Mit gondolsz, milyen lehet egy szörny élete? Úgy hiszed, valami
kietlen vidéken, emberektől távol él, és csak azért megy a közelükbe, hogy
táplálkozzon belőlük? Szerinted élvezetet jelent számára az ölés, és
mérhetetlenül gonosz lelke teljességgel kielégül, amikor ezt teszi?
Lee Donghae vagyok, egy vámpír, aki elmeséli neked történetét...
Megjegyzés: A történet alapja a Super
Junior Monster című száma, melyet lefordítottam, itt-ott egy kicsit alakítva rajta. A videót IDE kattintva tekinthetitek meg.
Igazából egyrészes novellának írtam meg azt a ficit, de a kényelmesebb olvashatóság érdekében részekre bontottam. A második és harmadik részre a lap alján található linkekre kattintva is tovább tudtok lépni.
Műfaj: songfic, fantasy, romantikus, minifiction
Figyelmeztetés: yaoi és 12+
Figyelmeztetés: yaoi és 12+
Ahogy a világra
könnyű fátyolként omlik az éj sötétje, úgy lesz úrrá rajtam a szokásos érzés.
Kezdődik...
Ezt élem át minden nap, minden éjjel,
de most is ökölbe szorult kézzel várom a sötétedést; és az új nap kezdetét,
amikor teljesen átalakulva elvesztem a kontrollt tudatom felett. Egy szörnyként
élek, akit éjjelenként ölésre hajt vérszomja, akinek a teste halhatatlan, a
lelke mégis halott.
Azt sem tudom,
mikor kezdődött.
Elkaptak...
S egy szörnyetegként tértem magamhoz.
- A két órás beteg állapota stabil. Remek munkát
végeztél, Donghae, és Sungmin nevében is köszönöm, hogy ma bejöttél helyette. Jó pihenést! – veregeti meg vállam a főnököm,
miközben az öltözőszekrényem előtt állva levetem magamról a mentős egyenruhát.
Szokásos
mosolyomat arcomra öltve nézek vissza rá, s egy aprót bólintok köszönetképpen.
Senki sem hinné, hogy valójában egy gyilkos vagyok.
Igen,
nappal életeket mentek, miközben éjjel elveszem azokat. Naiv módon azt hittem,
így talán jóvátehetem a vétkeimet, de a bűntudat és a lelkiismeret-furdalás sosem
múlik el, csak egy idő után érzéketlenné válunk iránta.
Rájöttem,
hogy a vérbank tartalma valamelyest csillapítja a szomjúságom, de nem pótolja a
friss vért. Hiába járok ide rendszeresen, ritkábban bár, de most is ölésre hajt
a forró, erekben lüktető nedű illata, amikor átalakulok.
Szürkület
van, s már tapasztalom magamon az ismerős jeleket: a látásom el-elhomályosul,
mert az emberi részemnek megterhelő a változás. Ennek a tulajdonságomnak
köszönhetem, hogy sosem osztanak be éjszakára, hiszen papíron farkasvakságban
szenvedek.
A
látásom után a testem következik. Homlokomon gyöngyözni kezd a veríték, s minden
porcikám reszketni kezd. Még a kórházban vagyok, így – ügyelve, hogy senki se
lásson meg – a vérbank felé veszem az irányt. Beütöm a kódot, és nesztelenül
csukom be magam mögött az ajtót.
A
fagyos levegő kellemesen hűsíti felhevült bőrömet. Kinyitom az egyik
hűtőberendezést, kiemelek egy tasakot, s úgy tépem fel azt, akár egy ragadozó
áldozata bőrét.
Számhoz
emelem, hűs tartalma pedig végigfolyik belsőmön. Ahogy a vér szétárad bennem,
az átalakulás felgyorsul; hirtelen kiélesednek az érzékeim. Lépések tompa
moraját hallom a folyosó túlvége felől, ezért sietve eltakarítok magam után,
majd távozom.
*
Reggel megint az a látvány fogad. A kezem, a takaróm, de még a padló is ragad az
alvadt vértől.
Ismét
elvettem egy ártatlan ember életét...
