A hópelyhek tánca (Heechul) 3. A cseresznyefiú

         -  Jihyun, segíts! – kiabálta egy vékony hang. – Unnie, kérleeek!

-  Mi a baj? – szólt ki a szobából egy huszonéves, hosszú, szőkésbarna hajú lány.

-  Már elfelejtetted? Gookyeong randira hívott, és… és… Unnie!! Nem tudom, mit vegyek fel, sminkelni se tudok, mindjárt meghalok, segítened kell! – csoszogott be a szobába egy fekete, vállig érő hajú tinédzser lány, sárga csibés mamuszban. Egy kinyúlt, rózsaszín pólót, és egy szürke melegítőalsót viselt, mindkét keze tele volt műanyag vállfákkal, amelyeken ruhák csüngtek. – Unnie, mit csináltál a hajaddal?

-  Miért, nem tetszik? – vágott csalódott arcot az idősebb.

-  Haha, pont olyan vagy, mint Anna a Frozenből – örvendezett a fiatalabb. – Jól áll neked a frufru, és ez a szín is. Olyan szép vagy! – mosolygott nővérére, miközben közelebb lépett hozzá.

-  Igen? Miért gondo… - Jihyun szeme hirtelen megakadt húga nadrágján. – Hja, Jikyeong, már megint az én melegítőm van rajtad?

-  De csak az alsó – vigyorgott amaz lehajtott fejjel.

-  Na, várj csak, neked annyi! – állt fel a laptopja mellől, és bekergette a lányt a másik szobába. – Nincs, mit felvegyél? Lássuk csak… - nyitotta ki húga szekrényét, és túrni kezdett benne. – Itthonra itt van ez a nadrág. Vagy ez. – Kikapta a ruhadarabokat, és odadobta őket a húga kezébe. - Ja, és itt van ez, és ez is.

Már félig betemették a lányt a különböző színű és márkájú melegítőalsók, mikor újra megszólalt. – Amit pedig a randira felvegyél… Szereted őt, és azt akarod, hogy megakadjon rajtad a szeme, de mégse legyél túl kihívó, ugye?

-  Igen-igen! – helyeselt Jikyeong, miközben felemelte az állát, hogy a szája kiszabaduljon az egyik ruha mögül, majd az ágyára dobta le a kupacot.

-  Akkor… vedd fel ezt a rózsaszín blúzt, ezzel a szoknyával – lépett oda a komódhoz, és kihúzta annak apró fiókját -, és ezzel a harisnyával.

-  Mi? Pöttyös a harisnya, de minden más egyszínű? Ez a felső pedig semmit nem mutat – biggyesztette le ajkait Jikyeong, és levágta magát az ágyra.

-  Nem, valóban nem mutat semmit, csak az alakodat. Bízz bennem, nem ma kezdtem – tette a vállára a kezét nővére.

-  Szerinted tényleg tetszeni fogok neki? – bizonytalanodott el.

-  Vedd csak fel őket, és nézd meg magad a tükörben! – nógatta Jihyun a vállát lökdösve.

-  Jól van – egyezett bele a húga, és a szoba sarkában álló virágmintás, fa paravánhoz lépett. Szétnyitotta azt, és bebújt mögé. Ruháit egyenként rádobálta a tetejére, miközben átöltözött, majd széles mosollyal az arcán sétált ki onnan, miután megszemlélte magát a sarokba állított nagy tükörben.

-  Unnie, ezek tényleg nagyon szépek együtt. Köszönöm! – nyomott egy puszit nővére arcára.

-  Te vagy bennük nagyon szép. És nincs mit megköszönnöd, ezek mind a te ruháid, csak nagyon ritkán viseled őket együtt – mosolygott rá Jihyun.

-  Ez igaz. Sosem tudom, mit vegyek fel. Olyan szerencsés vagy, hogy anya ízlését örökölted – húzogatta mamusza orrát a padlón, miközben lehajtotta a fejét.

-  Te pedig a szép szemeit kaptad meg, szóval én is irigykedhetnék rád.

-  Annyira hiányzik – suttogta Jikyeong, miközben könnyek gyűltek a szemeibe. – Néha még mindig azt álmodom, hogy itt van velünk, főz nekünk, és este odaül az ágyunk szélére, hogy felolvasson egy esti mesét.

Egy könnycsepp végigfolyt az arcán, és halk koppanással terült szét a fa padlón, amint földet ért. Jihyun felemelte az állát, és szomorú szemeibe nézett.

