Ne
higgy nekem egészen, kedves olvasó, mert ebben a történetben minden picivel
több, picivel másabb annál, mint amit elsőre látni engedek. Én csak elbújtam a
sötét szobámban, hogy megtréfáljam az egyik barátomat; hogy elborzasszam, megbotránkoztassam,
végül a legváratlanabb pillanatban újra meglepjem őt. Csak mert megérdemli… és
mert én ilyen troll barátja vagyok.
Boldog
születésnapot, Loopy!
Megjegyzés: A történet Loopy szemszögéből íródik. Ez egy songfiction, tehát a mondanivalója egy dalszövegre épül, mely
ez esetben Sóley About
Your Funeral című dala, amelyet lefordítottam. A szöveget ITT
tudjátok megtekinteni.
Igazából egyrészes
novellának írtam meg, de a kényelmesebb olvashatóság érdekében részekre bontottam.
A további részek a lap alján található linkekre kattintva is elérhetőek.
Loopy és Dongheon, ha
netán olvasnátok, kérlek, ne haragudjatok rám nagyon. Ez csak egy kitalált
történet, ami egy beteg agyú rajongótok fejéből pattant ki.
Műfaj: songfiction, horrorvígjáték (talán), crack
Figyelmeztetés (ebben a részben): depresszív hangulat; vér; kissé bizarr humor; 18+ (a véres részek miatt)
- Milyen kár, hogy már
nem láthatod magad, pedig most a nyakad is mosolyog – guggolok le élettelenné
sápadt testedhez, s óvatosan leoldozom rólad a szemeidet eltakaró,
mocskosvörösre vált pamutkendőt. Az egyik langyos vércseppet elkenve húzok pirosló
könnycsíkot jobb szemed alá… majd a bal alá is egészen vérben úszó, apró álladig.
- A szemeid mintha folyton sírni szerettek volna, te mégis mindig mosolyogtál.
– Látom bennük bordó cseppekkel tarkított tar fejemet, mely egy csupasz tojásra
hasonlít, s a számat, mely épp olyan sápatag, amilyenné téged változtattalak
most.
Szaggatottan sóhajtva
pillantok fakóra vált, mégis bordón tündöklő, duzzadt ajkaidra, majd
végigsimítok rajtuk. Még most is annyira puhák, hiába szárazak – engem pedig
nem zavar, hogy kis híján hozzájuk ragad vézna mutatóujjam.
Színehagyott szám
szélesen mosolyog rád, mintha épp szeretetteljesen cirógatnálak. Te is elhitted, igaz? Naivan bíztál bennem
most is, ahogy akkor… - Olyan kis bugyuta voltál – morzsolgatom ujjaim közt
hosszú szőkített tincseidet, miközben úgy pillantok fakón csillogó macskaszemeidbe,
mintha csak a válaszodat várnám. És várom
is.
Mégsem mozdul törékeny
tested; férfihoz képest aprócska kezeid tehetetlen nyugalommal pihennek a
félkész padló aszimetrikusra csiszolt fadarabkáin – te adtál nekik színt -, míg lábujjaid leginkább egy földből
kifordult fára emlékeztetnek, olyanformán nyújtóznak előre.
Ekkor azonban váratlan
rángás fut végig rajtad; fejed egy pillanatra megemelkedik, mielőtt
visszakoppan a padlóra, lustán lapos orrod pedig különös torz grimaszba vonja
arcod, mielőtt ismét mozdulatlanná válna.
- Hát itt vagy még. De
miért vágsz ilyen képet? Tán arra célzol, hogy büdös vagyok? - emelem fel bal
karom, hogy ellenőrizzem, s rá kell jönnöm, hogy bizony jogosan fintorogtál. - Sajnálom.
Nehéz voltál, megizzasztottál kissé. – Ahogy ezt kimondom, összekuszálódott
vonásaid mintha kisimulnának, s egészen békés kifejezés kúszik arcodra, mely
most leginkább egy pihenő gyíkéra emlékeztet. – Tudod, most nagyon sajnálnálak,
ha te akkor nem követsz el egy
hatalmas hibát – de azóta nem
állítanak meg ilyesfajta apróságok. Te már szinte el is felejtetted a történteket,
mert olyan kis butácska vagy. De én azt akarom, hogy biztosan emlékezz, ezért
elmesélem neked még egyszer...
