Közeli idegen (JongKey)

A tudósok folyamatosan dolgoznak az időutazás megvalósításán, de még nem tudni, mikor sikerülhet; azt pedig még nehezebb megmondani, mikor válhat biztonságossá, és mindenki számára elérhetővé. Ha pedig ez meg is történik, nagy valószínűséggel csak a múltba tudunk majd utazni, a jövőbe nem.

Az intelligens földönkívüliek létezése sem bizonyított, de ha véletlenül meglátogatnának minket, azonnal értesülnénk róla.

Te is így tudod, igaz? A valóság csak kevesek számára látható, akiknek egyike én vagyok…

Műfaj: sci-fi, romantikus
Figyelmeztetés: yaoi és 14+

A tavaszi levegő langyossága izzadságcseppeket csal homlokomra, ahogy kollegámmal szokásos reggeli futásunk alkalmával végighaladunk a felkelő nap sugaraitól megvilágított parkban.

- Ahj, én… nem bírom, álljunk meg egy kicsit – támaszkodom meg lihegve térdeimen, mire Jonghyun - már jó néhány méternyire előttem - mosolyogva fordul irányomba.

- Mindjárt ott vagyunk, Kibum, gyere! - fogja meg a karom, és lassan húzni kezd maga után.

- Inkább sétáljunk, és… beszélgessünk. Nekem túl gyors… ez a tempó – kapkodok még mindig levegő után, mire kezeit csípőre téve hamiskásan rám pillant:

- Mi lesz, ha esetleg megtámad valaki, aki elől el kell futnod?  Majd megadod magad, azzal, hogy képtelen vagy elmenekülni, és arra kéred, végezzen veled hamar, mert a fájdalmat sem bírod? - Kényszeredett nevetésre húzódik a szám.

- Igazad van… - kezdek fújtatva újra kocogni, ő pedig megfogja a kezem, így hangolva össze lábaink mozgásának ütemét. Közelsége biztonságot és erőt ad, mint mindig, amikor csak velem van.

Nemsokára leérünk a dombról, végighaladunk az erdőszéli ösvényen, és máris a város legszélén találjuk magunkat, a cégünk égbe magasodó épületkomplexumának lábai előtt.

*

A külső szemlélők számára ez egy autógyár, amelynek mind jól ismerik már a nevét a médiából, hiszen szerepe egyre csak növekszik a hazai és nemzetközi piacon egyaránt. Nemrégiben újabb épületelemmel kezdték bővíteni; a toronyház még csak félkész, mégis fölé magasodik minden egyébnek, szinte uralkodva a város látképe felett.

A nyilvánosság szemében ez egy folyamatosan épülő kutatóbázis, amely a környezetbarát technológiák továbbfejlesztésével foglalkozik. Valójában azonban itt van elrejtve minden, amit biztonsági okokból nem szándékoznak a széles néptömegek tudomására hozni: épülő űrhajók, Földön kívüli eredetű anyagok és eszközök, s az időgépterem, a mi munkahelyünk.

Igen, vannak olyan dolgok, amelyek ha nyilvánosságra kerülnének, a világban eluralkodna a pánik. Boldogok a tudatlanok – tartja a mondás, amely az egyszerű emberek esetében teljességgel helytálló is.

*

Első utunk szokás szerint a zuhanyzóba vezet, ahogy belépünk a fotocellás ajtón, s szemünk elé tárul a hatalmas, világos, letisztult díszítésű belső tér.

- A francba, hogy lehet, hogy ebben az ultramodern épületben nincs meleg víz? – adok hangot nemtetszésemnek, miután a zuhanyrózsa hosszú másodpercek után is jéghideg vizet permetez bőrömre.  - Ahj, megfagyok! – méltatlankodok tovább, miközben villámgyorsan végigkenem a testem tusfürdővel, s bőrömet erősen dörzsölgetve igyekszem kissé felmelegíteni magam.

Jonghyun épp ekkor száll ki a mellettem levő zuhanykabinból, és jót mulat szenvedésemen. Természetesen neki a hideg víz ellen sincs kifogása, sőt, szerinte még fel is frissíti az embert. Persze… majd ha jegesmedve leszek az Északi-sarkon…

Amint elhúzom a kabin ajtaját, vigyorogva nyújt nekem egy törölközőt, majd hátat fordítva öltözni kezd. Lopva pillantok végig férfiasan széles vállán, kidolgozott hátán, s formás fenekén, de sietve el is kapom a tekintetem. Barátok vagyunk, mindig is azok voltunk, amióta három éve meghagyták nekünk, hogy együtt kell dolgoznunk.

