Szállj el (TaeKai)

Légy falevél, ha elérnek a közelgő tél hírét hozó, kérlelhetetlen szelek – hisz’ mindig is gyenge akaratú voltál egyedül szembeszállni a világ törvényével. Vagy légy cinege az égig érő ágak között: Találd meg tündöklő napsugarad, és hagyd, hogy a szelek minden fájdalmad és kétséged elrepítsék.

Műfaj: romantikus

Figyelmeztetés: yaoi és 12+

Langyos, késő őszi délután volt. A melengető napsugarak aranyporba vonták az őszi városliget évszázados platánjainak és tölgyeinek fáradt sárgászöld leveleit, melyeket a pajkosan akaratos szélrohamok újra és újra megrohantak, egyre többüket letépdesve az ágakról. Alattuk, a vastag levélszőnyeggel borított, keskeny betonúton épp egy fiú gyalogolt el lassan, merengőn, s nyílt, sötét gesztenyeszín szemeivel követte útjukat.

Ránézésre nem igazán lehetett több huszonkét évesnél, s látszólag egyáltalán nem zavarta, hogy a pimasz szelek egészen összeborzolták elöl szinte a szemébe lógó, sötétbarna tincseit, melyek ifjú, sőt, kisfiúsan lágy vonásokkal barázdált arcát keretezték. Szemöldökei - melyek egy pillanatra kiviláglottak, amint a légáramlat magas homlokán is végigsiklott – dúsak voltak, mégis természetesen szabályos, egyenes vonalban húzódtak szemei felett, valami ösztönből fakadó őszinteségről, már-már ártatlanságról árulkodva. Arcának ezt a tulajdonságát csak fokozta orrának letisztult szelídsége; melyet csupán állának férfiasan határozott vonala tört meg kissé.

A fiú egy pillanatra megtorpant az egyik terebélyes fa lábainál. Ahogy szemeinek sötétje kirajzolódott a napsugarakat mellőző árnyékban, némán elmerült a látványban, s cserepesre szárított, húsosan telt ajkait résnyire nyitották kikívánkozó szavai. Karcsú, nyúlánk alakján összehúzta combközépig érő, fekete szövetkabátját, amint a következő felkelő szélroham szemtelenül bekúszott egyszerű, szürke pamutpulóvere alá, hidegen végigtapogatva bőrét.

Önnön magát is épp olyannak látta, amilyenek a hervadt, őszi falevelek voltak, melyek elgyengülve, tehetetlenül hagyták, hogy az ősz szemtelen siheder gyermekei elszakítsák őket az ágtól, melyhez addigi életükben elválaszthatatlanul kapcsolódtak.

Milyen gyávák is. Hisz’ még arra is képtelenek, hogy saját erejükből meneküljenek el a tél fagyossága elől.

Gondolataiból a száraz avar egyre közelebbről hallatszó zörgése rántotta vissza a valóságba, amint egy aranyló, dús szőrű golden retriever lihegve keresztülcsörtetett rajta, közvetlenül a fiú előtt futva el, annak egyik cipőjére is rátaposva az igyekezetben, hogy elkaphassa a labdát, melyet gazdája hajított el neki.

- Ó… elnézést – hajtott fejet előtte a következő pillanatban szemérmesen egy világosbarna, vállig érő hajú fiatal lány, olyan hirtelen, hogy a fiúnak ideje sem volt jobban szemügyre venni arcát. Csupán annak laza, sötétzöld melegítőjén akadt meg a szeme, miközben a kutya izgatottságát leplezve, lihegve és farokcsóválva letelepedett gazdája lábai mellé, óvatosan a levelekre helyezve a citromsárga teniszlabdát.

- Semmi gond – felelte a fiú halványan elmosolyodva, amint tekintete találkozott a lány láthatóan megilletődött, szélesre nyitott őzszemeivel, majd elköszönés gyanánt biccentett egyet, mielőtt elhaladt volna mellette.

Amint megtette a legelső lépést, kilépve a terebélyes fa árnyékából, a fénylő őszi nap újra melengetni kezdte arcát és lehűlt ujjait, akár egy kedves, odaadó anya teszi elkóborolt, fázó gyermekével. Jongin jól hallotta a kutya lihegését, sőt, annak jókedvű vakkantása sem kerülte el figyelmét, ám gondolatai egészen más utakon jártak, míg az ösvényen továbbhaladva a liget széle felé tartott.

Vajon lesz majd a jövőben arra ideje, hogy ugyanúgy sétálgasson, ahogyan most teszi?

Visszatérve a kisváros forgatagába tekintete elidőzött az úttesten cikázó autókon. Néhány percig csupán hallgatta motorjuk egyre hangosodó s elhalkuló zúgását, majd tőle ritkán látott keménységgel tekintetében felszegte a fejét, hogy mélyen tüdejébe szippantsa a benzingőzzel kevert levegőt.

Jobb lesz mihamarabb megszoknia az ilyesmit…

Már egy éve is elmúlt annak, hogy utoljára a nyüzsgő fővárosban járt, ám akkor is épp olyan kívülállónak érezte ott magát, mint minden más alkalommal, ha valami miatt odatévedt útja. Hiába is volt a zsúfolt, színes feliratok és fények otthona az a hely, ahol a legtöbb fiatal biztosítottnak vélte jövője alakulását, értsen bármihez is, Jongin egy pillanatig sem szűnt meg ellenérzéseket táplálni Szöul és lakói irányában.

A főváros szerinte leginkább egy közönséges patkányra hasonlított, melynek kozmopolita gyomrában mindenféle falatnak jutott hely, miközben az emberek észre sem vették, ahogy ez a lény lassanként elnyeli őket, ahogy beleolvadnak a szürke, arctalan tömegbe, mely az utcákon nap mint nap hömpölyög.

Apjának azonban mindig is más tervei voltak fia jövőjét illetően, mint neki magának. Amint felidéződött elméjében a férfi magas, tiszteletet parancsoló alakja, s szigorún, mélyen és határozottul zengő hangja, egyszeriben feleslegesnek, eleve kudarcra ítéltnek tűnt számára minden reménye, minden pezsgő törekvése, mely addig előre hajtotta.

Hisz’ már egy éve is elmúlt annak, hogy apja kívánságára megszerezte azt a gazdasági diplomát, s azóta csupán anyja lágyszívűségének köszönhette, hogy folytathatta azt az életvitelt, melyet állás híján leginkább csak az értelmiségi szülők gyermekei engedhetnek meg maguknak. Ám neki is csalódnia kellett őbenne és az ígéretében; mindhiába telt el oly sok várakozással és reménnyel teli hónap, másodszor sem sikerült felvételt nyernie a művészeti egyetemre.

Valójában ugyanis a számok és a gazdasági mutatók szürke tényszerűsége helyett mindig is az alkotás vonzotta Jongin tiszta lelkét, láthatatlan szárnyakat adva ábrándos képzeletének. Ez a vágy már gyermeki szívében is elevenen lobogott; míg vele egykorú társai boldogan fogócskáztak az óvoda árnyas fákkal körbefont udvarán, ő inkább csendben leült az egyik nyugalmas sarokba, és magában rajzolgatni kezdett.

Habár az iskolában minden igyekezetével szívta magába az új ismereteket - mert akkor lesz belőle valami, ha jó jegyeket visz haza -, figyelmét időnként mégis olyannyira elragadta egy-egy éberen látott álomkép, hogy képtelen volt felidézni, miről beszélt tanárnője néhány perccel korábban.

Az igazi szabadság érzését azonban kamaszként tapasztalta meg, mikor egy hangtalan sugallatot követve az irodalommal kezdett foglalkozni. A szavak mélyen, szinte kitörölhetetlenül vésődtek ifjú, szomjazó elméjébe, s vágyat érzett arra, hogy maga is alkosson valamit belőlük. Néhány prózai próbálkozás után rá kellett jönnie, hogy gondolatait leginkább a versek rövid, mégis mesterien faragott sorai által képes leghűbben papírra vetni – ettől kezdve szerelmese lett a verselésnek.

Már biztosan reménytelen ez a szerelem, épp úgy, mint az, mely ezzel egy időben költözött szívébe – s tán csak azért maradt ott, hogy sorsának kaján vigyora ezen a napon még fájóbban hasítson belé…

A fiú összeszorította ajkait, így igyekezve megszabadulni a fojtogató gondolatoktól. Befordult a magas fákkal szegélyezett, széles utca sarkán, melyben az a tizenkét emeletes épület állott, ahol barátjával, Taeminnel közösen béreltek egy kis lakást – legalábbis Jongin édesanyját kivéve mindenki ebben a hitben élt, aki csak ismerte a kettőjüket.

Ahogy a hanyag módon lerakott, egyenetlen kockakövekből álló járdán lépdelt, s szemébe világítva elvakította őt a napfény, újra őt látta maga előtt – talán mert a másik is épp ugyanilyen ragyogó fénnyel tündökölt számára.

Taemin nála egy évvel idősebb, néhány centivel alacsonyabb és kissé vékonyabb, szálkásabb alkatú fiú volt. Színész lévén sűrűn változtatta külsejét, akkoriban azonban jó ideje szalmaszőke, homloka felett középen elválasztott, tarkójánál felnyírt hajkorona keretezte kissé szögletes, mégis már-már nőiesen szép arcát. Szinte állandóan mosolygott – örömében, zavarában, de még fájdalmában is -, s ravaszkásan elkeskenyedő, sötét félholdacska szemei ekkor úgy ragyogtak, akár a csillagok; arcán pedig játékos gödröcskék rajzolódtak ki, melyek apró, szabályos orrával és dúsan telt, rózsaszín ajkaival együtt szinte angyali aurát vontak köré.

Jongint elvarázsolta a másik minden pillantása, mozdulata, közvetlensége, és az a szenvedélye a színpadon előadás közben, mely szinte kibékíthetetlen ellentétben állt ártatlan szendeséget mutató arcvonásaival.

Szerette, sőt csodálta bátorságát, ahogy az szinte gondolkodás és félelem nélkül belevágott ismeretlen dolgokba, melyektől ő mindig is tartott és egymaga talán sosem próbált volna ki, ezzel együtt valami különös módon vonzotta a fiú sebezhetősége is; zavara és önbizalomhiánya egy színdarab előadása közben, mely gyakorta bújt meg magabiztosságának álarca mögött. Titkon még a másik bosszantó, notórius feledékenységét is aranyosnak tartotta, s ügyetlen figyelmetlenségét, mellyel az a kezébe került tárgyak iránt viseltetett.

Szembefordulva a napszítta, halványszürke épület bejáratával, Jongin előhúzta zsebéből telefonját, hogy megnézze a kijelzőn, mennyi az idő.

Még egy fél óra, mire hazaér… - nyugtázta magában, majd másik zsebébe nyúlva elővette kulcsait. Gondterhelt idegesség tükröződött vonásain, amikor szembenézett tükörképével a lépcsőház ajtajának üvegében; hamar elfordította hát tekintetét saját magáról, és igyekezett minél hamarabb bejutni a házba.

Ahogy a piszkosszürke lépcsőn felfelé indult, a mészszagú légáramlat lábai elé fújt egy eldobott, gyűrött cukorpapírt, eszébe juttatva azt az emlékképet, mely mindig mosolyt csalt arcára, ahányszor csak felidézte magában.

Egy téli estén történt, mikor Taemin egyik musicalének átütő sikerét és egy ezáltal elnyert új főszerepet ünnepeltek, s a másik kicsivel többet ivott a kelleténél. Olyannyira alig állt a lábán, hogy majd’ egész súlyával Jongin vállaira nehezedett, úgy kapaszkodott belé, miközben felfelé araszoltak a lépcsőn – a lift ellen ugyanis Taemin hangosan tiltakozott, attól tartva, hogy az még inkább felkavarná egyébként is háborgó gyomrát. Amikor azonban a kulcsát előhalászva nadrágzsebéből véletlenül kirántott egy rózsaszín cukorpapírt is, úgy gondolta, minden gond nélkül képes lesz azért lehajolni.

Számítása csupán egy kicsikét hibádzott: A mozdulat közben olyannyira elszédült, hogy csakhamar a lépcső hideg és éles kövezetén oldalvást fekve találta magát, Jongint pedig sikeresen magával rántotta. Nem akarván testére nehezedni, a másik a feje mellett támaszkodott meg egyik kezével, arcától mégis csupán pár centi választotta el az övét.

Taemin azonban - ahelyett, hogy sietve levetette volna őt magáról – lágyan elmosolyodott; szemeiből csendes meghittség sugárzott, majd alig hallhatóan csak ennyit suttogott, miközben lassan átkarolta Jongin derekát:

- Édes vagy, amikor megijedsz. – A fiatalabb némán, hitetlenül pislogva hallgatta a fiú szavait, melyek közelségével együtt egy csapásra felmelegítették számára a lépcsőház téli hidegségét, ám még abban a pillanatban is képtelen volt moccanni, amikor Taemin langyosan bársonyos, alkoholízű ajkait a sajátjain érezte.

Akkor is épp oly gyáva volt, mint most: Nem merte viszonozni a másik szeretetének morzsáit, melyeket az minden bizonnyal csak az ital bódító hatása miatt szórt hirtelen lábai elé, számára mégis lehetőséget adtak volna, hogy felnyissa az idősebb előtt azt az ajtót, amit félelmének sötét árnyai mindig is zárva tartottak. Ő azonban hallgatott, s ezt tette másnap is, miután kiderült számára, hogy Taemin nem emlékszik arra, hogy megcsókolta őt.

Jól tudta, hogy a másik mindkét nem iránt érdeklődik, hisz’ az az egyetemi éveik alatt a szebbnél szebb lányok mellett - akikkel fogadásból járt együtt - titkon számtalan fiút is ágyába csábított. Ő maga sokkal szegényebb családból származott ugyanis, mint Jongin, s ezt az erkölcstelenül könnyű módot választotta, hogy gazdag, unatkozó társaitól pénzt szerezzen tanulmányai folytatására - viszont ez idővel észrevétlenül szokásává vált.

Mégsem csapodársága volt azonban annak igazi oka, hogy a fiatalabb azonnal kiverte fejéből a szinte még meg sem született gondolatot, hogy a másik talán másként is tekinthet rá, mint a barátjára: Taemin ekkor már néhány hónapja együtt járt egy lánnyal, aki miatt rögvest felhagyott korábbi viselkedésével.

De minek is ábrándozik már a múlt hol csalfa örömöktől ragacsos, hol hidegen fájdalmas képkockáin? El kell búcsúznia és felejtenie kell – mindent, ami eddig színekkel töltötte meg reményekkel teli, valójában mégis oly haszontalanul eltöltött napjait.

Hirtelen elméjébe furakodott a gyárépület képe, melynek falai között az egyetemi gyakorlatát töltötte; a külső nagyszerűség, és mindaz a rengeteg verejtékes és monoton munka, ami az épület szívében szemei elé tárult: Az elrongyolódott, mocskos kezeslábasban, szinte fájdalmas ürességgel és kifejezéstelenséggel az arcukon dolgukat tevő emberek százainak robotja, mely az üzem belsejében létrehoz, megteremt egy terméket, amire a kiváltságosok, a vezetők alapozzák pazarló életüket.

Egyszeriben toronymagas rémképpé nőtte ki magát fejében a gondolat, hogy ő is egy ugyanilyen, kívül fölényesen tündöklő, belül komor és izzadságszagtól bűzlő gépezet irányítói közé kerüljön. Mintha arcizmai is remegtek volna a feszültségtől, valójában azonban szája belsejét rágcsálta, ahogy felérve a hatodik emeletre végighaladt a rövid, piszkosfehérre meszelt falú, levegőtlen folyosón.

Amint belépett lakásuk meleg narancsszínben fürdő előterébe, sem kabátját, sem cipőjét nem vetette le magáról, ehelyett egyenesen balra fordult, szobája irányába. Már az ajtóból is jól látta a borítékot, melyet az íróasztalán hagyott, mielőtt elindult otthonról, hisz’ a vele szemben levő ablak előtt terpeszkedő ágyat és egy keskeny, kissé kopottas ruhásszekrényt leszámítva ez volt az egyetlen bútordarab, mely az apró, fapadlózatú szobában elfért.

Nesztelenül húzta ki a zöld bársonnyal borított széket - melyet édesanyja hozatott számára apja tudtán kívül -, s felindult, mégis szinte hangtalan hirtelenséggel foglalt helyet az asztal mellett. A szobában csend honolt, melyet különös, berögzült szokása miatt akkor sem szeretett megtörni, ha egyedül volt a lakásban, légzése mégis önkéntelenül vált hangosabbá, ahogy kezébe fogta a hosszúkás borítékot, s lassan előhúzta belőle tartalmát.

A munkaközvetítő iroda levele volt, melyet az apja bízott meg, hogy fia számára megfelelő állást szerezzenek – bárhol az országban, de legjobb, ha Szöulban. Jongin már szinte kívülről fújta a sorokat, annyiszor végigolvasta őket egymás után; tekintete akaratlanul vándorolt a papírlapról a sötétbarna íróasztal napfénycsíkos lapjára, végül az annak jobb sarkán álló, bekeretezett kis képen állapodott meg.

A fotó Taemint és barátnőjét, Naeunt ábrázolta, ahogy a fiú épp hátulról átkarolja a babaarcú, hosszú, mogyoróbarna hajú lány karcsú derekát, s mindketten boldogságtól ragyogó arccal mosolyognak a kamerába.

Ő már a menyasszonya, hisz’ tegnap jegyezte el…

Jongin tisztában volt vele, hogy Taemin jövendőbelije nem kedveli őt, habár nem tudott rájönni, miből fakadnak annak ellenérzései, hisz’ ő mindig tiszteletteljesen viselkedett vele szemben. Naeun ellenben sosem nézett nyíltan a szemeibe, s bár Taemin életvidámnak és kedvesnek írta le őt, a jelenlétében legtöbbször unottan vagy épp sértett duzzogással biggyesztgette meggypirosra rúzsozott ajkait, s mindent megtett, hogy a másik helyett magára vonja barátja figyelmét.

Talán féltékeny? De arra mi oka lenne? Ugyan, ez nevetséges…

Jongin sokszor nézegette hosszan ezt a képet, mely minden alkalommal ugyanazt az édesen keserű gyengeséget árasztotta szét tagjaiban. Újra csak az őszi falevelekhez hasonlóan gyávának és tehetetlennek érezte magát, s lemondó beletörődéssel kellett tudomásul vennie, hogy azokhoz hasonlóan ő sem várhatja meg, míg beköszönt a tél.

Visszacsúsztatta a levelet a borítékba, s az asztal közepére helyezte, majd bal kezét határozottan nyújtotta a bútordarab másik sarkán fekvő egyszerű, sötétzöld borítású jegyzetfüzet felé. Mutatóujjával végigsimított a borítóra tűzött aranyszín fémborítású golyóstollon, melyet Taemin ajándékozott neki születésnapjára.

Jól tudta, hogy az idősebb titokban sűrűn beleolvasgat költeményeibe – melyeket rendszerint csak oly sok rábeszélés árán volt hajlandó másoknak megmutatni -, de sosem volt hozzá ereje, hogy emiatt leszidja a fiút. Taemin mindig olyan pimaszul gyámoltalan tekintettel tudott ránézni, ha valami hibáját vagy mulasztását megpróbálta a szemére vetni, melytől akkor is végigszáguldott gerince vonalán a forró hideglelés, ha csak maga elé idézte.

Nem is beszélve érintéseiről, melyek puhák és kecsesek voltak, s a fiú mindig oly természetesnek vette, hogy csupán baráti szeretetből a fiatalabb nyakába csimpaszkodik, ha csak úgy tartja kedve, vagy a derekát átkarolva húzza magával a pláza aulájában, ha meglát valami mulatságos holmit az egyik kirakatban.

De itt a vége. Ez lesz a legutolsó alkalom, hogy róla ír verset - határozta el magát végül Jongin hirtelen, azután megragadta a füzetet, s sietve, mégis ugyanolyan nesztelenül tolta hátrébb székét, hogy felállhasson az asztal mellől.

Egy régi, bolyhos barna pokrócot magához véve elhagyta a kis lakást. Miután néhány lépést megtett a mészszagú folyosón, már úgy nézett vissza a kopottas bejárati ajtóra, mintha attól is búcsúzni készülne, majd sietős iramban indult felfelé a lépcsőn. Habár a lépcsőzés mindig kissé kifárasztotta, sosem szerette a liftet használni; rozsdaszagú fémdoboznak tartotta, mely mindig akkorát döccent elinduláskor és megálláskor is, hogy ha az ember nem támaszkodott meg valamelyik falán, könnyedén elveszthette egyensúlyát.

A legfelső emeletre felérve fújtatva húzta elő újra a kulcsait, miközben arcán felszabadult mosoly játszadozott. A hirtelen sietségtől orcái kipirultak kissé, és érezte, hogy szíve is hevesebben dobog mellkasában, ám mindennél jobban szerette azt az érzést, mikor kilépve a tetőre teleszívta tüdejét friss levegővel.

A főbérlőjük korábbról ismerte a fiú furcsa szenvedélyét, hogy az leginkább a magasban szeret rímeket alkotni, s bár az épület tetőterét lezáró rozsdaette, nehéz fémajtót balesetvédelmi okokból folyamatosan zárva tartották, a lakáskulccsal együtt ennek kulcsát is átnyújtotta neki.

A szelek odafenn hűvösebbnek és erőteljesebbnek mutatták magukat, mégsem voltak arra képesek, hogy a kémények északi oldalán makacsul kapaszkodó, elszürkült mohákat lesodorják a téglaotthonukról; olyan szilárdan kapcsolódtak ahhoz, hogy Jongin körmeivel is csak nehézkesen tudta lekapargatni őket, amikor jobb elfoglaltság híján ilyesmivel szöszmötölt.

Mégis mi az, amit titkon annyira késleltetni szeretne, hogy most is ezzel tölti az idejét?

Miután kipiszkálta körmei alól a zöldesszürke darabkákat, odasétált az egyik vaskos, a napfénytől még langyos szellőzőcsőhöz, s ráterítette a pokrócot. A lemenő nap neki ekkor épp kissé balról sütött: nem tűzött bántón szemeibe, s megfelelően megvilágította füzetét is.

Mélyet sóhajtva lapozta fel azt, azután némán meredt az üresen fehérlő, kék színnel vonalkázott lap fölé. Írni szeretett volna; mindent, ami a lelkét nyomta, szívét hevítette, gondolatait emésztette. Most utoljára akart alkotni, kiönteni forrón örvénylő valóját a papírlapra, akárcsak a kovács teszi a tüzesen izzó, folyékonnyá hevült fémekkel.

Mégsem jutott eszébe egyetlen mondat sem, mely megfelelő lett volna; amint két-három szót lejegyzett, kapkodva firkálta azokat le a következő pillanatban.

- Mégis mit kellene tennem? – tette fel a kérdést egyenesen a napba nézve, keményen összehúzva szemeit, mely látszólag ügyet sem vetett a felette rohanó szürkésfehér felhőkre, ugyanolyan tempóban folytatta útját lefelé.

Jongin ragyogó golyóstollát újra a fedlapra tűzte, miután eredménytelenségébe belenyugodva becsukta a füzetet.

Végző soron apjának igaza van: már elmúlt huszonegy éves, nem teheti meg ezentúl, hogy minden idejét haszontalan várakozásra pazarolja, és Taeminre sem akaszkodhat rá, miután az megnősül. Nem nézhet hát hátra; hiába is vezet idegen, kietlen tájakon át útja, el kell indulnia rajta.

A nap ekkor az egyik kémény árnyéka mögé bújt, s a fiú érezte, ahogy fázni kezd. Hosszan fújta ki a levegőt, és beletörődve figyelte, ahogy halványan, de határozottan kivehető lehelete szertefoszlik a hűvösségben. A következő pillanatban azonban összerezzent az ijedelemtől, amint valami puhán, mégis váratlanul sípcsontjának ütközött.

Letekintve megpillantott egy hanyag módon összehajtogatott papírrepülőt, melynek egyik szárnyán felismerte a munkaközvetítő iroda hatszögletű logóját.

Persze, ki más is lehetne…

Dühvel kevert szomorúsággal nézett oldalra a fémajtó előtt álló Taeminre, mégsem jött ki egyetlen hang sem a torkán.

Hogyan is mondhatná el? Már megint épp olyan gyáva hallgatagságba menekül, mint mindig.

- Nem is köszönsz? Mi a baj? – lépdelt hozzá közelebb mosolyogva az idősebb, majd lassan mellé telepedett a bolyhos pokrócra, s íriszein oly játékosan csillogtak a lemenő nap újra előbúvó sugarai, hogy Jongin még szebbnek látta őket, mint valaha. Különös módon azonban annak szokásos jókedve mögött feszült bizonytalanságot látott; a fiú kabátja sötét szövetét kezdte dörzsölgetni, miután helyet foglalt mellette.

Talán sejti, hogy ezúttal elfogadni készül az ajánlatot, annak ellenére, hogy eddig mindet visszautasította? Azért gyűrte volna össze a papírt, hogy lebeszélje a tervéről, vagy megint csak játszani akar?

Jongin továbbra is szótlan maradt. Akaratlanul is beharapta alsó ajkát, oly erővel tartott vissza mindent, amit ezidáig könnyűszerrel elvermelt magában, most mégis kínkeserves harcot kellett vívnia lázadó szívével – hiszen épp búcsúzni készült.

Hirtelen haragot érzett Taemin iránt, amiért az megzavarta magányában, amiért viccet csinált eddigi élete legfontosabb döntéséből, vagy talán még inkább meg akarta nehezíteni azt, de leginkább amiatt neheztelt, hogy a másik ezúttal is megdobogtatta a szívét minden egyes pillantásával, miközben észre sem vette ezt.

- Ennyire mérges vagy rám? – folytatta a szőke hajú, és egészen közel hajolt a másikhoz, úgy, hogy Jongin érezte az arcán annak langyos leheletét.

Vagy talán csak az utolsó, melengető szelek játszadoznak érzékeivel? Maga sem biztos benne.

Egy pillanatig megadta magát régóta elrejtett vágyakozásának, hagyva, hogy találkozzon a tekintetük; ám oly elviselhetetlenül, fájdalmasan édes volt ez a röpke másodperc számára, hogy sietve elfordította a fejét, s azzal a lendülettel lehajolt a papírrepülőért.

- Ez kell nekem – emelte fel a földről, s a füzetre fektetve lassú gondossággal elkezdte kihajtogatni azt.

- Miért? Csak nem… ? – Taemin hangszíne megváltozott, mielőtt szavai hirtelen elhaltak volna, ami Jongin figyelmét sem kerülte el.

Szóval nem sejtette…

Amint újra rátekintett, szívét tovább fájdította a másik szemmel látható, szomorúsággal vegyes meglepettsége; kényszert érzett arra, hogy elfogadható magyarázatot adjon neki.

- Tudod… miután elolvastam ezt a levelet, elmentem egy kicsit sétálni, és mindent átgondoltam – kezdett zavarában a papírra fektetett ujjaival játszadozni a fiatalabb, hol egyiket, hol másikat szorongatva. – Rájöttem, hogy nekem ott a helyem, ugyanúgy, ahogy neked Naeun oldalán. Az sem lehet véletlen, hogy épp ma kaptam kézhez, hisz’ egyébként is útban lennék kettőtöknek, ha… - kezdett bele a mondatba, állva a másik átható tekintetét, Taemin azonban váratlanul közbeszólt:

- Naeunnel… vége van - nyelt egyet a szőke hajú lélegzetvételnyi szünetet tartva, hogy csillapítsa felindultságát, s folytatni tudja mondandóját, melybe épp csak belekezdett. - Tegnap nem kértem meg, hanem szakítottam vele. Igazából… nem tudtam, hogy ezt az egészet hogy mondhatnám el neked, ezért szándékosan korán elmentem itthonról, hogy ne találkozzunk. - Jongin hitetlenül hallgatta őt; szemei kitágultak a döbbenettől, s még ajkai is elnyíltak kissé.

Hát emiatt lenne ennyire feszült?

Ám mielőtt megszólalhatott volna, az idősebb folytatta: - Naeun… azért viselkedett veled a kezdetektől olyan kimérten, mert féltékeny volt rád. Minden veszekedésünkkor felhozta, hogy elhanyagolom őt miattad, és még arra is célzásokat tett, hogy te… többet érzel irántam a barátságnál – szélesedett ki a fiú mosolya, s zavarában térdeire vetette tekintetét. – Aztán… néhány napja azt vágta a fejemhez, hogy én lehetek a verseidben a szalmaherceg. Igen, bevallom, megmutattam neki pár versedet – harapta be alsó ajkát Taemin, miután szinte elhadarta az utolsó mondatot szégyenében, s idegesen szaggatott mozdulatokkal tűrte füle mögé egyik kiszabadult aranyszőke tincsét, még mindig kerülve a másikkal a szemkontaktust. – Olyan nevetséges, hogy ő észrevette azt, amit én nem – pillantott fel ekkor a fiatalabb sötét ébenszín szemeibe nevetgélve, mégis zavart óvatossággal.

Hát, megtudták a titkát, melyet mindig oly nagy gondossággal igyekezett elrejteni?

Jongin lelkében forró viharokat keltett az a pár mondat, ami elhagyta az idősebb száját. Mintha csak egy édeskeserű álomvilágba csöppent volna; csupán szívének ostoba, rendezetlen kalimpálását érezte egyre erősebben, egyre fájóbban mellkasában.

- Ezt te… ? – igyekezett megformálni a szavakat, melyeket mintha hamarabb elfújtak volna a tapintatlan szelek, mint hogy kimondhatta volna őket.

- Igen. És már tudom, hogy én is kedvellek. Mindig is kedveltelek, csak nem vettem észre - felelte esetlen kérdésére Taemin, s ujjait az övéire csúsztatta, míg másik kezével óvatosan átkarolta a fiatalabb derekát, ahogy már annyiszor.

Ezúttal azonban minden más volt; a fáradt rózsaszínre vált égboltról lassan eltűnt a melengető nap, Jongin mégsem érezte a közelgő est hidegségét. Ott voltak ők ketten, s Taemin édesen mosolyogva fürkészte tekintetét egyre közelebbről, míg végül lágyan megcsókolta – épp úgy, mint akkor a lépcsőházban, azzal a különbséggel, hogy a fiatalabb most viszonozta azt.

Néhány másodpercig némán kapcsolódott egybe a tekintetük, miután ajkaik elváltak egymástól; csendben gyönyörködtek a másikban; s Taemin rendületlen mosolya lassan Jongin arcán is kirajzolódott, amint tudatosult benne, hogy valóban nem álmodik. A következő pillanatban mégis újra szomorúság ült lágy vonásaira.

- Hyung, tudod, hogy mit jelent ez a papír – nézett le a levélre, mely még mindig ölében pihent. - Nekem a jövő héten Szöulba kell mennem – pillantott fel a másik izzón sötétlő szemeibe.

- Nem mondhatod, hogy… épp most akarsz itt hagyni, mikor rájöttem, hogy veled akarok lenni – csillantak vissza tekintetéből még fényesebben a köztéri lámpák épp ekkor felgyúló sárga fényei, miközben ajkait ezúttal a fájdalom sötét ujjai húzták mosolyra. - Mondd, akkor is… elmennél, ha én kérlek, hogy ne tedd? – szorította meg a másik vékony ujjait, melyek szinte tehetetlen mozdulatlansággal hevertek teste mellett a pokrócon.

Jongin ajkai lassan elnyíltak, ahogy igyekezett megszólalni. Maga is a sírás határán állt, de úgy érezte, mindennek ellenére ezúttal elkerülhetetlen, hogy alázattal hajtson fejet a rá váró sors előtt.

- Nem akaszkodhatok továbbra is anyukámra. Azt ígértem neki, hogy csak októberig lesz szükségem pénzre, mert az ösztöndíjamból fenn tudom majd tartani magam, de tudod, hogy… nem vettek fel. – Ajkai megremegtek, ezért inkább a sötétlilába forduló rózsaszín égboltra meredt. – Neki is csalódást okoztam. Nincs más választásom, mint munkába állni. Ez az állás jól fizet, apám biztosan büszke lesz rám. Talán… talán nem is kellett volna álmokat kergetnem – gördült ki egy üvegszín könnycsepp a fiú sötétlő szeméből, ő azonban mozdulatlan maradt. Nem akarta látni Taemin arcán a szomorúságot, s bármennyire jólesett volna lelkének kiadni minden benne tomboló fájdalmát, zokogni sem akart előtte.

- Ne mondj ilyeneket, te tehetséges vagy! Munkát pedig itt is találhatnál. Valamit biztosan… – bizonytalanodott el egyre inkább mondandója végére a másik.

Jongin minden bizonnyal megérezte ezt, hisz’ semmit sem válaszolt. Hosszú, másodpercek teltek el így, szótlanul, s míg a fiatalabb úgy érezte, lélegzetvételei is egyre nehezebbé válnak az est lassan elterülő komorságában, Taemin kétségbeesetten törte fejét valami megoldáson, amellyel maradásra bírhatja őt.

A következő pillanatban azonban olyan felindult boldogsággal szólalt meg, szinte felkiáltva, hogy Jongin teste ijedten rándult meg mellette.

- Lehetnél díszletrendező a színházban! Nem is értem, hogy nem jutott eddig eszembe – A másik összeráncolt szemöldökei értetlenségéről árulkodtak. – Naeun ma reggel felmondott, Yeonseo pedig rögtön ezután bement a főnökhöz panaszkodni, hogy egyedül túl sok neki a munka. Ismered Oh urat, az unokahúga a mindene, azért kiadta, hogy amilyen gyorsan csak lehet, kerítsünk valakit Naeun helyére – ecsetelte olyan átéléssel, mintha csak egy tündérmesét mesélne a másiknak, Jongin pedig hasonló gondolatokkal hallgatta őt. Annyira hirtelen jött ez számára, hogy képtelen volt azonnal reagálni, hisz’ még fel sem fogta igazán, amit a másik mondott neki. - Na, mit mondasz? – sürgette amaz lelkes felindultsággal. - Tudod, hogy Yeonseo jön nekem egy szívességgel, amiért a múltkor kimentettem a nagybátyja előtt – szorította meg másik kezével is a fiú ujjait Taemin, majd érzékelve, hogy azok kissé lehűltek, sietve dörzsölgetni kezdte őket. Ezúttal reményteli öröm táncolt arca csintalan gödröcskéiben; épp úgy festett a köztéri lámpák fényében, akár egy kedveskedő kiskutya.

Jongin vonásai lassan újra ellágyultak, miután átgondolta a másik szavait. Hagyta, hogy az örömteli reménykedés könnyedén táncoló csillagpora leereszkedjen az égből, s áttetsző fátyolként burkolja be eddig oly sebezhető, gyenge valóját. Habár minden olyan gyorsan történt, és egyelőre ez is csupán egy terv volt az idősebb fejében, mégis eltűnni látszott fájdalma, bizonytalansága, reménytelensége.

Hisz’ Taemin próbái előtt és alatt is annyit figyelte már a díszletrendezők mozdulatait, hogy bizonyosan nem tart majd sok ideig beletanulnia ebbe a munkába, s bőven jut majd ideje versírásra is.

- Próbáljuk meg. Itt maradok… veled – bökte ki a szavakat szégyenlősen összehúzott, mégis felfelé görbülő ajkain, s hagyta, hogy a másik óvatos lassúsággal az ölébe kússzon, kezeit betakargassa kabátja szövetével, s újabb melengető csókkal hevítse fel lehűlt ajkait.

*

- Mehet? – Taemin cinkos somolygással fogta vékony, hosszú ujjai közé az újrahajtogatott repülőt, miközben a lámpák naputánzó fényei visszatükröződtek huncut tekintetéből.

- Igen – felelte Jongin határozottan, tán a hidegtől, bár sokkal inkább a boldogságtól pirospozsgásra színeződött arccal.

Amint leheletének halovány gomolyaga az esti levegőbe vegyült, a papírrepülő nesztelenül elszállt a tető szélén álló korlát felett, s a szelek hátán lefelé vitorlázva, kerengve lassan eltűnt a két fiú szemei elől.

...Ézemi...