-  Nem a te hibád, baleset volt – ölelte át. – Az az autó átment a piroson, és nagyon gyorsan hajtott, te is tudod.

-  De ha én szót fogadok, és abbahagyom a hangoskodást, anya nem fordul hátra; és lehet, hogy akkor még mindig élne – gördült ki egyre több könnycsepp a szemeiből.

-  A rendőrök azt mondták, hogy elkerülhetetlen volt az ütközés. Kérlek, ne okold tovább magad, anya sem örül, ha ezt látja odafentről – simogatta húga fejét, majd kissé eltávolodott tőle. Hatalmas erőfeszítésébe került visszafojtani a saját sírását, de a húgának szüksége volt rá, hogy erősnek lássa őt.

-  Gondolod, hogy lát minket?

-  Biztos vagyok benne. És tudod, mit mond? Hogy ne itasd az egereket, mert be fognak dagadni a szép szemeid, és ezt majd Gookyeong is észreveszi.

-  Jól van, befejezem – jelent meg egy halvány mosoly az arcán, majd letörölte a könnyeit. – Megcsinálod a sminkemet?

-  De csak akkor, ha megígéred, hogy nem sírsz többet, hanem mosolyogni fogsz.

-  Ígérem, unnie – felelte, és az ágy szélére ült, behunyva a szemeit, mint akinek máris a szemhéját kezdik festeni.

-  Várj, idehozom a sminkeimet.

-  Nem kell, jó lesz, amit itt találsz – ült még mindig csukott szemekkel Jikyeong, de ezúttal azért, mert félt meglátni nővére arckifejezését.

-  Áh, szóval már megint az én szemceruzámat és púderemet használod… Hányszor mondtam már neked, hogy nem elég egy-két vonalat húzni az arcodon? A smink ennél jóval több…

-  De hát, reggel nincs időm többre – nyitotta ki félve a szemeit Jikyeong, mivel megúszta a letolást.

-  Mindjárt elmagyarázom még egyszer, de előtte még kihozom a szobámból azt, amit nem vettél kölcsön, pedig nem ártott volna – vigyorgott húgára Jihyun, majd átment a másik helyiségbe.

Nemsokára egy nagy, világoskék kozmetikai táskával a kezében tért vissza. - Szóval, először is letisztítjuk a bőrödet - húzott ki egy arctisztító kendőt a tasakból, majd végigtörölgette vele húga arcát. - Ezután egy kis tonik is kell. - Elővett egy vattakorongot, majd csöpögtetett rá egy keveset, és ezzel is végigment Jikyeong bőrén. - Most pedig egy kis krém következik - nyomott egy borsónyi mennyiséget az ujjára, majd apró mozdulatokkal oszlatta el azt húga arcán. - És jöhet is a smink - nyúlt vidáman az alapozó felé.

Igazából imádott ezzel foglalkozni, mindig csodálattal nézte kislány korában, ahogy édesanyja festette magát a tükör előtt. - Először az alapozó, aztán a korrektor, majd a púder, és a pirosító - vitte fel egyesével a sminkszereket Jikyeong bőrére. - Hmm, mit szólnál, ha most az ajkaidat hangsúlyoznánk ki? Hátha lecsókolja majd rólad a rúzst - vigyorgott húgára.

-  Hja, az első randin csókolózni? De azért fesd ki őket, kérlek - billegtette a szempilláit ártatlanul Jikyeong.

-  Engem ugyan nem csapsz be - kezdett el dolgozni egy pink szájkontúrceruzával, mire húga elnevette magát. - Ne nevess, mert olyan szájat rajzolok neked, mint egy bohócé - mosolyodott el.

-  Akkor legalább biztosan megnevettetem őt. De értettem, unnie - tett egy olyan mozdulatot, mintha behúzta volna cipzárt a száján.

- Kapsz egy szép pink rúzst, így jó is lesz. És végül jöhet egy kevés fekete szemkontúr felülre, és egy kis spirál. Csukd be a szemed - szólt húgának, majd az utolsó simításokat is elvégezte rajta. - Tökéletes - nézte meg közelről az elkészült művét, majd egy kis tükröt adott Jikyeong kezébe. - Tetszik?

-  Ah, unnie, ez nagyon szép lett, köszönöm! - ugrott nővére nyakába, miután megszemlélte arcát.

-  Nemsoká hat óra van - pillantott a faliórára. - Gookyeong mindjárt itt lesz, ugye?