Üveges
tekintettel meredek a padlóburkolatra száradt véres lábnyomra. Már nem fáj a
tudat, hogy ezt tettem. Mintha csak egy lelketlen test lennék az örök élet
börtönébe zárva, akit csupán az mozgat, hogy feladatai vannak.
Alighogy magamra veszem az egyenruhát,
megszólal a vészhívás. Egy autós elgázolt egy biciklist, aki képtelen lábra
állni. Valószínűleg csak könnyű sérülések.
- Indulnunk kell – szólítom meg kollégámat,
Heechult, aki még mindig a tükör előtt piszmogva igazgatja haját. – Nagyon szép
vagy, és biztos a sérültnek is tetszeni fogsz – lépek hozzá közelebb.
- Úgy gondolod? Azt mondták, egy huszonkét éves
lány. Remélem, szép – fordul felém, s izgatott arcát látva elmosolyodom. Bárcsak elcserélhetném az életemet az övével...
Tíz perc sem
kell, már oda is érünk a helyszínre. Heechul azonnal a lányhoz siet, akit
felsegítünk a földről, és a mentőig támogatunk. Kollégám bizalmasan pislog
felém, jelezve, hogy egyedül szeretné ellátni a sérültet, így kissé távolabb
lépve nézelődök, míg ő a dolgát végzi.
A nyári szellő
kellemesen cirógatja felhevült bőrömet. Nem is tudom, mikor figyeltem utoljára
az ilyen dolgokra. Ekkor ismerős dallam csapja meg a fülem: az egyik kedvenc
zeném szűrődik ki a szemközti épület ablakán.
Régen arról
álmodtam, hogy táncos leszek. Abban az időben még voltak álmaim, még úgy éltem,
mint egy hétköznapi fiatalember.
A zenét
hallgatva olyasmi érzés kerít hatalmába, amilyen a honvágy lehet. Sóvárgás
valami olyanért, ami sosem lehet újra a tiéd. Szinte ösztönösen indulok meg a
résnyire nyitott ablak felé, s bepillantok.
- Egy-két-há'-négy-öt-hat-hét-nyolc. Fordulj! –
hallatszik ki a fiatal tánctanár hangja, aki kissé oldalvást áll nekem, éppen bemutatva
a mozdulatokat.
Fekete trikót,
és egy szürke tréningnadrágot visel, mely hűen követi karcsú, mégis férfias
alakját. Haja világosbarna, szemei pedig olyanok, mintha napsugarak táncolnának
egy sötét vizű tó felszínén. Ajkai teltek és rózsaszínek...
- Donghae, gyere már! – csapja meg a fülem
Heechul hangja, s hirtelen arcomba tolul a vér, amint visszazökkenek a
valóságba. Senki sem volt rám ilyen hatással azóta. – Mióta érdekel téged a tánc? – kérdezi kollégám, miközben
elindítja a mentőautót.
- Igazából mindig is érdekelt. A zene üteme
valahogy... mintha a csontjaimig hatolna, és arra késztetne, hogy mozogjak. De
sosem tudtam táncolni.
- Miért nem iratkozol be egy tanfolyamra? –
teszi fel a jogos kérdést, én pedig elgondolkodom.
Talán jobban
érezném magam? Talán a tánc segítene levezetni a bennem munkálkodó vad
agressziót?
*
Ahogy másnap
reggel kinyitom a szemeimet, megnyugtató tisztaság vesz körbe. Nem bántottam
senkit az éjjel, és ez a tudat valahogy erőt ad, hogy megvalósítsam, amit elterveztem. Szabadnapon
van, így első utam a tánciskolába vezet, miután felöltöztem.
Amint belépek
az épületbe, egyenesen a portáshoz fordulok, akinek elmondom, mit szeretnék.
- Ha modern táncot szeretne tanulni, jó helyen
jár - szólal meg a hátam mögül egy ismerős férfihang. Felé fordulok, és erőt
kell vennem magamon, hogy ne lássa meg rajtam a meglepődés jeleit, ahogy rápillantok. Ő az, a tánctanár, akit tegnap láttam. -
A nevem Lee Hyukjae – hajt fejet előttem, s szinte alig jut eszembe a saját
nevem, mikor én is bemutatkozom. –
Jöjjön velem, az irodámban mindent megbeszélünk – mosolyog rám szélesen, majd
elindul, én pedig követem.
