Mese a sáskáról és az énekes rigóról

Megjegyzés: Aki ismer, jól tudja, hogy régóta dédelgetett álmom mesét írni, amit most végre sikerült megvalósítanom. Remélem, tetszeni fog nektek ez a kis próbálkozás.

Nem titok, hogy a rigó egy számomra fontos személyt szimbolizál, ám ezúttal nem nevezném meg az illetőt.

Illusztrációként íme egy kép az olasz sáskáról - amilyet magam elé képzeltem a történet írásakor -, és hallgassátok szeretettel az énekes rigó csodaszép dalát. :)

Műfaj: mese

Figyelmeztetés: nincs

Hol volt, hol nem volt, zengő mező szívében élt egy apró, szürke foltos sáska. Akkoron még a sáskák ugyanakkora csápokat hordtak a fejük tetején, mint a szöcskék, ám ennek a kis jószágnak egyebek mellett olyan hosszú csápjai voltak, hogy annak csodájára járt a rét izgága rovarnépe. Büszke is volt bizony ékeire; naphosszat tisztogatta őket kedvenc pitypangja puha szirmain sütkérezve, majd boldogan nyújtotta ki szálkás ugrólábait, hogy a vadvirágok közé vetve magát fogadja társai hódolatát.

Csápjai mögé rejtett szende mosolyát, kecses ugrásait látva, lágy ciripelését hallgatva minden arra járó rovar elámult. A kényeskedő, festett szárnyú pillangók, de még a modortalan szöcskék is azonnal abbahagyták a beszélgetést, s őrá szegezték pillantásukat, ha éppen a közelben járt.

Szépsége és tehetsége mellett szemfülességéről is legendákat döngicséltek mezőről mezőre a méhecskék és a zengőlegyek. Történt ugyanis egy éjszakán, amikor a kis sáska már békésen szendergett, hogy egy apró, ám annál ádázabb virágszöcske szökkent az alvóhelyéül szolgáló pitypang szárára. Irigy volt a hosszú csápokra, el akarta orozni őket a sáskától. Pillesúlya alatt meg sem rezzent a húsos szár, így könnyedén vetődött közelebb a másikhoz.

Arra viszont nem számított, hogy a csápok nemcsak méretesebbek, de különlegesebbek is, mint a sajátjai: a sáska sokkal élesebben hallott és kifinomultabban tapintott velük, mint ő maga. Egy csapásra fel is riadt a csenevész szöcske neszezésére, s ugrólábával úgy rúgta oldalba a betolakodót, hogy azzal örök időkre elvette annak kedvét a hasonló gaztettektől.

Mióta az eset híre szárnyra kelt, a szürke kis sáska még vígabban és nyugodtabban sütkérezhetett a nyári napfényben és a neki kijáró népszerűségben. Az egyik harmatos reggelen azonban különös, számára ismeretlen hang kúszott füleibe. Trillázó, mégis erőteljes énekszó volt; egyszerűen különleges.

A sáska azonnal felismerte, hogy madárdalt hall, hisz’ a mező szélét már kora délután árnyékba borító tölgyfa ágain gyakorta ugráltak szószátyár, folyton lármázó verebek. Ezek néha még a hórihorgas katángkórók szárain is megkapaszkodtak, így nézve ebédnek való után, megtizedelve a mező óvatlan legyeit és lassan mozgó bogarait.

A most dalolóhoz hasonló madarat azonban még sosem látott. Hosszú, karcsú lábakon állt; hasának gyöngyházszín, barna pettyes tollazata ragyogott a napfényben, s finoman vágott csőre könnyed természetességgel ontotta magából bájoló énekét.

A sáska csak nézte őt a virágján ülve szótlanul, meredten és kábultan, nem törődve senki és semmi mással. Egészen addig leste elbűvölten, míg lassan be nem köszöntött az alkony, s a szárnyas énekes el nem repült a tölgyfa ágáról, hogy megfelelő alvóhely után nézzen.

A sáska csak ekkor tért magához. Bendője hangosat kordult, hisz’ annyira elmerült a rigó énekében, hogy aznap semmit sem evett. Ám már túl sötét volt ahhoz, hogy felkerekedjen, és valami étek után nézzen. Csalódottan tért hát nyugovóra pitypangja levelének védelmében, de még álmaiban is azt az éneket hallotta, mely’ szinte megbabonázta őt.

A másnap reggel sem ugyanúgy virradt rá, ahogy az eddigiek. Valami megmagyarázhatatlan hiányérzés mardosta tagjait; erőtlenül, csápjait lógatva ugrált társai között, s korábbi életteli mosolya is egészen kopott fényben tündökölt, mialatt a szokásos bókokat fogadta.

- Szép reggelt, kis sáska! – köszöntötte őt a levegőben döngicsélve az egyik nektárhordó méh, akit már jól ismert. – Nézd csak, ő itt a kisfiam - tolt előre egy apró, bátortalanul lehajtott fejű méhecskét az idősebb, aki remegő csápokkal emelte figyelmes tekintetét a sáskára. - Megtennéd, hogy ciripelsz neki egy kicsit? Ma jött velem először nektárt gyűjteni.

A sáska mindig készségesen mosolyogva teljesítette a hasonló kéréseket, hogy rovartársai kedvében járjon, s persze, hogy megkapja a szokásos bókokat. Most azonban olyan különösen felelt, mintha nem is hallotta volna a méhapa szavait:

- Mondd, te… nem ismered véletlenségből azt a csodálatos énekű madarat, aki azon a tölgyfán dalolt tegnap a verőfényben?

- Ó… - lepődött meg a méh a szokatlan kérdésen, míg a fia tágra nyitotta hatalmas összetett szemeit kíváncsiságában. – Ami azt jelenti, hallottam felőle. Ő az énekes rigó. Mióta a párja elhagyta, magányosan járja az erdőt-mezőt, és őt hívja énekével. Azt beszélik, mindig csak három napig marad ugyanazon a vidéken, s a negyediken tovaszáll.