Nemsokára beülünk piciny, kerek fülkénkbe - amely inkább hasonlít egy buborékra, mint egy mini irodára -, feltesszük a fejhallgatónkat, s várjuk az aznapi parancsot. Muszáj így tennünk, hiszen nagyjából kétlépésnyire már egy másik fülke és egy másik csapat is épp a parancsra vár. Néhány perc múltán fel is hangzik egy kedves női hang. Ezek szerint ma Nayoung a soros.

- Kim Jonghyun és Kim Kibum. Az amerikai Fly High légitársaság bejelentette, hogy fel akarja vásárolni a mi légitársaságunkat. Azt állítják, a fúzió számunkra is előnyös lesz, kormányunk azonban attól tart, hogy hosszú távon ennek ellenkezője fog bekövetkezni. Feladatuk, hogy minden lényeges információt feljegyezzenek a légitársaságunk jövőbeli sorsának alakulásáról. 2029-be fognak utazni, a huszonnyolcas számú gép már várja önöket – bontja is a vonalat egy kattanással, és újra csak a szomszédos fülkében ülők mormogását hallom.

- Akkor induljunk. Úgy tűnik, szükség van a munkánkra - teszem le asztalkámra egy nagy sóhaj kíséretében fülhallgatómat, majd a szokásos lendülettel állok fel a műanyag székről, s elindulok a gépterem felé.

- Szerintem jó lesz. Képzeld csak el, közelről láthatjuk azokat a modern repülőgépeket! Ha most képesek a gépeink a fénysebesség átlépésére, vajon hová fejlődhetnek a jövőben? Nagyon kíváncsi vagyok – mosolyog maga elé feldobottan Jonghyun.

- Nincs az az isten, hogy be is szálljak egybe, az a te dolgod lesz – mutogatok rá, miközben beülök az időgépbe, és ellenőrzöm a távirányítómat, a fényképezőgépemet, a walkie talkie-mat, a jegyzetfüzetemet és a tollamat. Igen, ez mind nálunk van, hiszen nem tudhatjuk, milyen körülmények közé keveredünk odaát.

- Ne aggódj, majd vigyázok rád – néz rám Jonghyun nyugalmat sugározva, ami ezúttal is elfeledteti velem, hogy tulajdonképpen most is az életemet kockáztatom, ahogy minden időutazás során.

Miután mellém huppan, ő is végigmustrálja a felszerelését. Igazából nem is kívánhatnék magam mellé jobb társat, mint ő. Mi ketten kiegészítjük egymást: én gondolkodom, ő cselekszik – kivéve, ha matematikáról van szó.

Ha csak egy apró szikráját látnám rajta, hogy több is lehetnék a munkatársánál és a barátjánál… De nem. Ilyen az én szerencsém. Be kell érnem azzal, hogy vele ugrálgatok a jövőbe. – Mehet?  - néz rám érdeklődve, megszakítva gondolatmenetemet, mire sietve becsatolom az övemet, és mosolyogva bólintok egyet.

Lehajtja a gép műanyag fedelét, becsatolja a saját övét is, majd megnyomja a zöld indító gombot. Hirtelen forróság önti el a testünket, minden porcikánk zsibbadni kezd, és utána mintha egy szemrebbenésnyi időre meg is szűnnénk létezni.

*

A következő pillanatban ismét jön a zsibbadásszerű érzés, majd egymás után kezdjük el érezni a végtagjainkat, végül többi érzékszervünk is működni kezd. Egyelőre csak időben tudunk utazni, a helyszín változatlan marad, így ugyanoda érkezünk: a gépterembe.

- Ezt nézd! – lép oda Jonghyun az egyik modern időgéphez, és végigsimít a kijelző üvegfelületén, buzgón szemügyre véve minden részét.

- Nem is rossz, tetszik ez a belső kialakítás; sokkal szebb és letisztultabb, mint a 2018-as – mustrálom az üvegesen csillogó, rózsaszín falat, amely olyan hatást kelt, mintha csak egy nagy, rózsaszín söröskorsó belsejében lennénk. - És ez az anyag… Olyan puha, és lágy, biztos eszméletlenül kényelmes – kezdem el tapogatni a gép bélését.

- Menjünk – szól hirtelen kollégám, miután kinézelődte magát, és el is indul a terem szintén üveg ajtaja felé, én pedig szó nélkül követem.

Szerencsére nem okoz számunkra nehézséget elvegyülni az emberek között, hiszen még mindig több százan dolgoznak itt; sőt, az épület lábánál felfelé pillantgatva már úgy saccolom, hogy talán az ezres nagyságrendet is elérhette a számuk. A mi időnkben elkezdett hatalmas épület ugyanis teljesen elkészült, ráadásul mellette egy másikat is emelni kezdtek.

