2016. november 16., szerda

Történet Loopy történetéről (Loopy, Keith Ape) 1/5



Ne higgy nekem egészen, kedves olvasó, mert ebben a történetben minden picivel több, picivel másabb annál, mint amit elsőre látni engedek. Én csak elbújtam a sötét szobámban, hogy megtréfáljam az egyik barátomat; hogy elborzasszam, megbotránkoztassam, végül a legváratlanabb pillanatban újra meglepjem őt. Csak mert megérdemli… és mert én ilyen troll barátja vagyok.
Boldog születésnapot, Loopy!
Megjegyzés: A történet Loopy szemszögéből íródik. Ez egy songfiction, tehát a mondanivalója egy dalszövegre épül, mely ez esetben Sóley About Your Funeral című dala, amelyet lefordítottam. A szöveget ITT tudjátok megtekinteni.
Igazából egyrészes novellának írtam meg, de a kényelmesebb olvashatóság érdekében részekre bontottam. A további részek a lap alján található linkekre kattintva is elérhetőek.
Loopy és Dongheon, ha netán olvasnátok, kérlek, ne haragudjatok rám nagyon. Ez csak egy kitalált történet, ami egy beteg agyú rajongótok fejéből pattant ki.

Műfaj: songfiction, horrorvígjáték (talán), crack
Figyelmeztetés (ebben a részben): depresszív hangulat; vér; kissé bizarr humor; 18+ (a véres részek miatt)