- Három nap?- ámuldozott a sáska, hangjában mégis valami különös fájdalom lebegett. Tekintete a távolba révedt, nem is nézett a másikra. – Káprázatos, ahogy énekel. Valahogy a közelébe kell jutnom…

- Sáska, ha teheted, inkább bújj el előle. Semmiképp se menj közel hozzá, különben felfal. A csigák szerint üres a szíve, és feneketlen a bendője. Azt mondják, nem ismer irgalmat.

A méhapa figyelmeztető szavai azonban mintha süket fülekre és csápokra találtak volna. Három nap – csak ez lebegett a kis sáska gondolataiban.

Mikor a rigó aznap is rákezdett dalára, ő olyan hangosan ciripelt, amennyire csak bírt, hátha ezzel magára vonhatná a figyelmét. Csak neki, csak őérte szeretett volna ciripelni. Mégis… lágy hangja elveszett a mihaszna szöcskék erőteljes, lármás zaja mellett. Úgy tűnt, esélye sincs, hogy a madár meghallja őt, hacsak nem jut egészen közel hozzá.

Ám ez korántsem volt egy mezei sáska számára egyszerű feladat. A szöcskék széles szárnyaikkal könnyedén felszökkentek a lombokig, ő viszont ezidáig csak a mezei vadvirágok szintjén szökdécselt, szárnyait csupán segítségül használva egy-egy hosszabb ugráshoz.

Végül addig tanakodott, mígnem arra jutott, hogy egy óriás szitakötő segítségét kéri, hogy vigye őt fel a tölgyfa ágai közé. Jól tudta, hogy ezt a népséget a hiúságánál lehet legjobban megfogni, így ehhez mérten tett ajánlatot egyiküknek.

- Legyen. Felviszlek oda, ha minden virradatkor friss harmatvízzel tisztogatod meg a bőrömet – dörzsölgette pipaszár lábait és hatalmas szemeit a szitakötő méla nemtörődömséggel. - De arról ne is álmodj, hogy egyenesen a rigó szemei előtt teszlek le. Egyen meg csak egyedül téged reggelire, ha ennyire vágyod a halált – szegte fel fejét és karcsú, fémesen csillogó potrohát, úgy, mintha nem is a sáskával, hanem egyenesen a nappal beszélgetne.

- Kizárt dolog… ő engem sosem enne meg, érzem. Megteszem, amit kérsz. – A sáska hirtelen, minden töprengés nélkül vágta rá a választ, mire a szitakötő sóhajtva kapaszkodott feljebb a gyenge pitypang szárán, hogy a másik kényelmesen elhelyezkedhessen rajta. Amint azonban a sáska a hátára mászott, azonnal megérezte, hogy túlságosan nagy súly cipelésére vállalkozott.

Hiúsága mégis erősebbnek bizonyult józan eszénél. Nyögve lökte magát a levegőbe, s alacsonyan kezdett el vitorlázni a mezei gazok és virágok felett. Minden erejét megfeszítve igyekezett a szél hátán magasabbra hágni, de több kört is meg kellett tegyen a sáskával a hátán, mire végre nagy nehezen emelkedni kezdett.

Megpillantva ezt a különös, körbe-körbe repülő teremtményt, a rigó elhallgatott, s feléjük fordította figyelmes, kerek szemeit. A szitakötő azonban olyannyira megrémült, mikor a tekintetük találkozott, hogy minden körülnézés nélkül, sietve változtatott irányt a levegőben, összeütközve így egy idős, házsártos káposztalepkével.

A sáskát szerencsétlenségére olyannyira elbájolta a rigó felé irányuló, kíváncsi pillantása, hogy elfelejtett kapaszkodni, így belőle lett e miniatűr légi szerencsétlenség leginkább pórul járt áldozata: Lecsúszott hordozója hátáról, s lezuhant a magasból. Sem az ijedt szitakötő, sem a sértett lepke nem vette őt észre, olyannyira el voltak foglalva saját perpatvarukkal, melyet hangosan acsarkodva folytattak a levegőben.

A sáska viszont jól látta, hogy a rigó néhány tünékeny pillanatig őt nézi… mintha szomorúan figyelte volna, hogy leesik. A madár azután a zajos perlekedők felé fordult, s kecsesen a levegőbe rebbent. Minden kegyességet mellőzve megragadta csőrével a káposztalepke erőtlenül porhanyós testét, s párszor megforgatva azt, egyszerűen elnyelte, míg a szitakötő lélekszakadva siklott a távolba, így mentve irháját.

- Velem sosem tennél ilyet, tudom… – sóhajtotta a kis sáska. Ahogy azonban megpróbált újra lábra állni, akkor vette észre, hogy mindkét ugrólábát kificamította. Így csak gyalogolni tudott, ugrálni nem.

Minden rovar sajnálkozott, aki csak látta őt hazafelé sántikálni lógó orral és földön húzott csápokkal. Mind azt kérdezgették, ugyan mi történt vele, ám ő alig-alig válaszolt feltett kérdéseikre. Az egyik hangyagyerek gyógyító mézharmatot csepegtetett fájós lábaira, ám ő olyannyira ábrándjai világában ragadt, hogy még megköszönni is elfelejtette ezt.

- Mi lelhette őt? Egészen megváltozott – suttogták a bogarak a mező széltében-hosszában másnap reggel, hiszen a rossz hírek ezen a tájon is szélsebesen terjedtek. Aggodalmaskodva, pusmogva figyelték az egykor frissen és derűsen ugráló sáskát, ahogy szinte csak vánszorgott lábain, mégis, senki nem tudta őt megállítani, annyira menni akart valahova.

Sosem járkált azelőtt gyalogszerrel a barna, tikkadt földön; a hangyáktól és a páncélos bogaraktól kellett hát újra és újra útbaigazítást kérnie. Természetesen a tölgyfához igyekezett, melynek ágai közt virradat óta ugyanúgy ott énekelt az aranytorkú rigó.

