Meg akarlak védeni (Donghae) 2.

Figyelmeztetés: szereplő halála; 12+

¯ Super Junior - Hero hun sub

Mire odaérünk, három mentőautó már ott áll. Legtöbben a busz utasait látják el, akik közül sokan szerencsére a saját lábukon hagyják el a járművet. A tűzszerészeknek ekkor sikerül kiszabadítani a busz vezetőjét, és azt is, aki a ronccsá zúzódott autó volánjánál ült.

Előbbiről megállapítják, hogy könnyű sérülési vannak, még sincs pulzusa, így arra gondolnak, hogy valószínűleg szívroham, vagy valami ehhez hasonló végezhetett vele, és emiatt történt a baleset is.

A másik férfi sem lélegzik, és láthatóan nagyon súlyos sérüléseket szenvedhetett, társam azonban minden tőle telhetőt megtesz, hogy visszahozza őt az életbe. Én idegesen toporogva dolgozom a keze alá, holott jól tudom, hogy reménytelen küzdelmet folytatunk.

A szakértők végre sikeresen szétvágják a hátsó ajtót, és kiemelik őt is az autóból, akit azonnal kezelésbe veszek. Először a pulzusát tapintom ki, és szinte fellélegzem attól, hogy bár gyenge, mégis ütemesen ver.

Ahogy tüzetesebben vizsgálni kezdem, azonnal látom, hogy súlyos fejsérülése van, így elsőként ezt látom el, majd betolom az autóba. Szólok a társamnak, hogy ő is jöjjön, aki még mindig a fiú újjáélesztésével próbálkozik.

*

Át kell adnom őt a traumatológiának, és sürgősen meg kell vizsgálniuk a fejsérülését. Jól tudom ezt, de nem akarom elengedni. Meg kellett volna védenem, és most is mellette lenne a helyem.

Próbálok gondtalanul harcolni,

De nem megy úgy, mint a filmekben

Dermedten nézek utána, ahogy betolják a CT-be, de nem maradhatok itt tovább, vissza kell mennem az állomásra. Szinte gépiesen végzem a munkám egész nap; senki nem hal meg, mindenkit megmentünk, van, aki pedig a mi segítségünkkel ad életet gyermekének, mégsem tudok senki másra gondolni, csak őrá. Vele kell lennem, bármilyen kockázatos is.

Lehetek a hősöd, meg foglak keresni

*

Este hétkor lejár a munkaidőm, és azonnal a baleseti osztályra sietek. Miután megtudom, melyik szobában van, óvatosan lenyomom a kilincset, és csendben sétálok az ágya mellé.

Halovány arccal, eszméletlenül fekszik a hófehér falak között, szinte mozdulatlanul, csupán mellkasának lágy hullámzása a bizonyíték arra, hogy életben van.

Fejét nagy fehér kötés fedi, és az egyik lába is be van kötözve. Különös remegés lesz úrrá rajtam, szinte fáj őt így látnom. Átfutom a kórlapját, melyen koponyazúzódás és bokaficam szerepel. Fellélegzek, mert ezek szerint nem életveszélyes a fejsérülése, holnap már valószínűleg magához is tér.

Apró keze mozdulatlanul pihen a takarón. Bárcsak megfoghatnám. Bárcsak elmondhatnám, mennyire sajnálom, hogy nem óvhattam meg ettől. Itt és most azonban megesküszöm: Nem érdekelnek a következmények, mostantól mellette leszek.

Ha szeretnéd, lehetek a hősöd

*

Másnap délutános vagyok, mégis már kora reggel kipattanok az ágyból. Első utam a virágárushoz vezet, és egy csokor fehér rózsával a kezemben folytatom utamat a kórház felé. Ez a kedvenc virága.

Ott akarok lenni, amikor magához tér. Bár jól tudom, hogy csupán egy idegen vagyok számára, s a szerelme halálának híre teljesen összetöri majd a lelkét, mégis én szeretnék vigaszt nyújtani neki.   