- Akkor elsőként menjünk a reptérre – nézek Jonghyunra, aki beleegyezően bólint, így szokás szerint fogunk egy taxit. Meg sem lepődünk már rajta, hogy betonutaink helyén keresztbe-kasba futnak a mágnesezett sínek, a felettük lebegő autókkal és buszokkal.

A reptérre érve azonban szokatlan látvány fogad minket: címerünk kék csillagokkal körbevéve díszíti a zászlókat, és a hatalmas épületet.

- Ha végeztél, gyere a parkba, megvárlak – szólok Jonghyunnak, miután belépünk az emberek zajától visszhangzó aulába.

- Rendben van. De ha baj van, azonnal hívj, és nagyon vigyázz magadra! – feleli.

- Persze. De te is vigyázz magadra! – kacsintok rá, majd elválnak útjaink.

Amíg ő a repülőket tanulmányozza közelebbről, én elsőként körülnézek az információs pult környékén. Nem is kerül nagy erőfeszítésembe megtudni, amit szeretnék, az információt ugyanis már a legkevésbé sem kezelik szent dologként ebben a világban; minden elérhető mindenki számára.

Fillérekért vehetünk egy egyszerű üveglapnak kinéző valamit – amit nemes egyszerűséggel csak glassnak neveznek -, de ha csak pár percre kell nekünk, helyben is használhatunk egyet, amellyel azonnal fel tudunk csatlakozni a hálózatra.

Bevonulok az egyik sarokba, és leakasztok egyet, amelyet egy érdekes, rugós fém zsinór tart a helyén, és minden fontos információt lefényképezek, ami csak a felületén megjelenik.

Miután megtudtam, amire szükségem van, körbenézek az emberek tömegén, majd kifelé indulok, hogy fogjak egy taxit, amely a park környékére vihet.

Odaérkezve ugyanaz a csend és nyugalom fogad, mintha csak a saját időmben lennék. Szerencsére ez a hely semmit nem változott, épp csak a szokásos fa törzse izmosodott meg az eltelt évek nyomán.

Megállok lombkoronája alatt, s tüdőmbe szívom a csendet. Még a lehulló falevelek neszezését is jól hallom, és ez megnyugtatja lelkemet. Egyedül a kilátás alakult át egy kicsit a mi időnkhöz képest, minden más ugyanolyan. Belefeledkezem a látványba, mikor egyszer csak megszólít valaki:

- Kibum, te vagy az?

A hang felé fordulok, és ereimben hirtelen megfagy a vér. Jonghyun áll velem szemben, de nem az, akit én ismerek, hanem egy negyvenes férfi szövetnadrágban és kabátban, aktatáskával a kezében.

Menekülni akarok, csak ez jár a fejemben, hiszen épp ez az egyik dolog, amit megtilt a szabályzat. Hátat fordítok neki, és futni kezdek, de csakhamar utolér. Még ennyi idősen is gyorsabb nálam.

- Bár már nem dolgozom ott, jól emlékszem a szabályzatra. Nem szabadna velem beszélned, de meg kell hallgatnod. Ha mindent továbbra is így teszel, pár nap múlva meg fogsz halni.

- Miért kéne hinnem neked? Ennyi idő alatt az ellenségemmé is válhattál – nézek idegesen szemeibe, amelyek azonban ugyanolyan élettel telien csillognak, még az alattuk húzódó sötét karikákkal együtt is.

- Mert jelen pillanatban csak én vagyok, akiben bízhatsz, és akire számíthatsz. Az idegenek meg fogják támadni a Földet, emiatt kell majd odautaznotok, de már várni fognak téged, és megölnek. Ha egy héttel hamarabb mész oda, meg tudod akadályozni azt, ami miatt kirobban a háború. A Föld megmenekül, és te is életben maradsz.

Értetlenül rázom a fejem, nem akarom elhinni, amit mondott.

- Jonghyun ebbe sosem menne bele. Mármint te… az én időmben.

- Így van, épp ezért kell egyedül menned. Használd ezt – nyújt felém egy fémborítású valamit. Ahogy azonban végighúzom rajta az ujjam, ugyanolyan kijelző jelenik meg rajta, mint a glass felületén. – Ezzel vissza is tudsz térni a jelenedbe. Sietned kell, mert bármelyik percben észlelhetik a jelenléted.