Nagy sokára elért végre a fához. Áhítattal nézte a madarat a magasban, s gyenge lábait sem kímélve hangos ciripelésbe kezdett. A rigó egy pillantásnyira abbahagyta az éneket, s mintha felé tekintett volna, mielőtt tovább folytatta dalát. Csak mintha… mégis, ennyi már bőven elég volt a sáska számára, hogy ereje fogytán, a közelgő narancsfényű alkonyban is elinduljon a fatörzsön felfelé.

Alig látott már valamit, csupán hosszú csápjaival tapogatózott maga előtt, hogy nehogy véletlenül összeütközzön egy ormótlan éjjelilepkével, aki letaszítaná a magasból, vagy belegyalogoljon egy pók hálójába, aki jóízűen elfogyasztaná. Ezer veszély leselkedett rá ezen a számára ismeretlen vidéken, mégis ment tovább rendületlenül, ahogy csak a lábai bírták. Egészen hangosan hallotta már a trillázó éneket, ott zengett bensőjében, mintha minden apró sejtje csak erre a dallamra remegett volna elcsigázott testében.

Sokáig csupán füle és csápjai vezették szíve dalosa felé, míg végül megpillantotta őt. Ekkor azonban már olyan közel volt hozzá, hogy hosszú csápjai megérintették a madár hosszú, inas lábát.

- Végre megtaláltalak. – Kicsit homályosan bár, de jól látta a madár karcsú testének körvonalait, kerekded begyét, csinosan vágott csőrét. Földszínű szeme megcsillant a lebukó nap utolsó fényeinél, ahogy a sáska felé fordult. – Csak énekelj, te csodálatos… és engedd meg, hogy szerény muzsikámmal kísérjem a dalod. – A rigó ezidáig meredten, mozdulatlanul hallgatta őt. Amikor azonban a kis sáska óvatosan megemelte fájós ugrólábait, hogy szárnyaihoz dörzsölje őket, hosszú csápjai észrevétlenül újra végigsimítottak a madár csontos lábán.

Válasz nem érkezett. Helyette a formás csőr sebesen mozdult felé; hirtelen megragadta az ékes csápokat, és csak rázta-rázta őket kíméletlenül, a kis sáskával együtt, míg csak le nem tépte őket. A sáska újra a mélybe zuhant, ezúttal sokkal magasabbról, a madár pedig olyan szenvtelen némasággal rebbent fel az ágról, mintha mi sem történt volna.

Ettől kezdve minden sáska rövidke csáppal születik a világra…

S hogy mi lett a főhőseinkkel? Ne féljetek, a sáska túlélte a zuhanást; hiszen másként hogy születhettek volna kurta csápos utódai? Egy széles, puha lapulevélre hullott, mely éjszakára is védelmet adott neki. Csodálatos csápjai nélkül nem volt már többé különleges a többiek szemében, ám épp emiatt tanulta meg, hogy kik azok a rovartársai, akik valóban megérdemlik a bizalmát, s kik voltak ezidáig hamis barátai, akik csak az ékességei miatt nyájaskodtak körülötte.

Az aranytorkú, üres szívű rigó pedig másnap hajnalban tovaszállt a kis mezőről. Talán még most is a párját kutatja valami távoli vidéken, ha meg nem halt…

...Ézemi...

Lélektől lélekig (Bloo)

„Ködös egyhangúsággal sötétlik felettem az ég. Tán a csillagok is belefulladtak ebbe az alig hallható hiábavalóságba? A belváros olyan messze van… és fogalmam sincs, Loopy hol tette le a kocsit…”

Megjegyzés: A történet Bloo szemszögéből íródik, és kicsit a Downtown baby című dala ihlette.

Műfaj: egyperces, angst, melankolikus, slice of life

Figyelmeztetés: nincs

A köztéri lámpák fázós fénye szinte megvakít, ahogy a sikátor cserjeges[1] tócsáiról szemembe tükröződik.

Mintha láttatná velem láthatatlan árnyékomat is, mely előttem jár, ahogy mindig. Talán apának igaza volt: tényleg képtelen leszek ebben az életben átlépni a saját gyengeségeimen...

Fogaim erőltetetten koccannak össze, megduplázva tétova csoszogásom ütemét a nyálkás aszfalton. Fel sem húztam a kabátom cipzárját. De ugyan, mit számít, ha fázik a testem? Hiszen csupán üres visszhang dobol mellkasomban, mióta a hiányod elfeledtette a szívemmel, hogyan is kell dobogni.

Minden nap érzem, hogy ez a méreg egyenesen a torkomig kúszik, amint elpárolog a napfény; hideg tompasággal feszít belülről, szinte fojtogat. Egyedül az alkohol, a keserű zsibbadás képes ragacsos bódulatba burkolni nemléted fájdalmát. S a félig üres üveg most is itt imbolyog jobb kezem fájón fagyos ujjai közt…

Ködös egyhangúsággal sötétlik felettem az ég. Tán a csillagok is belefulladtak ebbe az alig hallható hiábavalóságba? A belváros olyan messze van… és fogalmam sincs, Loopy hol tette le a kocsit…

Egy pillanatra megállok és fülelek, honnan is ered a távoli autók motorainak halvány zajköde. Valami puha nesz is szállingózni kezd a majdnem csendben, s vele együtt mintha piciny szúrások érintenék dermedt arcomat. Esni kezdett a hó.

- Ezek… ezek tényleg a te fagyott könnyeid? Elhihetem még, amit anya mesélt? – Leheletem elhomályosítja a fekete eget. Ajkaim fájdalmas mosolyra görbülnek, s mintha mélyen bennem felrepedne valami. - Nélküled nem megy tovább, Hani, hát nem látod? – Eddig visszatartott könnyeim előtörnek a repedésen át, szinte perzselve arcomat. Az üveget szemeim elé emelem, hogy te is lásd. – Mit tegyek, mondd? – Karjaimat egészen széttárom, nem törődve azzal, hogy erőtlen testemet lassan összegörnyeszti a remegés.

