- Jó
reggelt, hétalvó! – kezdte rázogatni Jinhyunt barátnője, aki dünnyögve húzta fejére
a takarót.
- Muszáj
máris felkelni? – szűrődött ki álmos hangja a puha paplan alól.
- Muszáj,
mivel ma már hétfő van, és mindkettőnknek dolgoznia kell.
- Úristen,
tényleg! – tornászta magát egy szempillantás alatt ülésbe Jihyun, s szemeivel rögtön
kölcsönkapott papucsa után kezdett kutatni a padlón.
- Nyugi,
a gép csak másfél óra múlva száll fel. Addig van időd, hogy mindent elmesélj –
mosolygott rá Nara, mire a fiatalabb azonnal felhagyott a keresgéléssel, s arca
paradicsompirosra színeződött.
- Heechul
nagyon aranyos… - gyűrögette ujjaival a paplan anyagát. A lány reakciója láttán
kiszélesedett barátnője mosolya:
- Na,
és az autogrammal mi a helyzet?
- Kim
Nara, te olyan vagy! Nem is az érdekel, milyen volt a randim, csak az autogram?
Nem mondok semmit, kérdezd meg tőle magad! A telefonomban megtalálod a számát –
bújt bele papucsába, majd – látványosan faképnél hagyva barátnőjét – a
szekrényhez csoszogott.
- Akkor
biztos az sem baj, ha megkérem, hogy minél hamarabb hívjon el téged újra, mert
irulva-pirulva várod a következő randit – vágott vissza Nara, miközben leemelte
az éjjeliszekrényről barátnője telefonját, s felé sandítva várta annak
reakcióját.
- Unnie, add ide, ne csináld!
- vetette magát az ágyra Jihyun, majd játékos birkózásba kezdtek a telefonért;
melynek eredményeként a takaró a padlón kötött ki, a lepedő leginkább egy
csatahelyszínre emlékeztetett; a két lány pedig kiterülve, összekócolt hajjal
pihegett az ágyon.
- Jikyeong,
mindjárt felszállok a gépre, tíz óra negyvenkor már Szöulban leszek – szólt
bele a telefonba Jihyun a reptéren.
- De jó, unnie, már annyira hiányoztál! – lelkendezett húga a vonal másik
végén. – De nem tudok kimenni eléd, fél
kettőig a suliban kell maradnom –
szontyolodott el.
- Semmi
baj, ha hazaértél, beszélünk. Sok mesélni valóm van ám!
- Nagyon kíváncsi vagyok, milyen Kína! Jó utat, unnie!
- Köszönöm,
te pedig vigyázz magadra!
- Úgy lesz, megígérem.
- Szia,
Jikyeong! – köszönt el végül Jihyun, s miután a húga is így tett, zsebéve
csúsztatta apró, rózsaszín telefonját.
- Olyan
jó neked, hogy van egy ilyen húgod, és egy apukád, akik szeretnek. Nekem senkim
nincs, és ez régen nem igazán foglalkoztatott, inkább arra ösztökélt, hogy erős
és független legyek, olyan ember, aki egyedül is megáll a talpán. Amikor
felajánlották nekem ezt az állást, szinte dagadt a mellkasom a büszkeségtől,
úgy gondoltam, ezzel mindenkinek megmutathatom, hogy egy nő egyedül is képes
sikeres lenni. Ahogy viszont telik az idő, egyre magányosabbnak és gyengébbnek
érzem magam, és attól félek, épp ezzel a hülye individualista szemléletemmel
űzöm el magam mellől a férfiakat. Szerintem félnek tőlem – húzta száját
fájdalmas félmosolyra Nara, miközben csizmája orrával a padlóburkolat fugáját
piszkálgatta.