Emlékezz,
mit mondtál neki…
A történetre a te…
***
Mintha csak ma lett
volna, úgy él bennem az a késő őszi reggel, amikor szokás szerint nyikorogva
tárult ki az üzletünk ajtaja, s a hűs széllel egy alacsony kisgyermek lépett be
a szürke falak közé. A kelő nappal együtt jöttél, ami annyira elvakított, hogy először
ki sem tudtam venni apró alakodat, aki alig érte fel a kilincset. Majd
megpillantottam akkor még pufók, csúnyácska arcodat kerek szemeiddel és piros
kis száddal, s akaratlanul is elmosolyodtam.
Álmélkodva néztél körbe
az élettelen díszekkel teleaggatott helyiségben, s látszólag nemigen
foglalkoztál azzal a rosszul öltözött, vézna férfival, aki mögötted lépett az
üzletbe, és a fiának hívott. Elgyötört arca csupa árnyék volt, mozdulatai pedig
szaggatottak, mintha minden pillanatot külön erőfeszítésbe került volna számára
feldolgozni.
Te azonban szinte
elbűvölten csoszogtál oda a halványzöld porcelánvázákba állított fehér kálákhoz,
hogy megszimatold őket, majd a rózsák felé fordultál. Ekkor vettem csak észre,
milyen szegényes és nyűtt ruha van rajtad, s rögtön sajnálni kezdtelek – míg
kíváncsi macskaszemeid a száraz sírkoszorúkra kalandoztak, melyek az ablak
melletti falra voltak felfüggesztve. Aprón pirosló ajkaid azonban elfintorodtak
látványukra.
Tovább oldalaztál a díszes
urnatartó edények mellett, nem is törődve édesapád erőtlen hívó szavával, aki
ekkor már ott állt előttünk a bézs színű pultnál, s ővele beszélt. Én épp egy sírkoszorú elkészítésében segédkeztem
néhány méternyire tőle, melyet különös módon élőre szeretett volna a vevő,
ezért a dísztelen szalmaalapot örökzöldekkel tűzdeltem tele; borostyánnal,
tiszafával, magyallal és bogyókkal.
Tizenegy éves voltam
ekkor, majdnem háromszor olyan idős, mint te, és termetre is jócskán föléd
magasodtam. Csendes óvatossággal, mozdulatlanul figyeltelek, pedig azelőtt én voltam az iskola
legrosszabbja, aki folyton felhívta magára a figyelmet, szóváltásba, verekedésekbe
keveredett. Erőtlennek tűnő, csenevész külsőmet meghazudtolva még az
idősebbeket is móresre tanítottam - igaz, néha az öklöm helyett az eszemet
használtam; mondjuk egy jól kiszámolt pillanatban lerántottam az illető nadrágját
a többiek szeme láttára, vagy elterjesztettem a legsötétebb, legjobban
rejtegetett titkát.
De tudod, miért ütöttem
a legerősebbeket? Mikor őt félkegyelmű
alkoholistának, anyámat pedig prostinak nevezték. Jegyezd meg, az igazság tud
legjobban fájni az embereknek - még ha néha ez csupán annyi is, hogy az illető
fingott olyan hatalmasakat az iskolai ünnepség alatt, hogy egy borz is
megirigyelte volna.
Tudtad,
hogy igaz a történet, amit meséltem neked?
Senki nem tartotta különösnek
hát a hírt, hogy amikor anya egy napon külföldre ment dolgozni, ő kivett az iskolából, hogy maga mellett
tudjon a száraz és poros élettelenség üzletében, s magántanárokat fogadott
mellém. Nem tudtak semmit… Neki pedig
épp ez volt a célja.
Ekkor viszont jöttél
te, és minden megváltozott…
Jól hallottam, ahogy a
zilált hajú, összetört férfi - aki bejött veled - egy egyszerű temetést kér néhai
feleségének a lehető legkevesebb díszítéssel. Szinte ömlött belőle a sötétség,
de én csak a fényt figyeltem – téged, aki egyenesen felém tartottál, amint
megpillantottad a kezemben a készülő koszorút.
- Tetszik neked? –
tettem fel a kérdést, azonban válasz helyett csak érte nyújtóztál. - Vigyázz,
szúr – figyelmeztettelek, te viszont épp akkor kaptad el kis kezedet a
magyallevelek méregzöld tüskéiről felszisszenve, mikor én már elengedtem a
koszorút, így az egyenesen a fejedre hullott. Úgy festett rajtad, mint egy
korona, ragyogó sötétbarna hajad pedig olyan dúsan omlott homlokodra, hogy
megvédte arcodat a sérülésektől.
