(F)elszabadult érzés (Heechul & Donghae)

Egy pillanat elég, hogy az ember elméjében elpattanjon egy lezárt üvegcse, és a repedésen keresztül a felszínre bukkanjon valami, amit már rég elfeledtünk, esetleg nem is tudtunk a létezéséről, mert még önmagunk elől is elrejtettük.

Egy pillanat elég, és a sejtjeinket elborító érzés átveszi az uralmat felettünk, lebilincselve és elnémítva józan eszünket.

Műfaj: romantikus

Figyelmeztetés: 14+ és yaoi

     Ha meg kellene neveznem azokat, akik a legtöbbet jelentik számomra a csapattagjaim közül, azokat a keveseket, akiknek adok a véleményére, akiknek minden egyes szava a szívemig hatol, ő köztük lenne. Ha azokat veszem számításba, akikre felnézek, sőt, őszintén belegondolva, néha még egy kissé irigykedek is, közöttük is ott lenne.

Lee Donghae valóban csodálatos ember, és olyan férfi, akire minden nő vágyik: Kisfiúsan bájos arca, férfiasan kidolgozott formái még a ruhaanyagon keresztül kirajzolódva is vonzzák a tekintetet, a hangja pedig érzékenységet és gyengédséget sugall. Nem lehet nem észrevenni, hívogatja a szemet, és egész lénye olyan észrevétlenül hatol a szívedig, hogy csak akkor eszmélsz rá édes bűverejére, mikor már elvesztél...

***

- Olyan szótlan vagy, történt valami? - csúsztam mellé, miközben a bárszék bőrborításának reccsenését elnyomta valami, számomra ismeretlen fiúbanda nyávogása, amely a hangszóróból ömlött szét az alkoholszagú helyiségben.

Felém fordította fejét, és erőtlenül elmosolyodott.

- Most nem igazán szeretnék erről beszélni, hyung, ne haragudj - emelte ajkaihoz a szúrós szagú, színtelen mérget, majd legurította torkán. Követtem a folyadék útját nyelőcsöve vonalán, végigfuttatva szemeimet kívánatos nyakán, elidőzve fel-le mozduló ádámcsutkáján. – Nem mész el? Szeretnék egyedül lenni - fogta ujjai közé gyengéden a kis pohár száját, az asztal lapján játszadozva vele. Ekkor vettem észre, hogy kézfeje mellett már két üres italos üveg fekszik.

- Nem akarlak itt hagyni egyedül. Ha szeretnéd, meg sem szólalok, nem fogok kérdezősködni. - Nevetésre húzódott a szája, azonban szemeiből keserűség sugárzott. Mintha nem is a plafonra szerelt lámpa lila fénye, hanem ez az érzés csillant volna vissza a kezében tartott poháron.

- Attól hogy nem kérdezed meg, még tudom, hogy érdekel. Én is mindig tudni szeretném, mi történt veled, ha el vagy kenődve - kezdte el fürkészni a szemeimet, ám az övéiben ülő fájdalom furcsa mód nem az együttérzést ébresztette fel lelkemben, inkább valami egészen mást. Valami mélyebbet, ami talán már régóta a szívem rejtett sarkában hevert, csupán nem vettem róla tudomást.

- Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz - tettem szépen kidolgozott vállára a kezem, amely most férfias erő helyett csak tehetetlenséget sugárzott, ahogy erőtlenül tartotta az asztalra boruló kézfejet.

- Népszerűség... Ugyan már, mit ér az egész? Feltűnök a színpadon, és sikítás fogad, feltöltök valamit az instagramra, és több száz szerelmi vallomás a válasz. És semmi egyéb dolgom nincs, csak énekelni, táncolni, és folyton mosolyogni. Mosolyogni akkor is, mikor legszívesebben leborulva zokognék a színpadon, hogy lássák a rajongóim, hogy érzem magam valójában. Hogy az a vidám és kiegyensúlyozott Lee Donghae, akit annyira szeretnek, nem én vagyok. Becsapom őket, becsapok mindenkit, de legfőképp önmagam. Azt mondják, ha mosolyogsz, jó kedved lesz. Úgy látszik, az én szervezetem már nem vevő az efféle placebora - öntött ki egy újabb pohárka sojut, és húzta le azt összeszorított szemekkel, miközben egy mellélöttyent nehéz csepp szétterült a lakkozott pulton.