Elmondja, hogy hetente kétszer van tanfolyam,
keddenként és péntekenként, délután öttől hatig. Igaz, október végéig tart, amikor
már hamarabb lemegy a nap, így hamarabb kezdek átalakulni is, valamiért mégis
úgy gondolom, hogy bele kell vágnom. Talán
csak a tanár miatt, akinek mosolya egészen eltereli a figyelmemet
mondandójáról?
*
Félelemmel vegyes izgalommal sétálok
be két nappal később az első órára. Körbetekintve látom, hogy nagyjából tízen
lehetünk, és ez a tudat egy kissé megnyugtat, hisz’ mégsem egy egész embertömeg
fog kinevetni, ha esetleg hibázom.
Hyukjae a terem elejébe sétál, s
bemutatkozik. Elmondja, hogy már lassan kilenc éve tanít táncot, ami szinte az
életét jelenti, és ezt az örömöt szeretné nekünk is átadni. Közvetlen stílusban beszél hozzánk, megkérve minket, hogy mi is tegyünk hasonlóképpen, hogy kissé oldódjon a bennünk levő feszültség. Bekapcsolja a
zenét, majd néhány alaplépéssel el is kezdjük a tanulást.
Képtelen vagyok levenni a tekintetem
alakjáról. Szinte együtt él, együtt lélegzik a zenével, a része annak.
- Csak lazíts. Egyenesítsd ki a hátad, a karod
pedig ernyeszd el egy kicsit, ne feszítsd meg ennyire – áll a hátam mögé, hogy
kiigazítsa esetlen mozdulataimat.
Általában nem viselem el, hogy hozzám érjenek az emberek, az ő érintései viszont egész mások, a hangjából áradó végtelen nyugalom pedig mintha az én lelkemet is megnyugtatná. – Gondold azt, hogy egy madár vagy, aki lazán vitorlázik a szellők szárnyán – folytatja, én pedig becsukom a szemem egy pillanatra, és úgy teszek, ahogy mondja.
Általában nem viselem el, hogy hozzám érjenek az emberek, az ő érintései viszont egész mások, a hangjából áradó végtelen nyugalom pedig mintha az én lelkemet is megnyugtatná. – Gondold azt, hogy egy madár vagy, aki lazán vitorlázik a szellők szárnyán – folytatja, én pedig becsukom a szemem egy pillanatra, és úgy teszek, ahogy mondja.
Hjaaaaa miért kínzól... ez nem fair... kéremszépen... hàt így befejezni whuuuu. Am nagyon tetszik, hogy Donghae próbàl egyensúlyt tartani magában ez3rt mentős... pedig ugyanolyan rossz neki így is. Annyira sajnálom szegényt :( De a táncóra majd segít neki ugye... ugye ugye????
VálaszTörlésNagyon nagyon tetszett siess a kövivel kérlek :3
Nagyon aranyos vagy!!! :)
TörlésIgen, Donghae nem gonosz, csak az ösztönei miatt bánt másokat. A táncóra érdekes lesz, majd meglátod. :)
És fenn van már minden; mégis csak egyrészesnek írtam meg. :)
Szép, hogy Donghae mennyire szeretne emberi életet élni miközben egy " szörnyeteg" ahogy te fogalmaztál. És hogy izgul a drága.
VálaszTörlésMost lehet hogy bunkonak fogsz tartani, de ha farkas vakságban szenved valaki nem lehet mentős. nem fejtetted ki, hogy most orvos-e ott, vagy vezető, mert sofőr nem lehet. Legalábbis tudtommal, bár bizonyos százalék után... Mindegy nem orvoslunk XD
De egyébként jó volt ez a rész :) Ugrok is át a következőre :)
Örülök, hogy tetszik, igyekeztem nem a sablonos vámpír-imázst bemutatni. :-)
TörlésNem tartalak bunkónak. Tudom, hogy a szemprobléma sokszor kizáró tényező, de sok esetben egyéni elbírással engedélyezik. Tényleg nem hangsúlyoztam, ki vezet, nálam egyértelmű volt, hogy mindig a társa, mert neki nem szabad. :-)
máskor nálam ezért harapsz azért jegyeztem meg :)
TörlésAhogy te is. :-D
Törlés