Lassan a kihalt sötétségből egy ismerősen mozgó alak rajzolódik ki. De nem érdekel, majd kikerül… A cseppek szinte arcomra fagynak, míg néhány pillanatra lehunyom a szemem, várva, hogy az a valaki elsétáljon mellettem. Ám ő egész mást tesz:

- Na végre megvagy. Most az egyszer jól tetted, hogy kiabáltál, ha már a telódat sikerült kikapcsolnod. Gyere, tesó. – Loopy az, aki gyengéd határozottsággal karolja át a vállam; magasan zengő hangja halk és együttérző. Nem szid le, amiért szó nélkül otthagytam abban a lepukkant éjjel-nappaliban, míg ő bement, hogy egy ramyeont vegyen nekem.

Csendesen maga felé fordít, hogy felhúzza a kabátom cipzárját, s én szinte vak tehetetlenséggel kapaszkodom sötéten pislákoló, mégis szeretetteljes tekintetébe. – Egészen átfáztál, te hülye… - mormolja végül mégis kissé feddőn, kapucnija alól méregetve elgyötört arcomat, de szinte csak magának. – Fújd ki az orrod. - Hagyom, hogy kivegye a kezemből az üveget, és egy zsebéből előkotort, cigiszagú papírzsebkendőt toljon helyette elgémberedett ujjaim közé.

Úgy teszek, ahogy mondja. Ám amint a következő gondolatom összekeveredik az iránta érzett hálával, újabb hidegen langyos cseppek kúsznak végig a régiek helyén. Loopy mégis szótlan türelemmel vár rám.

- Hyung, holnap… - A hangom még mindig olyan fátyolos és reszketeg, hogy képtelen vagyok folytatni a mondatot, ám ő megteszi helyettem:

- Igen. Kimegyünk hozzá a temetőbe, megígérem neked…

...Ézemi...

---

[1] Ez a szó nem található meg a Magyar értelmező kéziszótárban, de néhai mamámtól maradt rám, és otthon mi rendszeresen használjuk. Arra az állapotra mondjuk, amikor fagypont környékén a víz széle elkezd szálkásan, hártyaszerűen befagyni.

A tökéletlen reménycsillag (Jungkook, V)

„Jungkook úgy érezte, talán most képes lehet elbúcsúzni káprázatosan tehetséges, törődő és szeretetteljes hyungja emlékétől. De valóban így kellene tennie?”

Megjegyzés: A történet a Kpop Fictions Írói Műhely Karácsonyi titkos barát kihívására íródott egy kedves írótársam számára.

Említés szinten illetve a leírásokban elég sokat szerepel Kim Jonghyun. Ha valakinek túl fájó az ő nevével találkozni, inkább ne olvassa el a történetet.

Műfaj: slice of life

Figyelmeztetés: 12+; nagyon enyhe, említés szintű bromance tartalom

Jungkook egy korábban elkezdett olajpasztell portrét vett ujjai közé, s mélyet szippantott műterme kissé csípős, festékaromájú levegőjéből. Egy éve már, hogy csupán emlékeiben élhettek a fiatal férfi vonásai, ezidáig mégis képtelen volt rá, hogy megörökítse őt. Csak a finoman lehunyt szemeket vetette óvatos gonddal a papírra, mivel a fájdalom sebző szilánkjai minden alkalommal elevenen mélyedtek húsába, mikor folytatni szerette volna.

Mindig is álmodozó, kissé magának való művészlélek volt, aki sok esetben többre értékelte egy jó könyv társaságát, mint egy másik emberét, s szívesebben ment el egy alkotótársa kiállítását megtekinteni, minthogy ugyanezzel az emberrel szórakozni induljon az éjszakába. Amióta eltávozott, aki a világot jelentette számára, gyakran éberen is képzelete világában időzött.

- Jonghyun… - mondta ki ezúttal hangosan, ám elhaló erővel a férfi nevét, s egy pillanatra remegve hunyta le pilláit.

Nemrég még ha őrá gondolt, képzelete mindig színtelen, párás illatú tájakon barangolt, a magányos hegyeken tenyésző mohákba sóhajtva a másik gyengéden dallamos hangját. Azét a valakiét, akinek időtlen mosolyát a vízesés árján csillogtatta a szürke napfény, akinek lelke ott élt a sziklafal molnárfecskéinek természettől való, dísztelen bájában és fáradhatatlanságában…

Egy év múlt el azóta. Jungkook úgy érezte, talán most képes lehet elbúcsúzni káprázatosan tehetséges, törődő és szeretetteljes hyungja emlékétől. De valóban így kellene tennie? Hisz’ Jonghyun nemcsak zongorázni tanította őt meg, hanem szeretni is. Bár ezt sosem mondhatta el neki…

Ahogy újra tágra nyitotta szénszínű szemeit, néhány pillanatig a fapadlón heverő színesen mocskos krétásdobozra meredt. Pár hónapja még idegesítően síkosnak érezte ennek a fajta krétának a tapintását is, azt pedig még inkább, hogy nyomot hagy ujjain; s hogy túl éles és színes a fehér-feketére fakult képzeletéhez. Mégis… épp egy olyan ember tanácsolta neki, hogy próbáljon meg ezzel dolgozni, aki jottányit sem ért a festés és a rajzolás technikáihoz. Neki csak ízlése és véleménye van… ezek viszont akkor is előmásznak széles rózsaszín ajkai közül, ha senki nem érdeklődött felőlük.

Jungkook maga sem volt biztos benne, miért, de puhán pirosló ajkai megrándultak, amint felidézte a jelenetet, amikor megismerkedett Taehyunggal.

Szokás szerint zenész barátjával, Hongkival üldögélt a zajos pláza gyorsétterme előtt az épp elmajszolt hamburgerüket emésztgetve, s a másik ezúttal is azzal nyaggatta, hogy menjen vele bulizni az éjjel, mert az majd mindkettejüknek segít felejteni.