- Milyen kár, hogy már nem láthatod magad, pedig most a nyakad is mosolyog – guggolok le élettelenné sápadt testedhez, s óvatosan leoldozom rólad a szemeidet eltakaró, mocskosvörösre vált pamutkendőt. Az egyik langyos vércseppet elkenve húzok pirosló könnycsíkot jobb szemed alá… majd a bal alá is egészen vérben úszó, apró álladig. - A szemeid mintha folyton sírni szerettek volna, te mégis mindig mosolyogtál. – Látom bennük bordó cseppekkel tarkított tar fejemet, mely egy csupasz tojásra hasonlít, s a számat, mely épp olyan sápatag, amilyenné téged változtattalak most.
Szaggatottan sóhajtva pillantok fakóra vált, mégis bordón tündöklő, duzzadt ajkaidra, majd végigsimítok rajtuk. Még most is annyira puhák, hiába szárazak – engem pedig nem zavar, hogy kis híján hozzájuk ragad vézna mutatóujjam.
Színehagyott szám szélesen mosolyog rád, mintha épp szeretetteljesen cirógatnálak. Te is elhitted, igaz? Naivan bíztál bennem most is, ahogy akkor… - Olyan kis bugyuta voltál – morzsolgatom ujjaim közt hosszú szőkített tincseidet, miközben úgy pillantok fakón csillogó macskaszemeidbe, mintha csak a válaszodat várnám. És várom is.
Mégsem mozdul törékeny tested; férfihoz képest aprócska kezeid tehetetlen nyugalommal pihennek a félkész padló aszimetrikusra csiszolt fadarabkáin – te adtál nekik színt -, míg lábujjaid leginkább egy földből kifordult fára emlékeztetnek, olyanformán nyújtóznak előre.
Ekkor azonban váratlan rángás fut végig rajtad; fejed egy pillanatra megemelkedik, mielőtt visszakoppan a padlóra, lustán lapos orrod pedig különös torz grimaszba vonja arcod, mielőtt ismét mozdulatlanná válna.
- Hát itt vagy még. De miért vágsz ilyen képet? Tán arra célzol, hogy büdös vagyok? - emelem fel bal karom, hogy ellenőrizzem, s rá kell jönnöm, hogy bizony jogosan fintorogtál. - Sajnálom. Nehéz voltál, megizzasztottál kissé. – Ahogy ezt kimondom, összekuszálódott vonásaid mintha kisimulnának, s egészen békés kifejezés kúszik arcodra, mely most leginkább egy pihenő gyíkéra emlékeztet. – Tudod, most nagyon sajnálnálak, ha te akkor nem követsz el egy hatalmas hibát – de azóta nem állítanak meg ilyesfajta apróságok. Te már szinte el is felejtetted a történteket, mert olyan kis butácska vagy. De én azt akarom, hogy biztosan emlékezz, ezért elmesélem neked még egyszer...
Emlékezz, mit mondtál neki…
A történetre a te…
***
Mintha csak ma lett volna, úgy él bennem az a késő őszi reggel, amikor szokás szerint nyikorogva tárult ki az üzletünk ajtaja, s a hűs széllel egy alacsony kisgyermek lépett be a szürke falak közé. A kelő nappal együtt jöttél, ami annyira elvakított, hogy először ki sem tudtam venni apró alakodat, aki alig érte fel a kilincset. Majd megpillantottam akkor még pufók, csúnyácska arcodat kerek szemeiddel és piros kis száddal, s akaratlanul is elmosolyodtam.
Álmélkodva néztél körbe az élettelen díszekkel teleaggatott helyiségben, s látszólag nemigen foglalkoztál azzal a rosszul öltözött, vézna férfival, aki mögötted lépett az üzletbe, és a fiának hívott. Elgyötört arca csupa árnyék volt, mozdulatai pedig szaggatottak, mintha minden pillanatot külön erőfeszítésbe került volna számára feldolgozni.
Te azonban szinte elbűvölten csoszogtál oda a halványzöld porcelánvázákba állított fehér kálákhoz, hogy megszimatold őket, majd a rózsák felé fordultál. Ekkor vettem csak észre, milyen szegényes és nyűtt ruha van rajtad, s rögtön sajnálni kezdtelek – míg kíváncsi macskaszemeid a száraz sírkoszorúkra kalandoztak, melyek az ablak melletti falra voltak felfüggesztve. Aprón pirosló ajkaid azonban elfintorodtak látványukra.
Tovább oldalaztál a díszes urnatartó edények mellett, nem is törődve édesapád erőtlen hívó szavával, aki ekkor már ott állt előttünk a bézs színű pultnál, s ővele beszélt. Én épp egy sírkoszorú elkészítésében segédkeztem néhány méternyire tőle, melyet különös módon élőre szeretett volna a vevő, ezért a dísztelen szalmaalapot örökzöldekkel tűzdeltem tele; borostyánnal, tiszafával, magyallal és bogyókkal.
Tizenegy éves voltam ekkor, majdnem háromszor olyan idős, mint te, és termetre is jócskán föléd magasodtam. Csendes óvatossággal, mozdulatlanul figyeltelek, pedig azelőtt én voltam az iskola legrosszabbja, aki folyton felhívta magára a figyelmet, szóváltásba, verekedésekbe keveredett. Erőtlennek tűnő, csenevész külsőmet meghazudtolva még az idősebbeket is móresre tanítottam - igaz, néha az öklöm helyett az eszemet használtam; mondjuk egy jól kiszámolt pillanatban lerántottam az illető nadrágját a többiek szeme láttára, vagy elterjesztettem a legsötétebb, legjobban rejtegetett titkát.
De tudod, miért ütöttem a legerősebbeket? Mikor őt félkegyelmű alkoholistának, anyámat pedig prostinak nevezték. Jegyezd meg, az igazság tud legjobban fájni az embereknek - még ha néha ez csupán annyi is, hogy az illető fingott olyan hatalmasakat az iskolai ünnepség alatt, hogy egy borz is megirigyelte volna.
Tudtad, hogy igaz a történet, amit meséltem neked?
Senki nem tartotta különösnek hát a hírt, hogy amikor anya egy napon külföldre ment dolgozni, ő kivett az iskolából, hogy maga mellett tudjon a száraz és poros élettelenség üzletében, s magántanárokat fogadott mellém. Nem tudtak semmit… Neki pedig épp ez volt a célja.
Ekkor viszont jöttél te, és minden megváltozott…
Jól hallottam, ahogy a zilált hajú, összetört férfi - aki bejött veled - egy egyszerű temetést kér néhai feleségének a lehető legkevesebb díszítéssel. Szinte ömlött belőle a sötétség, de én csak a fényt figyeltem – téged, aki egyenesen felém tartottál, amint megpillantottad a kezemben a készülő koszorút.
- Tetszik neked? – tettem fel a kérdést, azonban válasz helyett csak érte nyújtóztál. - Vigyázz, szúr – figyelmeztettelek, te viszont épp akkor kaptad el kis kezedet a magyallevelek méregzöld tüskéiről felszisszenve, mikor én már elengedtem a koszorút, így az egyenesen a fejedre hullott. Úgy festett rajtad, mint egy korona, ragyogó sötétbarna hajad pedig olyan dúsan omlott homlokodra, hogy megvédte arcodat a sérülésektől.
- Dongheon! – kiáltott rád rögtön apád, s azonnal lekapta a fejedről a koszorút, pedig te láthatóan élvezted a dolgot. Az ő ujját is felsértették az éles levelek, mert azonnal nézegetni kezdte kérges, csontos kezeit, miután sietve a pultra helyezte a díszt, amit te mindvégig a szemeiddel követtél.
- Szeretnél vinni egy ilyet az… - kezdtem a mondatba, de azonnal belém is fagyott a szó, ahogy ő rám pillantott. Te talán meg sem hallottad a kérdésemet, mert a tekinteted egy elefántcsontszínre festett fémdobozkán állapodott meg, amely egy alacsony üvegasztalkán pihent. Míg apád fizetett, te odacsoszogtál, óvatosan a kezedbe vetted, és felnyitottad a tetejét. Egy fehér rózsacsokor forgott benne egy halk, szomorkásan merengő dallamra.
Mintha megállt volna az idő arra a néhány pillanatra, míg téged néztelek, te pedig a dobozkát. Csak fél füllel hallottam ki a felnőttek beszélgetéséből, hogy most költöztetek az utcánkba, csupán pár háznyira tőlünk…
- Gyere, menjünk, Dongheon – ragadta meg a kezed ekkor apád sietve, kiszakítva mindkettőnket az elnyújtott pillanatból, s mintha az üvegasztal és a zománcozott fém csörrenése ébresztett volna benned valami hirtelen gondolatot, úgy pillantottál hátra rám mintegy búcsúzva.
*