Nem jön ki hang a torkomon, és a szívem idegesen kezd kalimpálni. Szótlanul meredek a színes fényektől villódzó fémlapra. – Beállítottam az időt, csak el kell indítanod. Menj! Sietned kell! – néz rám kérlelve, miközben vállamra csúsztatja kezét. Szemei őszinteséget és aggodalmat sugároznak. Ő nem akarhat ártani nekem…

Előveszem a jegyzetfüzetem és a tollam, s egy rövid üzenetben közlöm kollégámmal, hogy egy ideig ne várjon vissza, de ne is aggódjon miattam. Elrejtem a papírlapot a fa odvában, amelyet már többször használtuk erre a célra.

Körbenézek, és egy embert sem látok a közelben, így szó nélkül bólintok a középkorú Jonghyun felé, majd megnyomom az indító gombot. Hirtelen sötétzöld fénygyűrűk jelennek meg körülettem, majd újra a szokásos érzést élem át.

*

  Ugyanott találom magam a parkban, azzal a különbséggel, hogy ezúttal nyár van. A szokásos fát mintha azóta megnyirbálták volna; törzse vastagodott ugyan, lombkoronája azonban mégsem terebélyesedett.

Ahogy körbepillantok, egy bicikliző nő és egy gördeszkás fiú is elhalad mellettem, de látszólag ügyet sem vetnek arra, ahogy csak úgy a semmiből megjelenek mellettük. Talán itt már teljesen hétköznapi dolog az időutazás?

Megfordulok, és az ismerős épületrengeteg látványa tárul szemem elé, amely azonban mégis más. A legnagyobb toronyépületet lebontották, helyette azonban egy másik magasodik, amely még jól láthatóan nincs kész. A környező épületegyüttest is modernizálták, mintha a régi irodaházak helyén újakat, más stílusúakat emeltek volna.

Ahogy feljebb tekintek, jól látom, a csodaszép kék színben pompázó eget, és a város felett cikázó madarakat. Hirtelen azonban megakad a szemem egy közelebbi, alacsonyabb épületen, amelynek tetején három ember ténykedik valamit. Hunyorítva próbálom kivenni mozdulataikat, de mindhiába, túl messze vannak.

Ekkor jut eszembe, hogy nem is kérdeztem meg az engem ideküldő Jonghyuntól, mit kell tennem ebben az időben, hogy megakadályozzam a katasztrófát. Gyomrom liftezni kezd az idegességtől, tenyerem pedig ökölbe szorul. Ebben a pillanatban azonban valami megböki a nadrágom szárát.

Óvatosan fordulok meg, és egy pórázon sétáló kutyát pillantok meg, aki farkcsóválva néz szemeimbe. Mosolyogva nyújtom felé a kezem, és végigsimítok dús, göndör bundáján. Pórázát végigkövetve felnézek gazdájára, egy jól öltözött, ötvenes úrra, és felismerem benne Jonghyunt. Szinte a szám is tátva marad a meglepődéstől.

- Maga… mármint, te… hogy… ? – dadogom, mire megszólal. Hangja mélyebb és élcesebb, de egyértelműen ő az.

- Örülök, hogy épségben ideértél - mosolyog rám. – Nincs vesztegetni való idő. Észrevetted azt a három embert odafent? – mutat az alakok felé, akiket én is kiszúrtam az előbb. – Amint látod, a jeladót lebontották – mutat bal irányba, és ekkor tűnik fel, hogy valóban eltűnt a kis fém dobozka, amely információt sugárzott rólunk a világűrbe. -  A kormányunk többé nem barátkozni akar az idegenekkel, más terveik vannak. Annak a három egyetemistának odafent fogalma sincs, milyen lavinát indítanak el a legújabb teleszkópjuk kipróbálásával. A földönkívüliek békében szeretnének elhaladni mellettünk, ezek a srácok viszont észreveszik őket, és persze, rohannak a médiához. Gondolom, kitalálod, mi az eredmény. A kormány nagyravágyásból támadást indít ellenük, ezzel pedig kitör a háború, amelynek mi csak a vesztesei lehetünk. Ha azonban az idegenek észrevétlenül elmennek mellettünk, újabb majd’ ötven évbe kerül, mire felfedezik őket. Ekkor már egy olyan felvilágosult gondolkodású ember fogja vezetni az országunkat, aki békés eszközökkel irányít, és így mindkét faj számára gyümölcsöző együttműködés kezdődik. Érted már, miért vagy itt? – pillant szemeimbe, de én teljesen lemerevedve állok vele szemben. Végiggondolom, amit eddig mondott, és lassan bólintok egyet.

- És épp nekem kell megmentenem a világot? Hiszen még önmagamat is képtelen vagyok megvédeni. Mégis, milyen elcseszett hős lennék én?  - mutogatok magamra.

- Nem hősnek kell lenned, csak az eszedre és az ügyességedre van szükség. Te gond nélkül be tudsz jutni az épületbe, és annak a módját is jól ismered, hogy tedd működésképtelenné a teleszkópot, úgy, hogy jó pár napba teljen megjavítani. Semmi mást nem kell tenned.