Fájdalmát, erőtlen testét látva automatikusan siklottak karjaira kezeim, és szorosan magamhoz öleltem őt. Fájt a szenvedése, meg akartam vigasztalni, és valami mást is akartam. Sírni kezdett a karjaimban, teste remegése pedig arra késztetett, hogy még szorosabban tartsam.

Éreztem, hogy a szívem egyre hevesebben ver, lélegzetvételei felforrósították az ereimben száguldozó vért. Legszívesebben el sem engedtem volna őt, ám ekkor egy gondolat azonnal éket vert közénk. Sietve távolodtam el tőle:

- Hyukie hol van?

- Szerinted? A barátnőjénél. Őt legalább nem csalják meg, csak mindig elhagyják - szakadt ki belőle egy fájdalmasan szarkasztikus kacaj. - Nekem biztos a homlokomra van írva, hogy bolondíts magadba, aztán szarvazz fel, és csak utána hagyj el - dörzsölte le arcáról könnyeit, majd szemeimbe nézett. Szinte végigperzselte a szívemet a pillantása. - Te is úgy gondolod, hogy csak erre vagyok jó? - kérdezte.

Hirtelen azt se tudtam, mit feleljek. Kézfejére csúsztattam a kezem, és egész közel hajoltam hozzá:

- Te egy csodálatos férfi vagy - néztem gyönyörű szemeibe, miközben a testemben már tűzijátékot rendeztek belső szerveim. Képtelen voltam tovább visszatartani magam. Ajkaira pillantottam, majd gyengéden megérintettem őket az enyémekkel.

Donghae nem ellenkezett, hagyta, hogy finom vonalú száját simogassam, és átöleljem őt. Úgy éreztem, a szívem menten felrobban, ahogy apró, játékos nyelvét a fogaimon végigsiklani éreztem. Ő is ennyire kíván engem? Vagy ez csak az alkohol hatása, amelynek fanyar keserűsége csókunkba vegyült? Nem érdekelt, csak érezni akartam. Minden porcikám őt akarta.

Testemet végigborzongatta érintése, ahogy ujjai a hátamra siklottak. Egyre forróbb csókokat váltottunk. Olyannyira feltüzelt, hogy szinte alig kaptam levegőt, hiába is kapkodtam utána.

- Hé, menjetek szobára, ne itt nyalakodjatok! - lökött oldalba valami részeg fazon, és ekkor csöppentem vissza a valóságba. Szívem dobogásának hangja mintha minden mást túlharsogott volna.

Nem is nézve a mellettünk dülöngélő idegenre, sietve túrtam elő piros hátizsákomból pénztárcámat, és otthagytam annyi pénzt az asztalon, amennyi biztos elég lesz három üveg sojura. Donghae elvarázsoltan pislogott rám, mintha még mosolygott volna is. Lehajtott még egy pohárral, és ujjait az üvegre kulcsolta.

- Hagyd azt itt, így is túl sokat ittál - próbáltam az üveg száját kiszabadítani szorításából, de erősebb volt nálam.

- Ha kell, vedd el! - pattant fel az asztaltól, és valószínűleg futni szándékozott, nem számolt viszont az alkohol hatásával, melynek köszönhetően egyik asztaltól a másikig támaszkodva volt képes csupán elindulni a kijárat felé.

- Várj - siettem mögé, és átkaroltam a karjai alatt.

- Köszönöm, hogy törődsz velem. Köszönöm, Heechul - ült ki arcára az az édes mosoly, amelybe valószínűleg a rajongói beleszeretnek, és ebben a pillanatban rám is úgy hatott, mintha egyenesen a szívemet simogatta volna ez a szirupos méreg, a mosolya, az egész lénye. Akartam őt, bár szinte biztos voltam benne, hogy józanul azt sem engedte volna, hogy megcsókoljam.

