A hópelyhek tánca (Heechul) 6. Emlékek

Megjegyzés: A hangulat érzékeltetésére beszúrtam egy kis videót a sorok közé a Tiltott Városról.
Másik megjegyzés: Heechul nem szorul pszichiátriai kezelésre, és nem is jellemtelen - legalábbis nagyon remélem -, a valóságban is nagyon változékony a hangulata, ezért próbálom ilyennek bemutatni. 

- Taco, taco, taco – motyogta mosollyal az arcán Donghae, amint kézbe fogta az étlapot, és lapozgatni kezdte. Ahogy viszont a vége közeledett, úgy váltott az arca egyre szomorkásabbra. Összecsukta a bőrkötéses füzetet, és csalódottan csúsztatta az asztalra. – Miért nincs? – nézett Hyukie-ra együttérzést remélve, de e helyett valami mást kapott.

- Miért nem eszel inkább egy kis csirkepörköltet? – kérdezte barátja.

- Itt túl édesen fűszerezik – vágott még mindig olyan szomorú képet, mint egy kisfiú, aki nem talál olyan matricát a doktor bácsi asztalán, amilyet szeretett volna. – Csirkepörköltet kérek, csípősen fűszerezve – szólt a pincérhez, így oldva meg ezt a hatalmas problémát, majd elégedett mosolyra húzta a száját. – És te mit kérsz? – fordult újra Hyukie felé.

- Jó lesz egy kis vegyes zöldség, sült tésztával.

- Te mit szeretnél? – hajolt oda Gunhee Heechul étlapja fölé, mintha legalábbis az más lenne, mint a sajátja. A fiú nem nézett fel, úgy meredt a betűkre, mintha valami izgalmas olvasmányba mélyedt volna bele.

- Az itteni sült rizst kérem – döntött végül, majd elmosolyodott, összecsukta az étlapot, és letette az asztallapra.

Eszébe jutott, hogy azóta nem evett ilyet, mióta legutóbb ebben a városban járt a csapattal. Itt ismerkedett össze egy lánnyal, aki teljesen elvarázsolta, és biztos volt benne, hogy vele fogja később összekötni az életét. Abban az időben kellett ráébrednie, hogy nem elég, ha egy férfi és egy nő szereti egymást, két ember kapcsolata sokkal többről szól az egymás iránti érzelmeiknél. Arra is ez a kapcsolat tanította meg, hogy ne csak a szemével lássa a dolgokat, mert a szép látvány önmagában semmit nem ér.

És most újra Beijingben volt, túl a katonai szolgálaton, túl több éven, de egyedül. Nem hitt istenben, de behunyta szemeit egy pillanatra, és azt kívánta, bárcsak itt, ebben a városban megváltozna minden.

Amíg ezen gondolkodott, a többiek is eldöntötték, hogy mit kérnek, a pincér fiú pedig mindent szorgalmasan feljegyzett. Biccentett egyet a fejével, hátat fordított, majd sietve indult a konyha felé.

- Nemrég hívtak a TV-sek, várhatóan húsz perces lesz az interjú. Persze, számukra főleg az M új albuma érdekes, erről fognak a legtöbbet kérdezni. Gondolom, mindenki tudja a dolgát – nézett végig a fiúkon Shindong, akik bólogatva helyeseltek.

Kyu ekkor kinyújtóztatta karjait az asztalon, majd Heechulra sandított, aki még mindig szótlanul piszkálgatta az étlap sarkát:

- Azt hiszem, én az este lazítok, a csarnok úgyis a te nevedtől fog visszhangozni.
A fiú erre elmosolyodott, és megállt a keze az étlapon.

- Olyan régen voltam már itt. Mikor is? - nézett fel egy pillanatra, majd ujjait szeme elé tartva halkan mormolta az évszámokat. - Annak már négy éve. Hmm, egész másképp nézett ki akkor a hajam. Remélem, meg fognak ismerni - gondolkodott el hangosan.

- Csináld csak azt, mint mindig, és akkor rögtön tudni fogják, ki vagy - próbált komoly maradni Kyu, de kipukkant belőle a nevetés.

- Mire gondolsz? - kérdezte tágra nyílt szemekkel Heechul. A maknae szókimondó, néha kissé szemtelen viselkedése mindig arra késztette, hogy teljes figyelmét rá összpontosítsa.

- Elég lesz csak kinyújtanod a nyelved - kuncogott még mindig a másik.

- Azt hiszem, inkább megmutatom a csinos arcomat – fordította jobb orcáját a fiú felé Heechul, mire mindenki elmosolyodott.