Jungkook azonban a már szokásos kedvetlensége mellett álmosnak és tompának érezte magát. Azon gondolkozott, milyen jó is lenne, ha volna egy olyan távirányítója, mellyel lehalkíthatja Hongki reszelős hangját. Ám ekkor hirtelen felriasztotta ernyedt figyelmét egy felharsanó hiénakacaj.

Szinte mérgesen vonta össze szemöldökei erdejét a hang irányába fordulva, a közeli játékterembe pillantva. A piros-barna fényekkel megvilágított helyiségben egy fiú épp huncutul vigyorogva ecsetelte társának, hogy sikeresen elűzte mellőle az „agyatlan csirkéket”, majd lazán levetette a biliárdasztalra a kezében lógatott dákót.

Mint egy kerge manó. Még a fülei is megvannak hozzá – jegyezte meg magában Jungkook, míg Hongki látszólag fel sem figyelt semmire. Szinte ráhajolt telefonja kijelzőjére, melyet időközben előkotort valahonnan, s ahogy a helyi szórakozóhelyek között böngészett, még nyelve hegyét is kidugta izgalmában.

- Majd én keresek jó társaságot, hyung. Nézd csak mondjuk... őket ott! – csendült fel újra a játékteremből az incselkedő hang a törékeny testű, ám jól láthatóan izgága fiú szájából, s mire Jungkook kitalálhatta volna, hogyan tettesse, hogy belemélyedt a szívószála nyomogatásába, már ott is állt az asztaluk előtt a könnyeden mosolygó kis manóarc: - Császtok, fiúk. Nincs kedvetek egyet biliárdozni velünk?

A merész fiú magas, nyílt tekintetű társa néhány lépésnyire követte őt, s Jungkook hirtelen megilletődöttségében inkább ebbe a komoly, mégis kissé zavart szempárba kapaszkodott bele. Ám nem sokkal ezután ijedtében szinte fel is pattant ültéből, mivel Hongki – még inkább meglepve elmélyült tevékenysége közben – éktelen csikorgással lökte kijjebb a székét.

- Hát… miért is ne! Ilyenkor úgyis üresek még a klubok. – Csak egy szemvillanásnyi időre sandított Jungkook felé. Nem nézett rá egészen, s természetesen a válaszát sem várta meg. Egyértelműen el akarta kerülni, hogy a másik keresztbe húzhassa ezt a kínálkozó programot is… - Na, gyere már, Jungkook! – És ennek tetejében még sürgette is, pedig ő annyira nem akart menni. Dehogyis akart két idegennel biliárdozni, miközben évek óta nem játszott ilyet… s az is csak egyetlen alkalom volt.

Világoskék inge most feszült máskor lapos és feszes hasán az elfogyasztott ételnek címkézett szeméttől, s kissé elgyötörtnek is érezte már magát… De persze, hogy nézne az ki, ha megint ő lenne, aki elrontja barátja szórakozását, hisz’ már így is nyakába illett a „hivatásos ünneprontó” tábla. Kelletlenül állt fel hát a kemény székről, s vonult a fiúk után legutolsóként az édes dohányszagú helyiségbe…

Taehyung akkor is egy hiperaktív és szemtelen idióta.

Jungkook fegyelmezetten összpontosító vonásait egyre inkább megtörni látszott valami... Valami, amit ő az első találkozásuk után valószínűleg csak jogos dühnek bélyegzett volna.

Jonghyun oszlopszerű, nem egészen szabályos orrának megrajzolása következett. Az orrcsúcsa kissé jobbra ferdült, erre is jól emlékezett még. Hisz’ maga mesélte neki, hogy volt korábban egy kisebb balesete, és az orvosok csak így tudták helyreállítani szilánkosra tört orrát. Jungkook odafigyelő gonddal fogott az orrlyukak megalkotásához, ám közben újabb nem várt gondolat furakodott elméjébe.

Már megint az a hülye Taehyung, aki képes beszéd közben is turkálni az orrában, nem zavartatva magát attól, mit gondolnak róla mások. Utálja, ha nem érzi tisztának az orrát… na persze. Inkább azt utálja, ha nincs a figyelem középpontjában.

Gondolatai gúnyolódni látszottak a másik furcsaságán, ám csakhamar be kellett ismernie önmagának, hogy ő sem igazán jobb nála… csak épp másféle különc, mint Taehyung. Finoman vágott, pirosló ajkait egyre határozottabb, szélesebb mosolyra húzta a felismerés, miközben a melegbarna kréta sebesen járt a kezével együtt.

Árnyékokat és fényt rajzolt; épp, mint ahogy ebben a pillanatban érezte magát. Mintha minden, mely ezidáig fájón feszült mellkasában, kiszakadni látszott volna bensőjéből. A lágy tapintású, ám felfelé fésült haloványszőke hajkoronával folytatta, s lázas lendületében szinte csak azt érezte, ahogy egy kiszökő könnycsepp kézfejére hull. Ezúttal tudta, érezte, hogy képes lesz befejezni a portrét, ezért még nagyobb igyekezettel dolgozott tovább.

Kerek, éjszínű tekintete ragyogott az elszántságtól, amikor lassította és finomította kézmozdulatait, hogy belefogjon a gyengéden ívelt ajkak és a szögletes áll megalkotásába. Óvatlanságában melegbarna csíkokat húzott saját homlokára is, ahogy megvakarta azt. Ám egy ideje nagyon igyekezett nem aggódni amiatt, hogy rajzolás vagy festés közben összepiszkolja magát.

Ez is csak Taehyung miatt van… pedig az első fél órában még a pokolba küldte volna, ha lett volna elég mersze hozzá… Hisz’ olyan szemtelenséggel incselkedett vele, mintha már ezer éve ismernék egymást.