-  Igen, de még van egy kis időnk - vigyorgott. - Még el sem mondtad, milyen volt a mai napod, unnie. Mikor hazaértem, te már itt ültél a gép előtt, nem akartalak zavarni.

- Hát, érdekes volt - mosolyodott el Jihyun, majd lehuppant az asztal melletti párnás székre. - Délelőtt elmentem futni. Elkezdett esni a hó, ezért feltettem a kapucnimat. Aztán nekimentem egy fiúnak - idézte fel elméjében a pillanatot, amely kellemes melegséggel töltötte el a szívét.

-  Mii? És ezt csak most mondod? Milyen fiú? Jól nézett ki? - kíváncsiskodott Jikyeong.

-  Hát, elég magas volt, szép nagy szemekkel, vörös hajjal, és olyan cuki arccal. Úgy nézett ki, mint egy kis cseresznye - mosolygott, és az ablakon kibámulva figyelte, ahogy a lámpák fénye visszatükröződik a szemközti ház havas tetején.

-  Cseresznye?? Hehe, cseresznyefiú! - nevetett Jikyeong. - Na, és hogy hívják? És mikor találkozol vele? - kérdezősködött tovább.

-  Nem beszéltünk - kezdte el a körmeit pattogtatni nővére, miközben lehajtotta a fejét. - Csak bocsánatot kértem, és tovább futottam.

-  Ah, unnie! - vágott csalódott képet húga.

-  Jó lenne újra látni - sóhajtott Jihyun. - Utána hazajöttem, megfürödtem, és elküldtem egy pár hivatalos levelet és asztalfoglalást. Nézegettem a ruhakölcsönzők modelljeit is, tudod, mint mindig. Egy színésznő fog férjhez menni, szóval hatalmas és gyönyörű ünnepség lesz, de fogalma sincs, hogy milyen ruhát szeretne. Folyton meggondolja magát, én pedig lassan kifogyok az ötletekből - fújta ki a levegőt csalódottan. - De most két napig semmi ilyesmivel nem fogok foglalkozni, éljen a szabadság! - nyújtóztatta ki a karjait. - Olyan régen beszéltünk már Narával, alig várom, hogy végre találkozzunk - mosolyodott el.

-  Mikor indul a géped?

-  Reggel hétkor. Tényleg, segítesz csomagolni?

-  Unnie, két napra nem kell túl sok minden. Kínában is tél van, szóval csak öltözz melegen!

- Igazad van. Remélem, Nara nem talál ki megint valami hülyeséget, mint múltkor az a bungee jumping. Azt hittem, meghalok, mikor le kellett ugranom arról az emelvényről.

-  De mégis megtetted, mert te olyan bátor vagy - mosolygott rá Jikyeong.

- Meg kellett tennem, ha már ott voltam. A cél előtt sosem szabad megfutamodni.

Ekkor megszólalt a csengő.

-  Ah, úristen, ez biztos Gookyeong! - pattant fel az ágyról Jikyeong, és újra a kezébe vette a tükröt, hogy még utoljára megigazítsa a haját.

-  Csak nyugodj meg, és légy önmagad. De ajánlom, hogy éjfél előtt gyere haza, vagy szólok apának! - incselkedett Jihyun. Húga válasz gyanánt csak kinyújtotta rá a nyelvét, majd felkapta a táskáját, és már szaladt is az ajtóhoz.

Ahogy egyedül maradt a lakásban, Jihyun elővette a bőröndjét, és csomagolni kezdett. Eltett két kötött pulcsit, egy farmer nadrágot, és két napra való zoknit és alsóneműt. Valamiért úgy érezte, barátnője biztos megint tervez valamit, és ezt a gondolatot nem tudta kiverni a fejéből. Elpakolt még egy-két holmit, és készen is volt.

Miután ezzel végzett, leült az asztalához, és elővett egy lapot. Egy pillanatra becsukta a szemeit, majd kinyitotta őket. Kivett egy grafit ceruzát a többi közül, és rajzolni kezdett.

Egy női ruha körvonalazódott a papíron, amely kihangsúlyozta viselője derekát, onnan pedig fokozatosan bővült, és egészen az elnagyolt modellfigura bokájáig leért. Jihyun megállt egy pillanatra, majd kinézett az ablakon.

A havazás ekkor már elállt, tekintete pedig egy elszáradt virágon állapodott meg, amelyet félig betemetett a hó. Visszanézett a papírra, és a szoknyarészre virágokat kezdett rajzolni, amelyeknek a tetején egy kis pötty volt.