- Unnie,
valahol mindenkinek megvan a párja, én hiszek ebben – ölelte át őt Jihyun. –
Nézd csak meg ezt a sokféle embert itt a reptéren. Az egyik alacsony, a másik
magas, az egyik kövér, a másik sovány, az egyik majd’ kicsattan a boldogságtól,
míg a másik egykedvűen ballag. És látod? Szinte mindegyikük mellett sétál
valaki. Neked egy határozott férfi kell, az ilyen pedig nem ijed meg attól,
hogy te is az vagy – nézett a szemeibe Jihyun.
- Köszönöm
– ölelte meg Nara. – Üzenem annak a határozott férfinek, hogy összeszedhetné
már magát – törölgette kicsorduló könnyeit.
- Ha
találkozom vele, átadom neki – mosolyodott el Jihyun.
Ebben a pillanatban azonban megszólalt
a hangosbemondó, s közölte az utasokkal, hogy a gép néhány perc múlva indul. –
Mennem kell. Vigyázz magadra, és ne felejtsd el, amit mondtam, oké? – fogta át a
vállait Jihyun.
- Rendben
van – húzta ki magát Nara. – Ahogy tehetem, meglátogatlak – szorította meg
barátnője karjait, s még utoljára megölelte őt.
- Várni foglak – távolodott el tőle Jihyun, miközben egy apró
könnycsepp az ő szeméből is kigördült.
***
Heechul szórakozottan sétált be a hotelbe.
Igyekezett a lehető legnagyobb csendben benyitni a szobába; gondolta, a
villanyt se kapcsolja fel, hogy ne ébressze fel barátait. Mozdulatai azonban
kapkodók voltak, hála annak az izgalomnak, amely nem hagyta nyugodni, és az
érzésnek, amely szívét melengette.
Figyelmetlensége eredményeként beleütközött
az ágy sarkába, majd rávetette magát, és jajveszékelni kezdett.
- Neked
meg mi a fene bajod van? – kapcsolta fel az éjjeliszekrényén levő lámpát Gunhee,
és félig hunyorogva nézett az ágyán görnyedő Heechulra.
- Belerúgtam
az ágy lábába, ahj… meg fogok halni! – szorongatta lábujját a másik.
- Ennek
az ágynak nincs is lába – szólalt meg Kangin, aki szintén felriadt a
hangzavarra.
- Akkor
mi volt az? – szűnt meg látszólag egy szempillantás alatt Heechul fájdalma, s
lehajolva tapogatott a földön. – Megvagy! – szorított meg valamit, majd
felemelve a műanyag tárgyat, a fény felé tartotta azt. – Ahj, komolyan… -
méltatlankodott, mikor megpillantotta tusfürdőjét.
- Én
mondtam, hogy pakold el – kuncogott Gunhee, majd hátat fordított barátjának, s
lekapcsolta a lámpát. – Jó éjt!
Heechul jól tudta, hogy a két fiú most túl fáradt ahhoz, hogy meghallgassák őt, mégis arra vágyott leginkább,
hogy megoszthassa velük örömét. Sokáig nem jött álom a szemére az
izgatottságtól, mire végre hajnaltájt elszenderült.
Reggel – vagyis inkább délelőtt – az ajtócsapódásra
ébredt; Kangin valószínűleg nyitva hagyta a szoba ajtaját, amikor kiment, a
huzat pedig nem volt tekintettel arra, hogy a két fiú szívesen aludna még.
Heechul kinyitotta a szemeit, s ásítva
kereste maga mellett Gunheet, akit szintén felzavart álmából a zaj, s
dünnyögve dörzsölgette szemhéjait. Az utóbbi lassan kikászálódott az ágyból,
majd – miután nagy sokára megtalálta papucsait – kómásan indult a szobából
kifelé.
Heechul jól tudta, hogy barátja első
útja a vécére vezet, majd legalább húsz percet eltölt a fürdőben, s gondolta,
kicsit visszaadja neki a múlt reggelit. Éppen a ruháit kapkodta magára, mikor
Kangin tátott szájával találta szemben magát, aki ekkor tért vissza szobába.
- Te
meg mi a francot csinálsz? – röhögte el magát az említett.