És felidéződött benne, hogy a flegma kis manó hangosan kinevette őt, mikor biliárdozás közben, a legelső lökésnél csupán súrolta a dákó végével a fényes fehér golyó oldalát, szinte egy helyben megpörgetve azt. Ahogy Jungkook ösztönös, parázsló dühvel ránézett, a másik mégis valami elomló gyengédséggel a hangjában szólalt meg:

- Csak nyugi, nem sietünk sehova. Figyelj. – Kérdés nélkül vette ki kezéből a hosszú rudat, majd játszi kecsességgel előrehajolt, s magabiztosan illesztette ujjai vonalára a dákót. Még arra is volt energiája, hogy kifújja magas homlokából szemébe reppenő diószín tincseit. – Lődd be magadnak pontosan a célt. Menj biztosra, ne kapkodj. – Ezúttal szinte steril, összpontosító szenvtelenséggel beszélt, Jungkookot egészen összezavarva. A sértettség és az alázatos figyelem egymást kergette elméjében, s egy cseppet sem világosította meg Taehyung villanásnyi, parázslón sötétlő pillantása, miután az felegyenesedett az asztal mellől, s könnyedén ellépdelt mellette. Természetesen ezzel az egy, határozott lökéssel be is küldött egy sárga csíkos golyót a szemközti lyukba.

Pofátlanul ügyes - gondolta magában akkor Jungkook.

És nem is annyira idióta, amilyennek elsőre tűnik. Vagyis inkább egy intelligens idióta…

A kerekded, porcos fülkagylókon dolgozott, mikor mozdulatai ismét meglassultak kissé.

A harmadik közös biliárdozásuk volt, melyet a négy fiú már előre megbeszélt egymással. Jungkook nem tudta felidézni, pontosan miről is volt szó épp, de arra jól emlékezett, hogy Taehyung valami csípős megjegyzést ejtett el felé, mikor Seokjin, az a magas és nyugodt fiú vette kézbe a dákót. Ő is a manóéhoz hasonló gyakorlottsággal rendelkezett, mozdulatai ekkor mégis némi lassúságot, tétovázást mutattak, ahogy ráhajolt az asztalra; sőt, oldalával már-már felfeküdt rá.

Lökése nyomán egy távoli piros golyó lágyan megcsillanva pattant vissza a szemközti oldalról, s bár látványosan vesztett energiájából, majdnem be is vándorolt egy a fiúhoz közelebbi lyukba. De csak majdnem. Túl kevés volt hozzá a lendület.

- Ahj, hyung… nem vetted észre itt ezt? Egyenes vonalban, csont nélkül be lehetett volna lőni – mutatott erre hanyag kézmozdulattal egy oldalt árválkodó golyó felé Taehyung, fejével biccentve egy közeli lyuk felé. - De te inkább keresztülhajoltál a fél asztalon egy olyanért, amiről te magad is tudtad, hogy nem fog menni. Hmm… Ez olyan emberi. Gondolj csak bele, mi mind ezt csináljuk. – Jungkook és látszólag Seokjin sem tudta igazán mire vélni ezt a hirtelen jött filozofikus hangnemet. Értetlenné kerekedett tekintetük azonban nem látszott megzavarni Taehyungot: - Nem vesszük észre a lehetőségeket, az embereket, amelyek itt vannak a közelünkben, mert valami vagy valaki más felé nyújtózkodunk, akit úgysem érhetünk el soha. Olyan csóri csicskák vagyunk… – Nem is ő lett volna, ha nem vedlik vissza az utolsó mondattal és a rá jellemző flegma vigyorral korábbi bőrébe, mégis… Jungkook elméjébe beleégtek korábbi szavai.

Talán csak nem akarta, hogy elszomorodjunk… vagy hogy magunkra vegyük a szavait. Érzésekből sosem űz gúnyt, legalábbis ezt állítja magáról.

Igaza van, ugye?

A mű elkészült. Épp olyannak rajzolta meg Jonghyunt, amilyennek ismerte: ragyogónak és gyengédnek, gyémántkeménynek és törékenynek egyszerre.

Még egy könnycsepp kigördült szeméből, s gömbölyű orcáján lecsúszva egyenesen az apró festett barna anyajegyre hullt.

Légy boldog odafenn, hyung. Ígérem, ezentúl én is boldog leszek idelenn.

...Ézemi...

Az utolsó sorok neked (Jonghyun)

Csupán gondolatban szólítalak még egyszer, legutoljára, valahol mégis abban reménykedem, hogy hallani és érteni fogod a szavaimat…

Megjegyzés: Ez a történet pontosan 150 szóból áll, és Jonghyun tragikus halála ihlette. Az ő szemszögéből íródik, a megszólított pedig a nővére.

Nyugodj békében, Kim Jonghyun… †

Műfaj: drabble-and-a-half, deathfic, angst

Figyelmeztetés: depresszív, melankolikus tartalom; 14+

Nézd, már csupán fekete és fehér tinta ömlik belőlem - s a fehér melankolikus csendben mosódik a feketébe, mintha sosem élt volna. A szobám éjszínében erőtlenül fulladnak most el a remény, az émelyítő, hazug ígéretek utolsó szikrái, melyek annyiszor visszatartottak.

A szakadék mélye hófehér. Nem számít már, hogy nem hiszed el ezt nekem, mert én tisztán látom. Hallgatag, távoli és hívogatóan üres. Törődő gondoskodást hint meghasadt szívemre, ha most elképzelem… ahogy már annyi alkalommal. Ám ebben a pillanatban nem tántorít el semmi.

Mégse hidd, hogy démonok lopták el a reményeimet, akik a füsttel szivárogtak szobám hideg falai közé. Apránként hulltak el fájó könnyeimmel, s csendesen folydogáltak tova hiábavaló próbálkozásaim közepette, hogy megváltoztassam a változtathatatlant.

Ne félj, mert én már nem félek. Lehunyt szemem sötétségét megtöri a fény, illékony levegővé változtatva múló életem fájdalmait. Csendesen zuhanok az áhítatba, mely gyengéden fogadja magába súlytalan testem; míg lelkem darabjai távoli csillagokba olvadva fehérlenek tovább…

...Ézemi...