Áttért a ruha felső részére. Mivel ez a rész testhezálló volt, a szoknya pedig bővebb fazonú, úgy gondolta, egy színes szegéllyel vonja ezt körbe. Rápillantott a fekete-fehér vázlatra, és már nyúlt is egy kék színű ceruza felé, hogy elkezdje a színezést, de hirtelen lekoppantotta annak hegyét az asztalra, ahogy engedte, hogy kicsússzon a kezéből.

-  Hmm, valami még hiányzik – csücsörített ajkaival, ahogy fel-le futtatta tekintetét a rajzon, majd elengedte a kék ceruzát, amely csakhamar végiggurult az asztalon, és a földön kötött ki. Útja azonban nem ért itt véget, ugyanis két apró fehér mancs terelgetni kezdte a fa padlón. – Hja, Jinyi, adod vissza rögtön?! – pattant fel a székről Jihyun, hogy visszaszerezze a rajzeszközt.

Cicája azonban a szájába vette azt, és kiszaladt a szobából, majd a folyosón tette csak le frissen szerzett zsákmányát. – Te kis lopós, ez az enyém. Kérem vissza! – állt meg vele szemben gazdája csípőre tett kézzel, mire a hófehér cica felnézett rá, odasétált hozzá, és a lábához dörgölőzött. Jihyun magához ölelte a macskát, majd felvette a ceruzát a földről, és visszaült az asztalához. Jinyi követte őt, felszökkent a lány ágyára, és onnan figyelte gazdáját.

Jihyun visszatette a kék ceruzát a tartóba, majd újra a grafitot fogta a kezébe. - Még egy kis szín kell – állapította meg, majd a ruha felső részét is virágmintával díszítette. A ruha ezen részét feketére színezte, a szoknyát pedig zafírkékre. Ezután egy magenta színű, majd egy lila ceruzát fogott kézbe, és színezni kezdte a virágok szirmait, majd egy szép zöldet választott azok szárához és leveleihez, de az alsó virágoknál megtorpant egy pillanatra.

Azokat a kinti hófedte virág ihlette, így Jihyun úgy döntött, világoskékre színezi őket, a felettük levő hópettyel együtt. Végül egy aranysárga színnel vonta be a ruha felső részének szegélyét.

Miután ezzel kész lett, aprólékosan megszemlélte művének minden részletét. A ruha, amelyet megtervezett igazából egyik korábbi alkotásához sem hasonlított. Ahogy nézegette, biztos volt benne, hogy látott már hasonlót valahol, de nem tudott rájönni, hogy hol.

Izgatottan kapott elő a fiókból egy nagy itatóspapírt, és két nagy, átlátszó matricát, majd elkezdte a szabásmintát. Fél óra múlva el is készült ezzel, majd felpattant a székről, és ágya elé guggolt. Kihúzta az alatta levő fiókot, és a színes anyagok között kezdett turkálni. Kivett egy fekete bársonyt, széthajtotta, majd boldogságtól ragyogó arccal tette félre. Talált egy kék textilt is, amelyet szintén megszemlélt, és megfelelőnek látott, ezért a fekete mellé helyezte.

Odalépett a sarokban álló régi varrógépéhez, majd annak egyik fiókjában kezdett matatni. Kivett onnan pár színes hímzőfonalat, betolta azt, és a másikban folytatta a keresgélést.
- Oh, akkor ilyet vennem kell – vágott egy pillanatra csalódott arcot, miután nem talált szegénynek való anyagot, de a munkát e nélkül is el tudta kezdeni.

Maga elé tette a szabásmintát és a matricákat, majd leült a géphez. Kimérte a megfelelő távolságokat, ráragasztotta az egyik matricát a fekete bársonyra, és elindította varrógépet.

Pár óra elteltével eljutott a minta feléig, szemhéjait viszont egyre súlyosabbnak érezte. Ásított egy hatalmasat, és a faliórára pillantott, amely huszonkét óra kilenc percet mutatott. Leállította a gépet, leemelt a szekrény tetejéről egy rózsaszín dobozt, és minden hozzávalót belepakolt a tervvel együtt, majd visszacsúsztatta azt a helyére.

Kivett a szekrényéből egy világoskék, félholdas hálóinget és egy sárga törölközőt, majd a fürdő felé vette az irányt, miután megsimogatta az ágyon fekvő cicáját, aki kinyújtózva mélyesztette karmait egy pillanatra a takaróba.

Ahogy a zuhany alatt állt, Jihyun azon ábrándozott, hogy az elkészült ruhát viseli, és azzal a vörös hajú fiúval keringőzik.