Senkinek nem mondta el, de belül megint kezdte hatalmába keríteni a magánytól való félelem. Nem szerette volna, hogy észrevegyék rajta, hogy nincs rendben valami, ezért terelni kezdte a témát. - De ha már itt tartunk, te nem akarsz gwiyomizni egyet, mint a múltkor? Ahogy láttam, nagy sikered volt – mosolyodott el sikeresen, ahogy maga elé idézte az elfek sikítását, miközben a maknae arca előbb rózsaszínre, majd rákvörösre váltott a kis egyszemélyes előadása közben, végül pedig a tenyerébe temette arcát zavarában.

Kyu éppen mély levegőt vett, hogy válaszoljon, mikor megcsapta egy szellő, amelyet a visszaérkező pincér kavart fel. Nem állt szándékában előtte boncolgatni a témát, ezért inkább nem szólalt meg.

A pincér ötük elé letette a tányért, majd visszarobogott a konyhába, újabb négy tányérért. Az ebéd jó hangulatban telt, miután végeztek, beszálltak a csapat furgonába, és elindultak a TV stúdió felé.

***

- Unnie, ez leírhatatlan! – nézett körül ámuldozva Jihyun, miután kifizették a belépődíjat, és keresztülsétálva a látszólag égig érő, több méter vastag kőfalon, beléptek a Tiltott Városba. Látva a hatalmas teret, és a hóval fedett épületeket, a lány csak tátott szájjal forgolódott körbe-körbe. Közben sikeresen neki is ment egy nőnek, akitől hajbókolva kért bocsánatot, mire a nő egy elég furcsa arckifejezés kíséretében szó nélkül továbbsétált. 

Ja, persze, náluk nem szokás ennyire meghajolni. Jaj, már megint elfelejtettem – harapott az ajkaiba Jihyun, majd félve kereste barátnője tekintetét, mert biztos volt benne, hogy megint egy letolás lesz a jutalma. A másik lány viszont buzgón kattintgatott lapos, sárga fényképezőgépével, így észre sem vette őt.

- Mehetünk tovább – motyogott Nara, miközben az elkészült képeket nézegette a kis készülék kijelzőjén.

- Ah, nem tudom elolvasni ezeket a feliratokat – meredt csalódottan az egyik csodás épület bejárata felett lógó táblára Jihyun.

- Majd én segítek – lépett mellé barátnője mosolyogva. - Ez a tanácsterem.

A két lány itt sétálgatva töltötte el az egész délutánt. A nap már lebukni készült, fénye egyre sötétebb aranyszínnel vonta be a magas, vörös kerítésre fagyott szikrázó hótakarót, mikor a legnagyobb, legdíszesebb épülethez érkeztek.

- Ez micsoda? - kérdezte Jihyun, és emelgetni kezdte a lábait, mert már igencsak fájtak a fél napos sétától.

- A trónterem. Minden bizonnyal ez lesz a legszebb belülről is – felelt Nara, és közelebb lépett a bejárathoz. Alaposan megtörölte a lábtörlőn havas csizmáját, majd elhúzva az élénkvörös függönyt, besétált az épületbe. Jihyun szorosan mögötte toporogva követte.

A trónterembe belépve megcsodálta annak hatalmas méreteit, és arannyal díszített oszlopait. Megigézve fordult körbe, majd tekintete a hátul, középen álló, aranyszínű székre tévedt, és el is indult felé.

Felsétált az emelvényre, de mivel nem nézett a lába elé, fellökte az egyik fém lábat, amely a trónt körülvevő, fehér zsinórt tartotta. Szerencsére még azelőtt sikerült elkapnia, hogy az földet ért volna. Gyorsan visszaállította a helyére, majd megfordult, és ártatlan arccal tekintett körbe. Pillantása barátnőjéével találkozott. Jihyun buzgón integetni kezdett a lánynak, hogy menjen oda hozzá.

- Az utolsó kínai császár, Pu Ji… - kezdte el Nara olvasni a trón mellé biggyesztett kis táblát, amint odaért, de Jihyun közbeszólt:

- Igen, ő mindig is lenyűgözött és elgondolkodtatott. Gyerekként több ezer szolga leste a kívánságait, egy egész városnyi ember, közben még csak a kapun sem mehetett ki. Itt kellett elzárva élnie. Nagyon magányos lehetett.

Aztán egyik napról a másikra megváltozott minden, ő szabad lett, de ugyanolyan egyszerű életet kellett élnie, mint a hétköznapi embereknek. Valójában semmit se tudott a világról, és mindent elhitt, amit később a japánok mondtak neki.