- Remek, szóval jó vagyok abban, hogy tönkretegyek egy jövőbeli eszközt, és ezért kellett idejönnöm. Igazán hízelgő… És mondd, ha te is tudsz erről, mármint ebben az időben, akkor miért nem szóltál annak a Kibumnak, aki itt él? – kulcsolom össze magam előtt kezeimet.

- Az az igazság, hogy… - akad el egy pillanatra a hangja - a 2029-ben élő énem csak neked szólhatott, ugyanis az ottani Kibumot már megölték, mielőtt te odautaztál. Ebben az időben többé már nem élsz, mert a jövőből visszautazva eltávolítottak az útból – hajtja le fejét, kutyájának pórázát fixírozva. – Ezért is mondtam, hogy sietned kell, mert ez akármikor megtörténhet újra. – néz megint szemeimbe. – Az a három gyerek egész pontosan… - pillant ultramodern órájára, amelyet nem is számok díszítenek, hanem számomra érthetetlen vonások – tizennyolc perc múlva ebédelni megy. Innentől számítva fél órád van, hogy beosonj, tönkretedd a teleszkópot, és visszamenj a saját idődbe.

Megölnek… emiatt megölnek – kavarog a fejemben a szó, és egy pillanatra inamba száll minden bátorság. – Meg tudod csinálni, én jól ismerlek! Használd ezt, így átjutsz az ujjlenyomat-felismerőn. Csak tedd lazán az ujjbegyedre – nyom a kezembe egy kis tasakot.

Ahogy kibontom, egy hajszálvékony, gumiszerű anyagot találok benne, amely az ujjam végére illesztve szinte beleolvad a bőrömbe. Vigyorogva nézegetem az eredményt, mire ő újra megszólít:

- Menj gyorsan!  - bátorít, és valahogy úgy érzem, azt kell tennem, amit mond. Testem önkéntelenül cselekszik; átölelem őt, és azzal a lendülettel indulok is. Néhány lépés után visszanézek rá. Szemeiben aggodalommal átitatott izgalom ül. Menni fog!

A hatalmas épület bejárata elé érve órámra pillantok. Még két perc, mielőtt elindulhatnék. A biztonság kedvéért azonban úgy döntök, tovább várok egy kicsit.

Emberek tömege siet ki és be a kapukon, én pedig észrevétlenül vegyülök el köztük, majd könnyűszerrel be is jutok. Csak ámulok a hatalmas belső teret szemlélve, úgy érzem magam, mintha nem is ezen a világon lennék. Szemkápráztató fémes csillogás tölti be a teret, amelyet csak a padló feketesége ellensúlyoz kissé.

Sietve indulok a liftek felé, legalábbis arra számítok, hogy a szokásos helyen találom őket. Szerencsém van, mégis megtorpanok egy pillanatra a számomra ismeretlen jelek láttán, amelyek a szerkezet belső oldalán díszelegnek.

Csak a legfelső lehet a tető – gondolom magamban, majd megpróbálom megnyomni az alatta levő gombot, de rá kell jönnöm, hogy az valójában nem egy gomb. Tanácstalanul toporgok, mire hirtelen megszólal egy hang:

- Üdvözöljük. Kérem, közölje, melyik szintre kíván menni. – Ijedtemben megtántorodok, de aztán gyorsan kinyögöm:

- Tető.

- A Hiku negyvenes felvonó mindig rendelkezésére áll – motyog tovább, én pedig csak reménykedni tudok, hogy jó helyre érkezem.

Ahogy kinyílik a lift színjátszó ajtaja, arcomat megcsapja a forró szél.

- Ez az!  - örvendezek, mikor tudatosul bennem, hogy valóban a tetőre érkeztem meg. Körülnézve meg is pillantom az ultramodern teleszkópot. Ultramodern, de még mindig lencsék bonyolult rendszere alkotja a lényegét. Fogalmam sincs, hogy kell szétszerelni, de addig piszkálom, feszegetem, amíg az egyik láb ki nem mozdul a helyéről, és az egész a tetőre nem zuhan.

Lehajolok érte, hogy szemügyre vegyem, és azt látom, hogy szinte minden lencse darabokra tört benne. Ezt aztán már hiába kötik rá a szuperokos hálózatukra, hogy magától forduljon az égitestek irányába... Vigyorogva porolom le magam, mint aki jól végezte dolgát, és órámra pillantok. Még kilenc perc.

Visszasétálok a liftbe, amelyről kiderül, hogy nem ismeri a ’földszint’ szót. Csak sorolom a szavakat, amik eszembe jutnak, mire végre a ’nulladik szint’ kifejezésre bezárulnak az ajtók.