Kitámogattam a kocsmából, majd odakint fél kézzel előbányásztam a telefonom, hogy hívjak egy taxit. Közben átkarolta a derekam, fejét pedig a mellkasomra hajtva, lehunyt szemmel motyogott valamit, míg én a taxi társasággal beszéltem.

Nem lesz ez így jó, észre fogja venni, mennyire dobálózik a szívem. Egyébként is, most mit kezdjek így vele? Annyira édes, de mégis olyan elveszett. És ekkor - mintha csak a gondolataimban olvasna - egy pillanatra elemelte arcát a mellkasomtól, és a tekintetem kereste:

- Nagyon gyorsan ver a szíved, ugye, nem vagy rosszul?

- Semmi bajom - mosolyodtam el. És most is csak miattam aggódik...

- Biztos? - hajolt egészen az arcomba, szemeimet fürkészve, hogy valóban igazat mondok-e. Annyira összpontosított, hogy még a szája is nyitva maradt, felhevült levegőt lehelve nyakamra.

A forróság egy pillanat alatt átjárta a sejtjeimet, és elzsibbasztotta az agyam. Teljesen józan voltam, mégis, szinte beleszédültem a közelségébe. Újra megcsókoltam, gyengéden, szinte kérlelve, hogy adjon nekem egy esélyt, hátha attól minden megváltozna.

A csókja most is ugyanolyan édes volt, akárcsak a mosolya. Teljesen magába bolondított, elvesztem ajkai völgyében, és legszívesebben el sem szakadtam volna tőlük, pedig szinte semmit sem tett, egyszerűen csak önmagát adta.

A megérkező taxi vakító fénye rángatott vissza a valóságba; hiszen még mindig ott álltunk a kocsma előtt. Csoda, hogy nem hívta ránk valaki a rendőrséget, látva, hogy majd' felfaljuk egymást a nyílt utcán.

- Gyere - karoltam át újra az oldalánál, míg bal kezét a vállamra csúsztattam. Készségesen engedte, hogy irányítsam, olyan volt, akár egy nagy rongybaba.

Már kezdtem örülni, hogy minden probléma nélkül megússzuk a hazautat, mikor - a lakásunktól pár percnyire – egyszer csak a combomra csúsztatta a kezét, majd megszólalt:

- Mondták már neked, hogy eszméletlenül jól csókolsz? Olyan érzéki voltál, mintha egy lánnyal smároltam volna - vigyorgott bájosan maga elé.

- Fogd be! - tapasztottam a szájára a kezem, de már túl későn. A visszapillantóban láttam a taxis szemeit, ahogy egy elhaladó autó fényei bevilágítottak az autóba. Nagyot nyeltem, és legszívesebben olyan kicsire húztam volna össze magam, hogy gond nélkül beférjek az ülések alá.

- Naa, ezt most miért csináltad? - fejtette le kézfejemet arcáról.

- Tizenötezer Won - dörmögte ebben a pillanatban a taxis, miután akkorát fékezett az épület előtt, hogy kis híján felkenődtünk az előttünk levő ülés háttámlájára. Sietve kifizettem, majd kiszálltam az autóból, és Donghae-nak is segítettem.

Ahogy a bejárat előtt a kulcsaim után turkáltam az egyik farzsebemben, a másikba belecsúsztatta a kezét, és a hátsómba markolt.

- Hmm, még a segged is jó. Kim Heechul, te egy főnyeremény vagy - súgta a fülembe, miközben a zár kinyitásával idétlenkedtem, pontosabban azzal, hogy beletaláljak a kulcslyukba. Beleborzongtam, ahogy rámarkolt a fenekemre, majd gyengéden simogatni kezdte.

- Bárcsak komolyan gondolnád - motyogtam az orrom alatt, mikor végre engedelmeskedett a fémszerkezet, és az ajtó kinyílt.