*

Vázába teszem a virágot, majd csendben leülök az ágya mellé, s egyenletes lélegzetvételeit figyelem. Nem érdemli meg, hogy valaha is szenvednie kelljen.

Az orvosa szerint javul az állapota, és bármelyik pillanatban magához térhet. Vele töltöm a délelőttöt, s néhány perccel dél után látom, hogy nyitogatni kezdi a szemeit.

***

Ahogy magamhoz térek, egy fehér szoba, és egy ismeretlen férfi látványa tárul szemeim elé. Tarkómba azonnal belehasít a fájdalom, és ekkor felrémlenek előttem a baleset iszonytató pillanatai.

- Jézusom, Junseo… Junseo hogy van? Látni szeretném! – nézek a fehér inges idegenre, aki azonban elkomorult tekintettel fixírozza a padlót, nem szólal meg. – Mondja már, hol a vőlegényem? Nagyon súlyos az állapota? – próbálok felülni, hogy nyomatékot adjak szavaimnak, de fájdalmam visszakényszerít a párnámra. Hallgatása azonban már azelőtt megadja a választ, hogy megszólalna. Nem, az nem lehet...

- Kisasszony, nagyon sajnálom, de… a vőlegénye… nem élte túl a balesetet. Nagyon súlyos sérüléseket szenvedett, nem tudtuk őt megmenteni. Fogadja őszinte részvétemet – hajt fejet csendben, én pedig úgy érzem, hogy forogni kezd a szoba a szemeim előtt.

- Ez nem történhet meg, ő… nem halhat meg. Jövő héten összeházasodunk. Ez biztosan csak egy tévedés, nézzen utána! – markolok kétségbe esve a vállaiba, miközben zokogni kezdek, s a fájdalom szinte elviselhetetlenné fokozódik a fejemben. – Látni akarom őt, el kell búcsúznom tőle!

- Nyugodjon meg, kérem. Megsérült a feje. Ha felszakadnak a varratok, újra elindul a vérzés. Most nem szabad mozognia. Holnap segítek önnek felkelni, és elkísérem a vőlegényéhez, rendben van? – simít végig az egyik vállamon. Hangja lágy és megnyugtató.

- Köszönöm, doktor úr - szipogom, majd lecsúsztatom róla a kezem.

- Igazából én csak egy mentős vagyok. A nevem Lee Donghae, és én hoztam be önöket – hajt fejet előttem, én pedig azon gondolkodom, hol hallhattam korábban már ezt a nevet, de nem tudok rájönni. – Megtudtam, hogy önnek nem él hozzátartozója az országban, ezért addig én viselem gondját, ameddig nem képes elhagyni a kórházat. – Meglepődve pislogok rá, miközben a könnyeimet törölgetem. - Igen, ez is a feladatunk része. Nem engedhetünk ki senkit ebből az épületből, amíg nem vagyunk biztosak benne, hogy teljesen felépült – folytatja kedves mosollyal a szemeimbe nézve, én pedig hitetlenkedve hallgatom.

Nem is hallottam erről korábban… Ő egy idegen, semmit sem tudok róla, mégis jól esik, hogy segít nekem, és valamiért úgy érzem, bízhatok benne.

-  Nagyon köszönöm – lehelem erőtlenül, mert könnyeim újra folyni kezdenek.

- Ha valamire szüksége van, szóljon bátran a nővérkének. Pihenjen sokat, holnap meglátogatom – szorítja meg a kezem, majd feláll az ágyam mellől.

Az ajtóból még utoljára visszanéz rám. Bár csak homályosan látom arcát könnyeim ködfátylán keresztül, úgy érzem, valami megmagyarázhatatlan nyugalom árad belőle. Köszönöm…

*

Ígéretéhez híven másnap meglátogat. Elviseli a hisztimet, ugyanis eszemben sincs felkelni. Ekkorra tudatosul bennem, hogy az az ember, akiért éltem már nincs többé.