A parkból akarom indítani hazautazásom, de még előtte el szeretnék búcsúzni Jonghyuntól. Ő viszont sehol nincs. Csalódottan lógatom karjaimat a testem mellett, de az a tudat vigasztal, hogy én, egy kis ember elvégeztem, amit kellett, ő pedig ott fog engem várni a saját időmben.

Előveszem a fémesen csillogó lapot, amit tőle kaptam, és azon valóban szerepel egy másik, furcsa jelekből álló sor.

Biztosan mi időnk koordinátái – mosolyodok el. Már szinte otthon érzem magam, a puha ágyamban, ahogy megnyomom a gombot. Újra előtűnnek a villódzó zöld gyűrűk, én pedig lehunyom szemeimet. Biztos vagyok benne, hogy mire újra kinyitom őket, a tavaszi virágdíszbe borult parkunkat fogom megpillantani

*

Mielőtt azonban látásom működésbe lépne, különös szag csapja meg az orrom, miután megérkezem; olyan, mint amikor tüzet gyújtunk, és válogatás nélkül mindent elégetünk. Hirtelen megérzem a levegő hidegségét is, ami szinte az ereimig hatol.

Kinyitom a szemeimet, de nem akarok hinni nekik. Tél van, de ami ennél sokkal rosszabb, valami különös, szürke anyag borítja a szokásos épületeket; amelyek ezúttal is egész másképp festenek, mint az én időmben. Mintha csak hamu lenne.

Jobban megnézve jól látszik, hogy ablaküvegeik kihulltak, és ekkor tűnnek szembe az egyik toronyház romjai, melyek közül szürke füst száll fel a levegőbe. Zavarodottan fordulok körbe; csak egy pad árválkodik ezen a helyen, amely korábban nem volt itt.

És ekkor megjelenik Jonghyun. Látszólag nem öregedett az előző állapotához képest, és ettől még inkább megfeszíti végtagjaimat a düh, ahogy arcába nézek. Ő maga is ideutazott? Lehelete meglátszik a hidegben, amit én ekkor már szinte nem is érzékelek. Szóra akarja nyitni a száját, amint megpillant, de én megelőzöm. Kabátja gallérját megragadva kérem számon:

- Mégis, hová küldtél engem? És mi történt itt? Nem úgy volt, hogy megmenekülünk, ha elrontom azt a teleszkópot? – förmedek rá.

- Kibum, ez… nem ilyen egyszerű - hörög ujjaim szorításától, én pedig nem is értem, miért nem vet le magáról, hiszen megtehetné; jóval erősebb nálam. -  De most nincs időm ezt elmagyarázni, gyorsan el kell tűnnünk innen.

- Dehogynem egyszerű! Átvertél, és elárultad a Földet, hogy az űrlényeknek segíts! Talán nem így van?  - rángatom eszeveszetten. – Hogy tehetted? Én megbíztam benned, és… – fagynak torkomra a ki nem mondott szavak, miközben kétségbeesésemben elerednek a könnyein.

- Senkit nem árultam el.  Én... nektek is segíteni akartam, és a saját fajtámnak is – feleli még mindig rezzenéstelen arccal.

- Hogy micsoda? – kerekednek el a szemeim, és mindkét kezem lecsúszik róla a döbbenet hatására. Biztos rosszul hallottam…

- Így igaz, magam is közülük való vagyok. A Xilo bolygóról jöttem, amely eléggé hasonlít a Földre, csak másfélszer nagyobb. Tudod, mi tulajdonképpen hüllők vagyunk, az őseink hasonlóan néztek ki, mint a ti dinoszauruszaitok. A testünk és az agyunk felépítése nagyon hasonló, mint a tietek, a lényeges különbség az, hogy mi képesek vagyunk felvenni bármilyen biológiai lény külsejét. Valójában így nézek ki - csukja be a szemeit egy pillanatra, majd a következőben szinte elsápadok, ahogy megpillantom zöld bőrét. Arcvonásai és teste viszont épp ugyanolyan, amilyennek az én időmben láttam őket. – Azt a feladatot kaptam, hogy tanulmányozzalak, de most már…

- Szóval, te is egy átkozott űrlény vagy? Pont te? – szakítom félbe. A szívemet tépő fájdalomtól remegni kezdek, a könnyeim pedig még mindig potyognak. Ez biztos csak egy rossz álom...