Ezután megint egy más világ jött, és őt sokáig fogva tartották. Mire kiszabadult, már öregember volt, és addigra ismét megváltozott minden. Hmm, vajon mi mindent mesélhetne ez a trón róla és az elődeiről? – sóhajtott Jihyun a költői kérdés után, majd Narára pillantott.

- Hű, te aztán felkészültél – mosolyodott el barátnője.

- Dehogyis. Nem emlékszel, mennyire szerettem az iskolában a kínai történelmet? Az ő élete már akkor megfogott.

- Fúj, még mindig utálom a történelmet – húzta el a száját Nara, ahogy elméjében felidézte, mennyit szenvedett annak idején a nevek és évszámok megtanulásával, amely mindig kínkeserves feladat volt számára.

- De a gimiben nagyon jó dolgod volt, mert egy kedves és aranyos dongsaeng mindig segített neked a dolgozatokban, rémlik valami? – húzódott közelebb hozzá Jihyun nevetve.

- Ts, még, hogy kedves és aranyos… Te nevettél ki a leghangosabban, mikor egyszer feleltem.

- Igen, mert azt mondtad, hogy Kim Yushin tervezte a teknőshajókat. Szegény Lee Sunsin tengernagy biztos forgott a sírjában, hogy egy majdnem ezer éves férfi megelőzte őt. – Ahogy visszaemlékezett a pillanatra, most is kitört belőle a nevetés. Tenyerét szája elé téve próbálta elfojtani azt, ám de kevés sikerrel.

- Egyáltalán nem volt vicces. Tőled több együttérzést vártam volna - fordított neki hátat Nara.

- Ne haragudj, unnie, tudod, hogy szeretlek - lépett elé bűnbánóan Jihyun. –Eszünk valami finomat a piacon? Mindig szerettem volna kipróbálni az itteni ízeket. Én fizetek! – pislogott rá.

- Jól van, szerintem van még annyi időnk – szólalt meg Nara, miután az órájára pillantott.

Előkapta a telefonját, és hívott egy taxit, amely néhány sarokkal odébb letette őket egy pár utcai árus fa bódéja előtt. Jihyun odaszaladt az elsőhöz, ahol különböző olajokba áztatott tengeri herkentyűket sütöttek, és csomagoltak papírzacskókba; az orrát megcsapó erős halszag azonban rögtön elvette a kedvét a kóstolótól, és orrlyukait befogva a következő árushoz sietett.

Nara jót mosolygott a lány reakcióján, és követte őt a második bódéhoz, ahol kézzel készített tésztaételeket árultak. Jihyun tátott szájjal figyelte, ahogy a két férfi először hosszú kígyóformát sodor a tésztából, amelyet összehajtogatnak, majd a kezeikkel leheletvékonyságúra nyújtják, végül pedig egy fémlapáttal kis darabkákat nyesnek le belőle, és lobogó vízben megfőzik azokat. – Na, melyiket szeretnéd megkóstolni? – érdeklődött Nara.

- Hmm, mind olyan jól néz ki… - gondolkodott el Jihyun, ahogy végignézett a sokféle formájú tésztán, a színes önteteken, és a sok sült húson és zöldségen. – Legyen az a vékony tészta – mutatott az egyik tálra -, ééés kérek rá… Az marhahús? – kért segítséget barátnőjétől.

- Igen, az, csak édesebb, mint Koreában.

- Akkor abból szeretnék, egy kis sült zöldséggel, és a piros öntetből kérek hozzá.

- Jó választás, ez nekem is megfelel – szólt Nara. Nemsokára ők kerültek sorra, és mindent elmagyarázott az őt kiszolgáló mosolygós arcú hölgynek.

Pár perc múlva már kezükben a porcelán tányérral álltak az egyik apró, kerek asztal mellett. Jihyun éppen bele akart kóstolni a meleg, illatozó ételbe, mikor barátnője megszólalt.

- Ugye, tudod, hogy az az öntet eszeveszetten erős?

- Hamarabb is szólhattál volna, unnie. De most már nem futamodok meg, megeszem az utolsó falatig! – jelentette ki határozottam, és igyekezett az egyik pálcikával összekeverni az ételt. Fölé hajolt a tányérnak, de már a gőze is olyan erősen csípte a szemét, hogy kis híján könnyezni kezdett.