Csak egy hang (Jonghyun & G. Soul)

Megjegyzés: A történetet Enya One Toy Soldier című dala ihlette; néhány sorát magyarra fordítva fel is használtam a történetben. Ajánlom a zene hallgatását olvasás közben is.

Műfaj: egyperces, slice of life, fluff, romantikus

Figyelmeztetés: nagyon enyhe preslash

Jonghyun csüggedten támaszkodott könyökén a fényes fehér asztallapon. Odakinn a szikrázó hólepel már túlragyogta az ég estbe forduló szürkéskékjét; egyedül volt a stúdióban, hisz’ a szentestét mindenki a családja körében akarta tölteni.

Jonghyunt is hazavárták, ám ő képtelen volt elmozdulni az asztal mellől, míg nem alkot valamit. Már hetek óta igyekezett egy karácsonyi dalt írni, s ezúttal úgy érezte, Enya ünnepi albuma talán képes lesz megszólaltatni képzelete piciny, némává dermedt harangocskáit. Azonban az órák ezen a napon is ugyanolyan eseménytelen csendben teltek egymás után.

Mélázásba hajló csalódottsága végül arra késztette, hogy újra és újra meghallgassa a One Toy Soldiert, ám minduntalan csak az apró játékkatona jelent meg előtte a zord télben, aki törött dobjával is rendületlenül, szinte robotszerű egyhangúsággal masírozik tovább.

Ő adja az ütemet a masírozó lábaknak,

Az ütemet, melyet bensője diktál.

Egyszeriben azonban ugyanaz a lágy és férfias, kristálytiszta, mégis szenvedélyes hang kúszott füleibe, mely már a legelső alkalommal valósággal elbűvölte. Mikor szobája magányában az ő énekét hallgatta, úgy érezte, mintha lelke egyszeriben kiszabadulna testéből, hogy ez az éteri hang szelíd erővel kézen fogja, és egyenesen a csillagokig repítse… és most is… A meglepettség hűvös hirtelensége is kevéssé csillapította a forróságot, mely azonnal szétáramlott ereiben, amint felismerte, hogy a hang tulajdonosa néhány méternyire áll tőle.

Sosem volt az a félszeg típus, aki rá sem mer nézni egy másik férfira, de mégis… Hogy lehetett olyan gyáva, hogy eddig meg sem kísérelte, hogy felhívja magára a figyelmét? Sőt… a tehetségét sem merte ezidáig méltatni, pedig még arra is volt egyszer alkalma, hogy együtt dolgozzon vele…

Egyszeriben elnémította a gondolatok, az érzések árama, majd pedig a talány, hogy mitől tűnhet ez az ember egyszerre ennyire szenvedélyesnek és komolynak, közelinek és távolinak; tekintete az egyik pillanatban lángoló kávészínűnek, míg a másikban a hűvös, kemény földhöz hasonlónak.

- Én csak egy felvételemért jöttem, amit benn hagytam. Bocsáss meg, ha megzavartalak, csak… olyan rég hallottam már ezt a dalt. – Jihyun magabiztos és tartózkodó udvariasságot sugárzó vonásait mintha szétzilálta volna valami. Tekintete csak egy szempillantásnyival időzött tovább a másik arcán, majd sietve meg is fordult, hogy távozzon. Ám Jonghyun figyelme tudattalanul is belekapaszkodott abba az apró, halovány szikrába, melyet tekintetében felfedezni vélt.

- Várj. Énekelnél még egy keveset, ha szépen megkérlek? A hangod… - Szavai mintha mellkasában ragadtak volna szíve rendezetlenné gyorsuló ütemétől, de már nem volt visszaút. – A hangod, úgy érzem, új színt visz a dalba, amit írni szeretnék.

- Tényleg? – Azok a különös, szabálytalanul vágott ajkak kacska mosolyra kunkorodtak az apró, ám sűrűn sötétlő borosta alatt. – Hát jó. Ha segíteni tudok, szívesen maradok. Amúgy is nagyon szeretem Enyát. – Férfiasan kemény vonásait egészen ellágyították arcának elmélyülő mosolygödröcskéi. Mintha ő maga is féltve őrzött volna néhány gondolatot, melyek azonban akaratlanul is visszatükröződtek szemei csillogásából és ajkának görbületéből.

Ő diktálja az ütemet a masírozó lábaknak,

Nagyon jól tartja az ütemet,

Énekelni akar, és reméli, hogy

Boldog karácsonyt hoz neked.

Csak egy hang kellett, hogy Jonghyun képzeletének havas pusztaságából a csillagos égig érő, feldíszített karácsonyfa emelkedjen; hogy dalában a pajkos jegesmedvebocs felkérje egy táncra a szende pingvinfiókát, s gyengéd törődéssel felsegítse, mikor az szégyenszemre hasra esett a korcsolyapályán… S hogy egy simogató tejeskávészín tekintet egybeolvadjon egy forrón sötétlő, mokkaszín pillantással.

...Ézemi...

Szikrázó hópihék (Dope'Doug, AP)

Van úgy, hogy csalódottságunk, bánatunk elvermelt árnyai összekapaszkodnak, s túlnőnek börtönükön, eltakarva szemünk elől a napsugarakat.

Néha viszont egy piciny fényszikra is képes beragyogni színehagyott egünket, elűzve a nyomasztó szürkeséget.

Megjegyzés: Ezt a kis történetet a kinti hóesés és Dope’Doug egyik élő adása ihlette.

Aki szereti a khiphopot, de még nem ismerné őket, annak csak ajánlani tudom Dope’Doug (LINK) és AP zenéit (LINK) is.

Fiúk, ha netán olvasnátok, kérlek, ne haragudjatok rám nagyon.

Műfaj: egyperces, slice of life

Figyelmeztetés: nagyon enyhe bromance utalás

- Nézd már, az ott pont olyan, mint egy mikrofon! - mutatott Sangwook széles mosolyával, mégis hunyorogva egy hóval vastagon belepett örökzöldre, amint kiléptek a stúdió épületének üvegajtaján.