De valószínűleg sosem látom többet – futott át az agyán, és elhessegette az édes gondolatot. Kiszállt a zuhanykabinból, majd gyorsan megtörölközött.

Ahogy az ágyhoz lépett, gondolatai a húga körül kezdtek forogni. Az a Gookyeong rendes fiúnak tűnt számára, de persze, mégis csak aggódott egy kicsit. Gyorsan felhívta hát Jikyeongot, aki biztosította róla, hogy jól van, és már hazafelé tart.

Jihyun megkönnyebbülten sóhajtott egyet, kiterült az ágyon, és már a másnapon kezdett gondolkodni.

-  Vigyázz, Kína, én megyek! – vigyorgott, majd óvatosan csúsztatta a takaró alá lábait, hogy meg ne rúgja az ágy végén fekvő cicáját. Lehunyta a szemeit, és hamar álomba is merült.

***

-  Gyertek, siessünk! – utasította Shindong a többieket, ahogy a reptér VIP bejárójához értek. A fiúk egyenként sétáltak a pulthoz, hogy felmutassák a jegyeiket. Persze, mind eltakarták az arcukat valamivel, így álcázva magukat, hogy ne támadják le őket a rajongók, de a biztonság kedvéért még néhány testőr is velük tartott.

-  Köszi, hogy szóltál az indulás pontos idejéről, drága barátom! Ha nem olvasom a twitteredet, akkor más csinálná a hajadat, he? – lépett oda Heechulhoz barátja, Gunhee, és átkarolta a vállát.

-  Ahj, ne haragudj. Éppen fel akartalak hívni, hogy miért nem vagy még itt – mosolygott a napszemüvege mögül zavartan Heechul.

-  Mindenki megérkezett? – kérdezte Shindong, és végignézett a fiúkon, majd a közben befutó fodrászok, kozmetikusok, és stylistok hadán. – Akkor haladjunk! – mutogatott a futószalag felé, és fel is tette rá a saját bőröndjét.

Mind követték a példáját, és áthaladtak a kapukon. A repülőgép nemsokára befutott, amit a hangosbemondó is közölt. Miután leszálltak róla az utasok, és az utolsó kapu is megnyílt, a fiúk felsétáltak a lépcsőkön a kíséretükkel. Nem kellett messzire menniük, hiszen mindig az első osztályon utaztak.

Még helyet se foglaltak, de Heechul azonnal a WC felé indult. Ez alatt Donghae és Hyukie valami autós magazint kezdtek el közösen nézegetni, de persze, a járművek mellett pózoló lányokat is alaposan megszemlélték és kivesézték, jókat nevetve.

Shindong közben a közelében ülőket szórakoztatta a vicceivel, amelyeken Sungmin nevetett a legnagyobbakat. Kangin pedig Wookie-nak magyarázott arról, hogy milyen élvezet, amikor az ember kétszázzal repeszt az autópályán, egy hatalmas motoron ülve.

A gépbe közben folyamatosan áramlottak be az emberek. Többségük áthaladt a fülkén, hogy továbbmenjen a turistaosztály felé, néhányan pedig a fiúk közelében foglaltak helyet. Egyelőre senki nem ismerte fel őket, így nyugodtan beszélgethettek tovább egymással.

Heechul visszatért, és helyet foglalt Gunhee és Kyu mellett. Az előbbi persze nem hagyhatta ki az alkalmat a csipkelődésre:

-  Na, sikeresen meglocsoltad a virágocskáidat, gyorsöntöző? – vigyorgott barátjára.

-  Nem látok itt egyet sem – forgolódott Heechul, mint aki tényleg rajongók után kutat, majd mindketten nevetésben törtek ki.

A három órás repülőút hasonlóan vidám hangulatban telt. Heechul – a többiekhez hasonlóan – jól érezte magát, a szíve mégis valahová máshová vágyott, bár maga sem tudta, pontosan hová.

Aznap reggel szokatlanul szép, napsütéses idő volt. Heechul ki-kitekintgetett a kis kerek ablakon a fehér fátyolfelhőkre, és arra gondolt, vajon hol lehet most az a lány, akivel összeütközött az utcán.

Biztosan éppen a barátjával reggelizik valahol, és elvesznek egymás tekintetében – futott át az agyán, ekkor viszont a nap egyenesen a szemébe sütött, így kénytelen volt lehajtani a fejét egy pillanatra, és ezzel együtt ezt a gondolatot is elhessegetni.

...Ézemi...