalanul megfogja a kezem, én pedig segítek neki kiszállni az autóból…
Ő
már nemcsak az, akit meg
kell védenem, hanem az, akit meg
akarok védeni.
- Kellemes éjszakát! – engedem el apró kezeit.
- Köszönöm – biccent fejével, s barna fürtjei előrecsúsznak,
körülölelve így arcát, melyet szinte ragyogásba von mosolya és szemei csillogása.
- Önnek pedig jó szórakozást! – fordul meg, de én utána szólok:
- Ne haragudjon, lehetne, hogy… mostantól közvetlenebb stílusban
beszéljünk egymással? – Először meglepetten néz rám, de azután kisimulnak
arcizmai.
- Rendben van. Akkor kellemes estét, oppa – igazít füle mögé egy tincset,
olyan tündéri mosollyal, hogy szinte a szavam is elakad.
- Jó éjt, Yeonsaeng – integetek neki, majd beszállok az autómba.
Figyelem őt, ahogy a bejárathoz lép, kinyitja az ajtót, majd lassan eltűnik
szemeim elől, ahogy az ajtó becsukódik.
Oppa…
Bárcsak elmondhatnám, milyen csodálatos ezt hallani a szádból.
***
Mióta Donghae arra kért,
tegezzük egymást, még közelebb érzem őt magamhoz. Szinte minden nap
találkozunk, s mostanában egyre többet jut eszembe munka közben is, hogy vajon
mit csinálhat éppen.
Talán
a mentőállomáson ücsörög, mert nem történt semmi baleset? Vagy éppen azon
dolgozik, hogy megmentse egy ember életét?
*
Ma pontosan hét hónapja, hogy
elvesztettem Junseot. A fájdalom - amiről úgy hittem, már elhalványodott - visszatér
a szívembe, s nem akar múlni. Könnyeimet törölgetve indulok el az irodába, s
erőt kell vegyek magamon, hogy ez ne látszódjon meg rajtam.
Egész nap a főnök
elégedetlenkedéseit hallgatom; mindent megteszek, amit kér, mégis a fejemhez
vágja, hogy ügyetlen és pontatlan vagyok. Nagy sokára lejár a munkaidő, és
szerencsére csak egy órát kell túlóráznom.
Mégis, már szürkület fogad odakint, amint kilépek az utcára.
Egyenesen a legközelebbi bolt
felé veszem az irányt, hogy bevásárolhassak, amint viszont két teli szatyrommal
kisétálok a fotocellás ajtaján, szakadni kezd az eső.
Leteszem az egyik szatyrot a
földre, hogy elővegyem esernyőmet, így viszont kínkeservesen haladok előre, hiszen
egy kézzel kell cipelnem mindkét nejlont. A következő pillanatban jön egy
szélroham, és kifordítja ernyőmet, s az egyik szatyor is kicsúszik a kezemből,
tartalma pedig szétgurul a vizes aszfalton.
A földre guggolok, s kitör
belőlem a zokogás. Eddig próbáltam tartani magam, de most olyan elemi erővel
vesz rajtam erőt a fájdalom, hogy képtelen vagyok felkelni. A szakadó eső szinte
azonnal átáztatja a ruhámat, miközben tehetetlenül engedek szabad utat
könnyeimnek.
***
Ma van hét hónapja, hogy a
baleset történt. Legszívesebben a karjaiba zárnám, de úgy érzem, most jobb neki
egyedül, így csak távolról figyelem lépteit. Amikor azonban szinte összeesik a
szakadó esőben, tudom, hogy szüksége van rám.
- Gyere – karolom át óvatosan hátát, melyen pár
pillanat alatt átázott a ruha. Felsegítem őt, összeszedem a szétszóródott
gyümölcsöket, és az autóm felé vezetem.
Ne sírj az
esőben, ezek a napok már elmúltak.
- Nagyon köszönöm, hogy mindig mellettem vagy – rebegi, miután
beszáll az kocsiba, s látom, ahogy rázza a hideg.