Cheolhót már odabenn is meglepetésként érte a szikrázó fehérbe burkolózott utca látványa. Annyira belemerült a munkába, hogy észre sem vette, ahogy a lomha szürke fellegek a fáradt téli nap elé settenkedve csendes meghittséggel hinteni kezdték fakó zsákjaikból a puha pelyheket; később pedig a szelek egyre vadabb duhajjal pörögtek-forogtak velük, mire földet értek.

- Tényleg. - Gyakorta tündöklő gyémántmosolya látszólag ugyanúgy csillant meg egyenetlen fogain, ahogy mindig. Leszámítva persze, hogy ő is kissé összeszorította szemeit az apró fehér pamacsok kavargásában.

Az a fajta ember volt ő, aki a legnagyobb fájdalmában sem kesergett, ám aki jól ismerte őt, felfedezhette nyílt őztekintetében az elvermelt bánat árnyait. A világért sem rontotta volna el barátja jókedvét a saját siralmával; egyébként is szentül hitt abban, hogy ha mosolyog, a szívét nyomó hidegség magától felenged és elpárolog majd.

- Ennyire elfáradtál, tesó? - lökte meg vállát Sangwook szórakozottan vigyorogva. Kivillanó fehér fogai mellett kakaóbarnának tetszett arcszíne abban a ragyogó szürkeségben. Egyáltalán nem zavarta, hogy nincs sapkája, s dróthaján és arcán egymás után olvadnak szét a nedves pelyhek.

- Igen... Nagyon jó voltál. Köszönöm neked. - Újabb mosoly, melyet az őszinte hála festett Cheolho egyenes vonásaira, sietve elfedve az apró füllentést. Mégis kissé megkönnyebbülve fordította figyelmét a hirtelen szájába repült, fémízűvé olvadt hópihére. Sietve ült be a kocsi hátsó ülésére, kedvenc kék sapkàját tapogatva csontos kobakján, még mielőtt barátja válaszolhatott volna.

- Te is jól toltad! Meglátod, a rajongóid imádni fogják.

- Aha...

A motor beindult, s míg Sangwook nedvesen borzas fejével bólogatva dúdolgatni kezdett a rádió mellett, Cheolho lejjebb csúszott az ülésen. Vádliját lezseren átvetette hosszú, szálkás combján, melyre ráfektette telefonját. Úgy tett, mintha belemerülne a böngészésbe, pedig csak jobbra-balra döntögette azt hosszú ujjai közt, figyelve, ahogy a beszűrődő fény szivárványszínű darabokra hullik a kijelző repedésein megtörve.

Rálépett tegnapelőtt... mert olyan sietséggel pattant fel a konyhaasztal mellől, mikor Hyunwoo a nappaliból hátrakiáltott neki, hogy a rajongók írtak néhány hozzászólást a legújabb klipjéhez. De csak a videót és az alapot dicsérték, s persze néhány lány szívecskés hangulatjelet küldött.

Csalódottan szorította össze vékony ajkait, ahogy elfordította tekintetét a laptop képernyőjéről. A mellette ülő látszólag zavartalanul olvasgatott tovább az oldalon, s Cheolho pillantása akaratlanul is végiggördült gömbölyű arccsontján, kerekded állán és kissé elnyílt, dúsan vöröslő ajkain. Ezt sem csinálhatta azonban tovább néhány lopott másodpercnél, hisz' Hyunwoo-ban lehetetlenség lett volna büntetlenül gyönyörködnie.

De egyáltalán miért idézi fel magában ezt a jelenetet? Felhőtlenül boldognak kellene lennie, amilyen Sangwook, hisz' végre felvették az új daluk hanganyagát.

Mégis inkább egykedvűen, mint vidáman pillogott ki a kocsiablakon a fehér pelyhek záporába, ám azt sem tudta figyelmen kívül hagyni, hogy barátja időről időre a telefonja fölé hajol, s nem is csak azokban a percekben, amikor épp egy piros lámpánál álltak.

- Hé, még nem akarok meghalni! Lődd már ki azt a... - Korholását valahogy sosem lehetett igazán komolyan venni. Talán hangjából hiányzott az élesség, talán az az elmélkedő, mégis bájos kifejezés tette, mely oly' sokszor ült vonásain. Sangwook viszont ezúttal egészen más okból fojtotta belé a szót.

- Idenézz! Valaki kész regényt írt rólad. - Kerekded, vigyorgó arca egy érett, piros almához hasonlított, ahogy hátrahajolva Cheolho szemei elé tolta a fehéren fénylő kijelzőt.

Amaz kapkodva feljebb csúszott az ülésen. Sapkája a földre hullt, de ezúttal ez a legkevésbé sem érdekelte. Őzszemei sebesen jártak a sorok közt, ahogy megmarkolta a telefont. Izgalmában alig fogta fel, mit is olvas, ám önkéntelenül kiszélesedő mosolya és elsimuló szemöldökei mindent elárultak.

Zavart örömében lelapult, szalmaszínűre melírozott tincseit piszkálgatta homlokán. Titkon mindig reménykedett benne, hogy lesznek majd olyanok, akik megértik, átérzik az érzéseket, melyeket ő a dalaival átadni igyekezett. Akik nemcsak a rappert vagy épp a szépfiút, hanem az alkotót is meglátják, megérzik benne.

Hirtelen érkezett öröme egészen elfeledtette vele, hogy nem épp ez a legmegfelelőbb pillanat az instagramon olvasgatni. - Ahogyan Sangwookkal is, akit a mögöttük álló autós türelmetlen dudálása figyelmeztetett arra, hogy ideje lenne már elindulnia.

Szerény mosollyal intett kifelé elnézést, majd sebességbe helyezte az autót. S a visszapillantó tükörben egy örömtől szikrázó tekintettel találkozott, melyből tovaszálltak a rejtőzködő árnyak.

...Ézemi...