- Dongheon! – kiáltott
rád rögtön apád, s azonnal lekapta a fejedről a koszorút, pedig te láthatóan
élvezted a dolgot. Az ő ujját is felsértették az éles levelek, mert azonnal
nézegetni kezdte kérges, csontos kezeit, miután sietve a pultra helyezte a
díszt, amit te mindvégig a szemeiddel követtél.
- Szeretnél vinni egy
ilyet az… - kezdtem a mondatba, de azonnal belém is fagyott a szó, ahogy ő rám pillantott. Te talán meg sem
hallottad a kérdésemet, mert a tekinteted egy elefántcsontszínre festett fémdobozkán
állapodott meg, amely egy alacsony üvegasztalkán pihent. Míg apád fizetett, te
odacsoszogtál, óvatosan a kezedbe vetted, és felnyitottad a tetejét. Egy fehér
rózsacsokor forgott benne egy halk, szomorkásan merengő dallamra.
Mintha megállt volna az
idő arra a néhány pillanatra, míg téged néztelek, te pedig a dobozkát. Csak fél
füllel hallottam ki a felnőttek beszélgetéséből, hogy most költöztetek az
utcánkba, csupán pár háznyira tőlünk…
- Gyere, menjünk,
Dongheon – ragadta meg a kezed ekkor apád sietve, kiszakítva mindkettőnket az
elnyújtott pillanatból, s mintha az üvegasztal és a zománcozott fém csörrenése
ébresztett volna benned valami hirtelen gondolatot, úgy pillantottál hátra rám
mintegy búcsúzva.
*
Öhm... hát... én irtózom az ilyenektől, de ha az elejét nem nézem, ahol gyönyörű részletességgel leírtad a ,,hulla" helyzetét, aminek köszönhetően kirázott a hideg is, pedig 30 fok van... hát na ezt leszámítva, nagyon tetszik a vissza emlékezős rész. Neked köszönhetően van fogalmam a párosról, mert te ismertetted meg velem őket, és nagyon jó velük olvasni. Eddig még egészen tetszik, tőled várhatóan rettentően jól írtad meg <3
VálaszTörlésJaaaj... ezért mondtam, hogy semmi baj nincs, ha nem olvasod el. :o
TörlésAnnak viszont nagyon örülök, hogy megkedvelted őket te is, mert igazán szerethetőek a zenéikkel együtt. :)
Köszönöm szépen a dicséretet, és hogy ezúttal is itt voltál, minden figyelmeztetés ellenére; sokat jelent ez nekem. <3
Na, csak sikerült erre is időt kerítenem. A néhol depresszív hangulat szerintem mindenhol depresszív volt, de azt hiszem, tőled ez a megszokott. Ha nem tudnám, hogy te írtad ezt, akkor is rájönnék, nagyjából három mondat után, annyira jellemző rád ez a stílus, a nagyon színes leírások.
VálaszTörlésAmikor elolvastam a figyelmeztetést, meglepődtem, mert emlékeim szerint te nem kedveled a vérengzős, gyilkolászós dolgokat. Ezután a kommentet olvastam el, és felkészültem a legrosszabbra, de az elejét olvasva rá kellett jönnöm, hogy kevesen írják le ennyire költőien, már már kedvesen az áldozataikat.
Igényesen írtál, mint mindig, nemsokára a folytatást is elolvasom.
Én továbbra is várom a vidámabb történeteket.
Szia!
TörlésIgazad van, itt tényleg végig kissé nyomasztó a hangulat, egyébként az itt felsorolt figyelmeztetések az egész történetre vonatkoztak, ezért tűnhetett nagyobbnak a füst, mint a láng. Na de ezt most orvosoltam, és csak az erre a részre vonatkozókat írtam ki; köszi, hogy erre felhívtad a figyelmem. Egyébként mostanában igyekszem nem csak ilyen hangulatban írni, csak nem mindig jön össze. :P
A hangulat és a műfaj miatt meglepett, hogy ezt is elolvastad, de örülök, hogy valamennyire tetszett ezek mellett is. :) Köszönöm, és azt is, hogy írtál. :)