- Komolyan gondolom - fordított maga felé, megakadályozva, hogy belépjek. Szorosan átölelt, közel húzva magához, s ajkaimat fürkészte. Nem hiszek neki, de képtelen vagyok ellenállni. Akkor is, ha ez csak az alkohol hatása, úgy hívogat, mint valami tökéletes csomagolású drog, amit bármennyire is helytelen a szádba venni, tudod, hogy a mennyországba repít majd.

Forró ajkaira tapadva vezettem be óvatosan az ajtón, majd igyekeztem a lehető legcsendesebben becsukni azt. Odabent csend és sötétség borított mindent, persze, hiszen hajnali három körül járhatott, már mindenki aludt - kivéve kettőnket.

Elszakadtam ajkaitól, és újra átkaroltam az oldalát fél kezemmel, míg a másikkal a lépcsőfeljáró korlátja után tapogattam, ahogy a folyosón haladtunk. Kétségeim támadtak azonban, hogy eljutunk-e a szobájáig, mikor Donghae a nyakamra tapadt, egy elfojtott nyögést váltva ki belőlem.

- A bőröd is olyan selymes, mint egy lányé - hagyta félbe egy pillanatra, amit elkezdett, majd a nyelvét is bevetette a folytatáshoz.

- De én fiú vagyok, Donghae. És ha így folytatod, olyat teszek veled, amit holnap lehet, hogy nagyon bánni fogsz - lihegtem, ahogy a lépcsőn felfelé botorkáltunk.

- Jé, tényleg - nevette el magát újabb nyögésre késztetve, miután rámarkolt merev férfiasságomra a farmeromon keresztül. - De nem érdekel. Akkor is eszméletlenül kívánatos vagy - tért vissza újra a nyakamhoz.

Bárcsak biztos lehetnék benne, hogy ezt nem csak az ital mondatja vele… - futott át az agyamon, ahogy a szobája elé értünk.

Szabad kezemmel benyitottam az ajtón, és bevezettem őt, majd miután a falon ráakadtam a villanykapcsolóra, a szobát beterítette a szemünket sértő, sárga fény.

- Ah, puha ágyikó - lihegett a fülembe Donghae, az említett dolog felé nyújtózkodva. Odavezettem őt, de kissé elszámolta a közte és a bútordarab között levő távolságot, aminek az lett a következménye, hogy a földön ülve landolt.

Cseppet sem zavartatta magát, kuncogva kezdte el bontogatni cipőfűzőmet - már amennyire tőle telt részegen. Fejét oldalra biccentette, és még a nyelve hegyét is kidugva a szája sarkán, úgy belemerült a dologba, de inkább csak jobban rácsomózta a masnit, ahelyett, hogy kibontotta volna.

- Ez nem megy - adta fel a próbálkozást. - Olyan szépek a lábaid - kezdte el simogatni a vádlimat farmerem alá nyúlva. Érintései mintha apró gombostűket szúrtak volna a szívembe.

Ha abban a pillanatban erre a részemre hallgatok, lehajolok hozzá, hogy olyan gyengéd kényeztetésben részesítsem, amilyet megérdemel, az eszem viszont erősebb volt. Megfogtam a kezeit, és felhúztam őt az ágyra, ami sokkalta nehezebb feladatnak bizonyult, mint ahogy elképzeltem.

Donghae jót kuncogott erőfeszítésemen, testét elernyesztette, akár egy alvó béka, cseppet sem könnyítve meg a dolgomat.

- Gyere ide - húzott az ölébe, szinte azonnal azután, hogy nagy nehezen sikerült felültetnem az ágyra.

Azt sem tudja, mit csinál, nem teheted ezt vele - sikított elmémben egy hang, de ahogy ajkait újra az enyémekre tapasztotta, elnémította azt.

Ujjai bejárták az egész felsőtestemet, mintha csak a bőrömön keresztül szívták volna ki belőlem az összes ellenállást. A testem elernyedt, és a világ hirtelen egy ágynyira zsugorodott: teljesen átadtam magam neki. Izmos karjaiba kapaszkodtam, hátamon ide-oda cikázott a hűvösen égető borzongás, ahogy újra a nyakamhoz ért. Halkan nyögdécseltem csókjai alatt, teljesen eszemet vette.