- Miért éljek? Miért küzdjek, ha ő nincs már velem? Minden az én hibám. Ha időben észreveszem a buszt, biztosan kitérhettünk volna előle – tolom el magamtól zokogva, mire leguggol elém.

- Ez a baleset elkerülhetetlen volt, a busz jócskán túllépte a sebességhatárt. Nem ön tehet erről – szorítja meg lelógó kézfejem. – A vőlegénye nagyon szerette önt, igaz? – kérdezi, én pedig lenyelve egy újabb adag könnyet, bólintok egyet. – Mit gondol, ha most látja önt, mit érezhet? Ön szerint a vőlegénye azt szeretné, hogy véget vessen az életének, és így kövesse őt a túlvilágra? Erősnek kell lennie. Én itt vagyok önnel. Csak fogja meg a kezem bátran, segíteni fogok – nyújtja felém a másik kezét, szavai pedig egészem a szívemig hatolnak.

Nincs köpenyem, amivel repülhetnék,

És nincs csizmám, amivel szélsebesen futhatnék,

De ha szeretnéd, lehetek a hősöd.

A fájdalom nem csökken, mintha darabokra szakítana valami belülről, de ahogy magam elé idézem Junseo alakját, valami különös erő arra késztet, hogy tovább küzdjek. Érte… mert tudom, hogy ő is ezt akarná. Letörlöm a könnyeimet, majd megszorítom Donghae kezét, aki óvatosan segít felállnom az ágyról. 

***

Két nap elteltével már nem gyulladtak a szemei a sírástól. Ma már haza is mehet, mert a fejsérülése szépen gyógyul. El kellene engednem, és újra csak a távolból vigyáznom lépteit, ahogy eddig, de félek, hogy összeroppanna a teher alatt, amit a temetés intézése és a közös lakásuk eladása jelent.

Nem hagyhatom magára, de nem szeretném azt sem, hogy tolakodónak higgyen, így kiveszek egy hét szabadságot, hogy tudtán kívül a közelében lehessek. Nagyon erős nő, még a könnyeit is visszatartja, egészen a temetés napjáig.

Ha most egyedül sírsz valahol,

Lehetek a hősöd, el fogok menni érted

***

Ahogy meglátom a koporsót, lábaim megremegnek, úgy érzem, azonnal felmondják a szolgálatot. Benne van ő, aki nemrég a világot jelentette számomra, most azonban ezek az emberek arra készülnek, hogy a hideg földbe engedjék a testét.

A szülei azt ígérték, időben ideérnek Angliából, de sehol sincsenek, így teljesen egyedül vagyok. Amint a pap belekezd beszédébe, kitör belőlem a sírás, és a földre roskadok. A szertartás úgy folytatódik, mintha mi sem történt volna, mikor egy ismerős hangot hallok magam előtt:

- Fogja meg a kezem, én segítek.

Lassan felemelem a fejem, és látom, hogy Donghae az. Fogalmam sincs, hogy került ide, de úgy kapaszkodok a kezébe, akár fuldokló a neki dobott kötélbe. Felsegít a földről, és átkarol, én pedig egyre csak zokogok a vállán. – Nem lesz semmi baj, itt vagyok – simít végig a hajamon.

- Maradjon… velem, kérem - szipogom, ő pedig még szorosabban ölel.

***

Hazaviszem, és lefektetem az ágyába, majd távozom. Másnap reggel látom, ahogy kilép a lépcsőház ajtaján, és munkába indul. Csak ezután indulok magam is dolgozni.

Délután meglátogatom, ő pedig szívesen fogad. Többé nem bújok az árnyékba, hogy titokban óvjam őt, mellette leszek mindig, amikor csak tehetem. Minden erőmmel azon leszek, hogy enyhíteni tudjam a fájdalmát.

Sérült szívedet szorosan ölelem, és sosem engedem el,

Jóban-rosszban, bárhová elmegyek veled.

***

...Ézemi...