Ha viszont egyszer valamit megígért, semmi nem tántoríthatta el. Megfogott egy adag tésztát, és gyorsan betolta a szájába. Összeszorította ajkait, és rágni kezdte, arcszíne azonban csakhamar vetekedni kezdett a szósz pirosságával. Nem törődött vele, alaposan megrágta a falatot, és le is nyelte, majd arcán végigfolyó könnycseppekkel, ámde győzelemittasan fordult barátnője felé, aki jót kuncogott rajta:

- Elismerésem, én első alkalommal kiköptem. Majdnem két hónapba telt, mire megszoktam, hogy ilyen erős – tapsolta meg, majd ő is hozzálátott az evéshez. Jihyun csak mosolygott, megszólalni nem igazán volt kedve, de ígéretéhez híven az összes ételt elpusztította.

Miután végzett, elővett egy zsebkendőt, letörölte a könnyeit, és kifújta az orrát.

- Most már mehetünk – ért fülig újra a szája.

- Uhh, jó, hogy szólsz, tényleg sietnünk kell! Még a végén nem jutunk be… - pillantott az órájára Nara.

- Bejutni? Mégis, hová? – kérdezte, de süket fülekre talált. Nara ugyanis közben előkapta a telefonját, és éppen a taxitársasággal beszélt.

Ekkor hirtelen megszólalt Jihyun telefonja is.

***

- És mondjátok, mit szeretnétek a mai napon üzenni az itteni rajongóitoknak? – kérdezte a férfi műsorvezető Siwont.

- Ők mindig a szívünkben élnek, és ezt az érzést szeretnénk nekik átadni. Az ő szeretetük ad nekünk erőt, ettől vagyunk boldogok. Reméljük, ezt a boldogságot most egy kicsit visszasugározhatjuk feléjük.

Miközben a fiú beszélt, a női műsorvezető nem rá figyelt, tekintete egészen másfelé kezdett kalandozni. Egyenesen Heechul szemeibe vándorolt, aki hirtelen zavarában azt se tudta, hová nézzen. Ahogy azonban Siwon befejezte a mondókáját, a nő a hozzá legközelebbi kamera lencséjébe pillantott, és megszólalt:

- Ah, milyen szép gondolat. És Donghae, te mit gondolsz erről? – fordult a fiú felé mosolyogva.

- Szerintem nem láthatjuk, mi lakik az elfek szívében, de a lakásukat megnézhetnénk. Nagyon szeretném látni, hol élnek – vigyorodott el Donghae, majd mindenki nevetésben tört ki a stúdióban.

- Nagyon köszönjük, hogy eljöttetek, és válaszoltatok a kérdéseinkre! A Super Junior egy fergeteges koncerttel vár tehát minden rajongót este nyolc órakor a Fő Csarnokban – fejezte be mondandóját a nő.

- Bár az összes jegy elkelt, az épület előtt óriás kivetítőn is megtekinthető lesz a koncert, szóval hajrá, elfek! – lendítette a karját magasba a férfi, és mindenki hangos ujjongásba kezdett a stúdióban.

- Vége, leállunk – szólt az operatőr, és a TV stáb tagjai lassan hátrébb léptek az elektronikai berendezésektől.

A fiúk felálltak a fotelekből, és halkan beszélgetni kezdtek egymással, mikor a nő odalépett Heechulhoz, és mélyen a szemébe nézett.

- Akkor mi megyünk – sandított Kangin a többiekre, és lefelé indult az emelvényről. Csapattársai csendben követték.

- Régen láttuk egymást, nem gondolod? – húzódott Heechulhoz még közelebb a fiatal, hosszú, fekete hajú teremtés. Arca apró volt és kerek, szemei hamiskásan ragyogtak, akár egy macskáé, dús ajkain élénk színű szájfény csillogott.

Heechul tekintete akaratlanul is rájuk tévedt egy pillanatra, elmosolyodott, de egy fél másodperc múlva elhúzta a száját:

- Úgy látom, te semmit nem változtál – nézegetett egyik szeméből a másikba, arckifejezése azonban inkább hasonlított fintorra, mint mosolyra.

- És a te arcod is ugyanolyan ártatlan, mint annak idején. Bár meg kell mondjam, rajtad is kezd fogni az idő – simított végig a fiú állán, majd a saját ajkain.

- Tudod, a katonaságon eltöltött idő valami mással is megajándékozott.

- Mégis, mivel? – kezdte el bámulni a lány szemérmetlenül a fiú ajkait.

-  Józan észnek és előrelátásnak hívják – emelte magasra az állát Heechul, és hátat fordítva a lánynak, kisétált a stúdióból.

...Ézemi...