- Yowon, szeretlek. Csodaszép a nyakad, édes - lehelte vágytól izzó bőrömre, és abban a pillanatban megtört a varázs.

- Donghae, neked most... aludnod kell - távolodtam el tőle azonnal, egy hatalmasat nyelve, hogy visszatartsam az érzést, ami ugyanolyan hirtelen igyekezett erőt venni rajtam, ahogy ő megsemmisített mindent bennem.

- Hyung, hol van Yowon? Miért csalt meg engem, mondd? - kezdett el helyettem sírni, és abban a pillanatban a szívem darabokra hullt, ő pedig arra kért, hogy egyenesen a szilánkokba sétáljak. - Ne hagyj itt, kérlek! Maradj velem - ölelt szorosan magához, de egészen másképp, mint egy pár perccel azelőtt.

Újra csak a barátja voltam, a barát, aki jóban-rosszban mellette áll.

- Jól van - veregettem meg a vállát. - Öltözz át. Kimegyek rendbe tenni magam, de máris jövök - vettem ki szekrényéből az első pizsamát, ami a kezembe akadt, és a odaadtam neki.

- Köszönöm - dörzsölte le szipogva könnyeit, én pedig szinte menekültem a szobából.

Bezárkóztam a fürdőbe, kinyitottam az összes csapot, és kitört belőlem a sírás. Könnyeim kontrollálhatatlanul folytak végig arcomon, az orrom is teljesen bedugult. Vajon mióta szeretem őt, anélkül, hogy tudtam volna róla? Talán az elmém jól tudta, hogy ennyire fájni fog, ha eluralkodik rajtam ez az érzés, ezért inkább elrejtette a tudatom elől? Lehetséges, hogy az egyik pillanatban még engem kíván, de azután csak a volt barátnőjét látja bennem? - ezek a gondolatok kavarogtam a fejemben, miközben könnyeim lassan elfogytak.

Beálltam a vízsugár alá, amely ekkor már teljesen hideg volt. Legszívesebben ordítottam volna, de csendben tűrtem, ahogy a hideg víz a csontomig hatol, lassan teljesen tiszta lappá varázsolva kusza gondolataim firkálmányát.

Kifújtam a levegőt, és megtörölköztem. Testem bizsergett, ahogy a vízhez képest langyos levegő köntösként rám simult.

Mire visszacsoszogtam a szobába, Donghae már békésen aludt. Egy pillanatig hezitáltam, lágyan remegő pilláit figyelve, hiszen arra kért, hogy maradjak mellette, mégsem szerettem volna felébreszteni azzal, hogy bebújok az ágyba. Nagyot sóhajtva hátat fordítottam neki, eloltottam a villanyt, s csendben elhagytam a helyiséget.

A saját szobámba vonultam. Nem tudom, mikor nyomhatott el a nehéz álom, mert még láttam a felkelő nap fényeit szobám falán tükröződni.

Tíz óra is elmúlt, mikor felébredtem. Erőtlenül ásítottam egyet; szinte minden tagom elgémberedett. Kikászálódtam a testemtől nyomasztóan forróvá hevült ágyból, hogy megmozgassam egy kicsit magam, ekkor viszont egy kis papírt vettem észre az asztalomon pihenni. Odaléptem, és kézbe fogtam. A következő felirat állt rajta:

„Köszönöm, hogy mellettem voltál, hyung. Mikor ezt olvasod, én már valószínűleg a forgatáson leszek. Csak azt akartam, hogy tudd, nagyon fontos vagy a számomra. Donghae”

Elmosolyodtam, és csendben lenyeltem gyülekező könnyeimet. Ölembe húztam Heebumot, aki most is ott aludt az ágy végében, és hagytam, hogy dorombolásának egyenletes hangja megnyugtassa lelkemet.

...Ézemi...