...Ézemi...


További részek:
2/5
3/5
4/5
5/5





4 megjegyzés:

  1. Öhm... hát... én irtózom az ilyenektől, de ha az elejét nem nézem, ahol gyönyörű részletességgel leírtad a ,,hulla" helyzetét, aminek köszönhetően kirázott a hideg is, pedig 30 fok van... hát na ezt leszámítva, nagyon tetszik a vissza emlékezős rész. Neked köszönhetően van fogalmam a párosról, mert te ismertetted meg velem őket, és nagyon jó velük olvasni. Eddig még egészen tetszik, tőled várhatóan rettentően jól írtad meg <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jaaaj... ezért mondtam, hogy semmi baj nincs, ha nem olvasod el. :o
      Annak viszont nagyon örülök, hogy megkedvelted őket te is, mert igazán szerethetőek a zenéikkel együtt. :)
      Köszönöm szépen a dicséretet, és hogy ezúttal is itt voltál, minden figyelmeztetés ellenére; sokat jelent ez nekem. <3

      Törlés
  2. Na, csak sikerült erre is időt kerítenem. A néhol depresszív hangulat szerintem mindenhol depresszív volt, de azt hiszem, tőled ez a megszokott. Ha nem tudnám, hogy te írtad ezt, akkor is rájönnék, nagyjából három mondat után, annyira jellemző rád ez a stílus, a nagyon színes leírások.
    Amikor elolvastam a figyelmeztetést, meglepődtem, mert emlékeim szerint te nem kedveled a vérengzős, gyilkolászós dolgokat. Ezután a kommentet olvastam el, és felkészültem a legrosszabbra, de az elejét olvasva rá kellett jönnöm, hogy kevesen írják le ennyire költőien, már már kedvesen az áldozataikat.
    Igényesen írtál, mint mindig, nemsokára a folytatást is elolvasom.
    Én továbbra is várom a vidámabb történeteket.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Igazad van, itt tényleg végig kissé nyomasztó a hangulat, egyébként az itt felsorolt figyelmeztetések az egész történetre vonatkoztak, ezért tűnhetett nagyobbnak a füst, mint a láng. Na de ezt most orvosoltam, és csak az erre a részre vonatkozókat írtam ki; köszi, hogy erre felhívtad a figyelmem. Egyébként mostanában igyekszem nem csak ilyen hangulatban írni, csak nem mindig jön össze. :P
      A hangulat és a műfaj miatt meglepett, hogy ezt is elolvastad, de örülök, hogy valamennyire tetszett ezek mellett is. :) Köszönöm, és azt is, hogy írtál. :)

      Törlés