- Segíts
nekem, légyszi! Csak videózz le – nyomta a fiú kezébe telefonját Heechul, miközben még a
hátizsákját is magára vette, amelyben most is ott volt az Anna baba.
Kangin elindította a videófelvételt,
és kuncogva követte a másikat, aki röhögve szökdécselt végig a folyosón, a 'Do
you wanna build a snowan?'-t énekelgetve. Bekopogott a fürdő ajtaján, majd
benyitott, Kangin pedig így lencsevégre kapta Gunheet, aki egy szál alsóban
nézegette magát a mosdókagyló feletti tükörben. Hiába is próbálta takargatni
magát, Heechul gyorsabb volt, a videót pedig kuncogva töltötte fel
instagramjára, miután kivette a telefont Kangin kezéből.
- Ezt még megbánod! - kiabált
ki a fürdőből barátja, ő azonban cseppet sem zavartatta magát. Madarat lehetett
volna fogatni vele, és ezt mindenkivel tudatni szerette volna.
Ebéd közben Heechul mindent elmesélt a
két fiúnak. Kangin büszkén veregette meg vállait, miközben Gunhee arra
figyelmeztette, mit ne tegyen a továbbiakban, ha nem szeretné elijeszteni
Jihyunt.
Az étkezés jó hangulatban
telt. Miután befejezték, összepakolták a holmijaikat, majd két testőr
kíséretében a reptérre indultak.
***
- Szia,
édes Jinyim, hiányoztam? – kapta karjaiba cicáját Jihyun rögtön azután, hogy
belépett a lakása ajtaján, s bőröndjét letette a szobája sarkában. Sietve
átöltözött, majd bekapcsolta a laptopját, és munkához látott, miközben Jinyi hálásan dorombolt ölében. – Holnapután lesz a ruhapróba, addig mindennek
tökéletesnek kell lennie. Szurkolj nekem! – nézett cicájára, aki elégedetten
pislogott vissza rá.
Sorra vette az összes céget, mindent
kijegyzetelt, majd fel is hívta az említetteket, hogy minden apró részletet
leegyeztessen. Éppen végzett a munka ezen részével, és egy kissé
megkönnyebbülten kifújta a levegőt, amikor kulcs csörrent a bejárati ajtó
zárjában, ugyanis megérkezett Jikyeong.
- Szia,
unnie! – ugrott nővére nyakába.
- Szia!
Milyen napod volt? – érdeklődött Jihyun.
- Ah,
nem lényeg, csak a szokásos unalom. Inkább te mesélj, hogy milyen volt a
hétvége. Hová vitt Nara szombat este? – foglalt helyet nővérével szemben egy
kis széken, s kíváncsian várta mondandóját.
- Nos,
hát… igazából egy popkoncertre vitt.
- De
hát, te nem is szereted a popzenét – ráncolta a homlokát Jikyeong.
- Ez
igaz, de… ott volt a cseresznyefiú. Én nem tudtam, tényleg nem tudtam… Képzeld,
ő egy idol, a Super Junior tagja – piszkálgatta körmeit zavarában.
- Micsoda?
Vörös hajú fiú a SuJuban… Az csak Heechul lehet! És mi volt a koncerten?
Észrevett? El sem hiszem, hogy te tényleg vele futottál össze!
- Nem
vett észre, de másnap utánam kiabált a plázában. Odaszaladt hozzám, és randira
hívott, pedig közben észrevették a rajongói, és szinte menekülnie kellett
előlük. Ilyen aranyosan még egy fiú sem hívott el. – Újra átélte azt az érzést,
amikor a fiú ott állt vele szemben a plázában.
- Komolyan?
Unnie, ez olyan romantikus! -
lelkendezett Jikyeong. – És mi volt ezután?
- Egy
hídnál találkoztunk, és elmentünk korcsolyázni. Olyan idétlen voltam, hogy rá
is estem szegényre, de nem haragudott, segített nekem a jégen egyensúlyozni.