A lehető leggyorsabban
hazaviszem, s míg ő egy forró fürdőt vesz, készítek neki egy csésze ginzeng
teát, a kedvencét.
- Nézzünk meg egy filmet, attól jobban fogod érezni magad – nézek fel
rá, ahogy mellém lép. – Ezt pedig idd meg.
- Köszönöm a teát, köszönök mindent, de nem kell felvidítanod, oppa –
csuklik szinte le a mellettem levő fotelba. – Ezen egyedül kell túllépnem.
- Sohasem kell egyedül lenned, mert én itt vagyok veled – guggolok le
vele szemben, s megfogom a kezeit.
- Miért vagy ilyen kedves hozzám? Én ezt meg sem érdemlem, hisz’
semmit sem tettem érted – bukkan elő egy könnycsepp csillogó szemeiből, s
lefelé indul porcelánfehér bőrén.
- Azért, mert egy csodálatos lány vagy – mondom ki azt a mondatot, amit
már régóta szerettem volna, miközben hüvelykujjammal letörlöm arcáról a
szomorúság kicsiny cseppjét.
Óvatosan közelítek felé, s
lágyan megcsókolom. – Veled szeretnék lenni minden szabad percemben, persze, csak
ha te is akarod – nézek szemeibe a válaszra várva, ám ebben a pillanatban
hirtelen fájdalom hasít a szívem tájékába.
Akaratlanul is
odakapom a kezem, s ekkor tudatosul bennem, hogy valószínűleg megtörtént, amitől
mindig is tartottam, de már nem érdekel.
Vele akarok élni, és boldogan fogok meghalni, ha mellette lehetek.
Csupán szeretném megvédeni a
szerelmem.
Ha most egyedül sírsz valahol
Lehetek a hősöd, el fogok menni
érted
***
Megcsókol, és én nem állok ellen.
Csak egy pillanatig tart az egész, mégis felmelegíti fagyott szívemet, s ez a lágy
melegség az egész testemben szétterjed. Az édes arca és a szemei, amelyek szinte
kérnek, hogy szeressem őket, az odaadó kedvessége, a lágy hangja… Miért nem vettem észre korábban, hogy szeretem őt?
Amikor viszont szóra nyitom a szám,
hirtelen a mellkasához kap.
- Rosszul vagy? – kérdezem tőle.
- Nem, semmi baj. Csak csuklani próbáltam, de valószínűleg beszorult
a levegő – mosolyog rám, s jól látom, hogy még mindig a válaszomra vár.
- Én… szeretném megpróbálni veled, oppa. Azt hiszem, lassan beléd
szerettem.
- Én is szeretlek, Yeonsaeng – hajol újra arcomhoz közel, s forró
lehelete ajkaimat csiklandozza. Újra megcsókol, ezúttal hosszabban, de
ugyanolyan finom gyengédséggel.
*
El sem hiszem, hogy már másfél
év eltelt azóta, s mi épp az esküvőnkre készülünk, ami holnapután, hetedikén
lesz. Az előkészületek miatt már holnaptól kivettem a szabadságomat, így a
főnök egyfolytában zaklat, hogy minden munkát végezzek el; s látványosan feldühíti,
hogy mosolyogva teljesítem az összes kérését.
***
...Ézemi...
Hjajj az a sok sok sok sok véletlen talàlkozás .... annyira aranyos benne. Donghaetól elolvadok lassan és közben màr a szívem szakad meg, az esküvő miatt. Annyira jól írod hogy tudod már szerintem sőt lehet unod is XD Na jó azt nem hiszem . Szóval imádtam :)
VálaszTörlésÖrülök, hogy olyannak látod őt, amilyennek szerettem volna ábrázolni, és igen, nagyon lehet szeretni. :-)
TörlésSosem unom, ha elmondod a véleményed, a dicséret pedig főleg jól esik. :-)