- Tudod, a fajom sokáig primitívnek tartotta a tiédet. A ti időtökben mérve éveken keresztül figyeltük a viselkedéseteket, és nem értettük, miért hagyjátok, hogy az érzelmeitek irányítsanak titeket.  Miért ennek rendelitek alá a fontos döntéseiteket, a fajfenntartásotokat, ahelyett, hogy mindent a matematika, a logika, és a tudomány vezérelne, amelyben már elég magas szintre jutott a tudásotok? A mi világunkban nincsenek érzelmek. Az első dolog, amit megtanulunk, hogy az érzelmek viszályt szítanak köztünk, és sebezhetővé tesznek, így minden ételünkbe juttatnak számunkra blokkoló anyagot, hogy ezt megelőzhessük. Logikusan és ésszerűen tesszük a dolgunkat, építünk és rombolunk, fenntartjuk a fajunkat, erről szól az életünk. Engem azért küldtek az idődbe, hogy közelről megfigyeljelek, s rávegyelek, hogy segíts nekünk.

- Szóval, elismered, hogy mindvégig csak kihasználtál… - nézek rá ölésre kész tekintettel, ő viszont továbbra sem tűnik idegesnek vagy ijedtnek.

- Bevallom, az első pár hónapban valóban így tettem. Folyamatosan figyeltelek, és mindent lejegyeztem rólad, később azonban minden megváltozott. Ha az otthonra gondoltam, a te Földedet láttam magam előtt, és ha rád gondoltam… - akad el a szava – Nem is tudom megfogalmazni…

Ekkor azonban neszezést hallunk magunk körül. Időm sincs utánajárni a dolognak, Jonghyun átölel, és újra felvillannak az ismerős zöld gyűrűk.

*

Egy olyan világ rémlik fel szemeim előtt, amely hasonlít is a miénkhez, de sokban különbözik is tőle. Az ég ugyanolyan kék, mint a miénk, a mellettünk álló fák viszont nem magasabbak másfél méteresnél, tenyérnyi leveleik színe pedig inkább emlékeztet a salátára, mint a mi faleveleikre.

Csak bámulok körbe-körbe, akár egy kisgyerek az állatkertben. Bár hálával tartozom Jonghyunnak, amiért megmentett, nem igazán értem, miért is tette ezt, azok után, amit a világommal művelt; ez a dolog pedig minden látnivalónál jobban érdekel. Elindul, arra kérve, hogy kövessem, amit meg is teszek.

- Mondd, miért kellett elpusztítanotok az egész épületet? – teszem fel az első kérdést.

- Mert ott voltak a legerősebb űrhajóitok. Amerikában is épült a tietekhez hasonló, álcázott bázis, de a ti hajóitokat küldték volna ellenünk, amint észlelik a jelenlétünket. El kellett pusztítanunk őket, nem volt más választásunk. Egymagam képtelen lettem volna az egyetemisták teleszkópját, és az űrhajókat is semlegesíteni az alatt a kevéske idő alatt, ezért volt szükségem rád.

- Ha megtámadtunk volna titeket, az biztosan áldozatokat követelt volna; ezt pedig nem akartátok, amit meg is értek. De arra nem gondoltál, hogy ha felrobbantasz egy épületet, a mi fajunkból is több százan meghalnak?

- Nem volt halálos áldozat – mondja ki nyugodtan, én pedig homlokráncolva nézek rá. – Kiszámoltam azt az időpontot, amikor a lehető legkevesebb veszteséggel hajtható végre a robbantás, így csak pár ember sérült meg könnyebben, de mindenki túlélte. - Mondandóját hallva hitetlenkedve forgatom szemeimet:

- Ha úgy van, ahogy állítod, miért nem árultad el nekem az igazat?

- Mert matematikailag elenyésző volt az esélye, hogy akkor is segítesz, ha elmondom, hogy el fogom pusztítani az űrhajóitokat.

- Matematika… Mindig is utáltam - húzom el a szám, ami mégis lassan mosolyra húzódik.

Valamiért úgy érzem, hihetek neki. Még azok után is, ami történt, még azok után is, hogy a bőre smaragdzöld színben pompázik. Nem találom ijesztőnek, és a dühöm sincs már jelen.  – Köszönöm, hogy… megmentettél – nyögöm ki. - De elmondanád, miért tetted?

- Azért, mert nagyon féltem, hogy bajod esik. Ha nem hozlak ide, megöltek volna. Azt hiszem, ezt hívjátok aggodalomnak.

- Aggodalom? – kerekednek ki a szemeim. - Nem azt mondtad, hogy ti elnyomjátok magatokban az érzéseket?

- Így van. Csakhogy néhány hónappal azután, hogy a Földre küldtek, elfogyott az ellenszerem. Gondoltam, másnap ideutazom egy nagyobb adagért, amikor viszont reggel felébredtem, minden megváltozott. Ahogy megpillantottam a felkelő napotok sugarait, különös melegséget éreztem belül, azután megláttalak téged, és ismét erőt vett rajtam valami hasonló, de sokkal intenzívebb dolog; mikor pedig fegyvert fogtak rám, remegni kezdtem. Az első pillanatban megrémített ez a sok újdonság, de meg akartam tapasztalni, hogyan is működik ez nálatok, ezért innentől kezdve nem vettem be semmit, hogy elhallgattassam az érzéseimet.

- Intenzívebb dolog? Ezt hogy érted? – teszem fel a kérdést, ami leginkább kikívánkozik belőlem.

- Valami olyan, amitől elhagy az erőm, mégis át tudnám törni a legkeményebb falat is; amitől egyfolytában téged látlak magam előtt, és csak arra tudok gondolni, hogy meg kell védenem minden bajtól. Kötődés, vonzódás, szerelem… Valahogy így nevezitek ezt – néz rám látszólag zavartan, nekem pedig akkorát dobban a szívem, hogy attól félek, meghallja, megszólalni viszont képtelen vagyok – Megfigyeltem, hogyan mutatjátok ki az érzéseiteket egymás iránt, de valahogy sosem mertem megpróbálni.

- Azt… mondod, szeretsz? – megállok, és megfogom a csuklóit. Belenézek nagy, sötét szemeibe, ő pedig úgy pillant vissza rám, akár egy kiskutya. Arca hirtelen lángvörösre vált, ami még zöld bőrén is jól látszik. Mosolyra húzódik a szája, majd lehajtja a fejét.

- Azt hiszem - pillant fel újra szemeimbe. – És a mosolygást is tőled tanultam, te értetted meg velem a jelentését. Mikor veled vagyok, folyton csak mosolyognék – néz rám olyan édesen, hogy egészen elfeledkezem róla, hogy ő egy Földön kívüli lény, és csak azon jár az eszem, bárcsak megcsókolhatnám.

Lassan közelítek felé, ő pedig nem mozdul. Megrezzen, ahogy szájához érek, de csakhamar a derekamon érzem tenyereit, amint ízlelgetni kezdem ajkait. Először nagyon óvatosan csókol, de azután átveszi az irányítást.

Igen, épp egy Földön kívülivel csókolózom egy idegen bolygón, mégis, ebben a pillanatban vagyok a legboldogabb...

Eltávolodik tőlem, s hirtelen felszántja a tenyerem bőrét körme hegyével, majd a sajátjával is ugyanezt teszi. Felszisszenek a fájdalomtól, de még mielőtt bármit is tehetnék, összekulcsolja az ujjainkat.

- Mit csinálsz? – nézek rá, de még mielőtt válaszolni tudna, a földre rogy. Nyöszörögve fetreng lábaim előtt, mégis olyan görcsösen fog, hogy képtelen vagyok szabadulni a szorításából. – Te szenvedsz! Ne tedd ezt! – kérlelem kétségbe esve, de a következő pillanatban zöld bőre lassan rózsaszínre kezd színeződni.

Elengedi a kezem, majd szembeáll velem:

- Így már én is ember vagyok a vérednek köszönhetően – mosolyog rám.

- De… de… miért nem mondtad, hogy erre készülsz? Halálra rémítettél! – erednek el a könnyeim, s földre szegezem a tekintetem. Csak ekkor tűnik fel, hogy ezen a világon a fű nem is zöld, hanem lila színű.

- Azért, mert nagyon kevés volt a valószínűsége, hogy beleegyeztél volna, ha elmondom, hogy fájdalommal jár. - Válaszát hallva villantok rá egy sunyi vigyort:

- És most mi a legvalószínűbb dolog, ami megtörténhet?

- Az, hogy megcsókolsz – feleli gondolkodás nélkül.

- Túl jó vagy a valószínűség-számításban – húzom közelebb magamhoz, hogy újra birtokba vehessem rózsaszín ajkait.  

- Van egy apró holdunk, amelynek SHINee a neve – szólal meg néhány perccel később, miután eltávolodik tőlem. – Az éghajlat hasonló az ittenihez, csak a napok rövidebbek. Itt élnek azok a kevesek, akik nem akarták feladni az érzéseiket a tökéletesség érdekében. Velem jönnél oda? – fürkészi tekintetem, én pedig némán bólintok.

Átölel, majd lehunyja a szemeit. Még látom megjelenni testünk körül a zöld gyűrűket, majd előttem is elsötétül minden.

*

Csodás türkizkék világ vesz körbe minket, ahogy megérkezünk. Az a legvalószínűbb, hogy itt boldogok lehetünk…

...Ézemi...