Aztán beszélgettünk egy kicsit. Képzeld, neki is van egy cicája, akit Heebumnak
hívnak. - Jikyeong elnevette magát a hallottakon:
- Megnéztem
volna az arcát, amikor ráestél. Heechul olyan szórakoztató, és a cicája is. Az
a macska mindent megenged neki.
- Ilyen
jól ismered őt? – kerekedtek ki Jihyun szemei.
- Persze,
a Super Junior az egyik kedvenc csapatom – mosolygott maga elé a fiatalabb. –
És mondd, jól csókol? – vágta be hirtelen a kérdést, mire nővére fülig pirult.
- Hát, igazából… nagyon jól. Gyengéd, de
mégis férfias, én… azt hiszem, szeretem – kezdett el újra körmeivel játszadozni
a lány.
- Akkor
ez szerelem első látásra! – örvendezett Jikyeong, miközben boldogan ölelte át
az idősebbet, akinek ekkor megcsörrent a telefonja.
A kijelzőn Heechul neve szerepelt,
melyet meglátva Jihyun ellágyulva emelte füléhez a készüléket, húga pedig szemtelenül
közel hajolt hozzá, hogy jó hallhassa a beszélgetést.
- Halló
– nyomta meg a felvevő gombot a lány.
- Szia! Épségben hazaértél? – szólalt meg
Heechul a vonal másik végén, és hangja azonnal melegséggel töltötte el Jihyun
szívét.
- Igen jól vagyok. Ti is visszaérkeztetek
már?
- Igen, nemrég pakoltunk le a dormban. Mondd
meg a barátnődnek, hogy megvan az autogram.
- Örülök,
hogy jól vagy, és nagyon köszönöm.
- Igazán nincs mit. Holnap délután tudnánk
találkozni? Nagyon szeretnélek látni – búgta a telefonba, s Jihyun kezéből
majdnem kiesett a telefon a remegéstől.
- Ööö…
igen. Hol találkozzunk?
- Ahol szeretnéd. Csak arra kérlek, ne túl
nyilvános helyre menjünk, nem szeretném, ha megzavarnának.
- Akkor…
- kezdett el gondolkodni ajkát beharapva a lány – mit szólsz egy kis kávézóhoz
a Sungjong utcán? Csak néhány háznyira van a szalontól, ott megnézheted a ruhát
is, amit Han Chaeyoungnak terveztem.
- Ah, nagyon várom! Öt óra jó lesz?
- Igen,
addigra mindennel végzek.
- Rendben, akkor várni foglak. Egy óra múlva
forgatni megyek, gondolj rám. Én is rád fogok.
- Úgy
lesz. Akkor holnap. Szia! – köszönt el Jihyun, majd elvarázsolt mosollyal emelte
el fülétől a telefont.
- Ez
tényleg az ő hangja – ámuldozott Jikyeong.
- Miért,
talán azt hitted, hazudok? – lökte oldalba nővére.
- Nem,
dehogy, de… olyan hihetetlen, hogy egy idollal randizol, unnie – mosolygott
nővérére. - Hú, már ennyi az idő? Még el se kezdtem a leckémet – pattant fel a székről,
és már ki is viharzott a szobából, nővére pedig mosolyogva nézett utána. Nagyon
szerette a cserfes húgát, akinek szemei pont olyanok voltak, akár néhai
édesanyjukéi.
Hmm,
délután fél három van. Ha gyors leszek, épp elég az idő, hogy délig befejezzem Han
Chaeyoung ruháját – gondolkodott magában Jihyun, majd előkapta rajzmappájából a
tervet, melyet még a repülőgépen készített Beijing felé.
Összeírta a hiányzó kellékeket, majd
leszaladt a szokásos méteráru boltba, hogy mindent megvásároljon. Hazaérve
nekikezdett a szabásminta készítésének.
Este tíz órára kellemes fáradtság lepte el
elméjét, és mosolyogva könyvelte el magában, hogy holnap időben készen is lesz
a ruhával.
...Ézemi...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése